Kiadó: Provogue/Mascot Label Group
Megjelenés dátuma: 2021. 10. 29.
Producer: Kevin Shirley
Az album hossza: 56.50 perc
Stílus: Blues Rock
Értékelés: 9.0/10
Joe Bonamassa is az az ember, akinél simán megtörténhetne, hogy eluralkodik rajta a közöny és az apátia. Annak fényében, hogy milyen állapotok között élünk – húha, hamarosan két éve –, nem is lenne meglepő. A koncertek ugyan valahogy visszatértek, de végig a bizonytalanság árnyékában zajlanak, azzal a több-kevesebb aggodalommal, hogy mit hoz a holnap. A derék amerikai zenész pedig, úgy tűnik, főleg mostanában, hihetetlen mennyiségű ötlettel és ambícióval van megpakolva, amelyeknek egyszerűen meg kell valósulniuk. Az ambiciózus Bonamassa kreatív mércéje szerint az új lemez megvalósításának kötelessége nem is lehetne erősebb. Bonamassát továbbra is ebbe a koncertezési bizonytalanságba lökték, amiből a kiút a stúdióban töltött több idő és az új zene felvétele. Tavaly októberben jelent meg a „Royal Tea” (2020, RockLine kritika), eltelt egy év, és itt a követője, a tizenhatodik stúdióalbum, a „Time Clocks”.
Az idő telik, és Joe legszívesebben megelőzné. Átugrana néhány dolgot, amelyek a mostani hétköznapokban biztosan nem az ínyére valók. De nem megy. A „Royal Tea” az az album volt, amelyen Joe még egyszer újradefiniálta művészi alkatát és egyedi voltát: hihetetlenül érzéki, intim és kidolgozott, egyszersmind színpadiasan és ötletekben is változatos anyaggal állt elő, amelyből nem hiányoztak az apró finomságok és a kifinomult húzások, az elegáns, nyugodt és nem tolakodó aranyozás az aranyozott hangszerelésben, organikus, bársonyos produkcióval megfejelve. Valójában Bonamassa egyik legérettebb albuma, bizonyos értelemben talán a legérettebb a mai napig. Joe talán ezt érezte meg. Hogy a kör bezárult, és innentől ismételni kezdhetné magát, még ha a stílusa és a megközelítése már régen kimondta is a lényegét. Így hát kicsit arrébb ugrott, de a „Time Clocks” végig felismerhető maradt, és még mindig otthonosan cseng.
Bonamassa az Bonamassa. Főleg az utolsó néhány lemezén. A „Time Clocks” is ilyen. Az új albumon ismét jóval borzosabb, nyersebb, sőt kifejezetten érdes gitárhanggal állt elő, amely a blues rock elemi vadságára esküszik. Az album közelít a hard rock világához, miközben tetőtől talpig kacéran felépített bluesrock-kiáltvány, amelyen az énekes-gitáros kilenc dalban 56 percnyi játékidőt tudott összehozni, vagyis az ihlet, a képzelet és az elkötelezettség ismét a megfelelő címre talált. Az új lemezt tehát meglehetősen klausztrofób hangulatban vette fel. New Yorkban tartózkodott, miután valahogy mégiscsak sikerült találkoznia Kevin Shirley-vel, aki a lezárások csúcspontján Ausztráliában ragadt.
Különösen zajosan és rockosan, élesre fenve szólít meg már a nyitó Notches, amely az egyik legmarkánsabb vezérriffet hozza, erre épül a hét percen át tartó, drámai blues rock ep, atmoszferikus fordulatokkal teli. Bonamassa rögtön bizonyítja, hogy az éneklés terén is minden vizsgát letett. Az évek során kiváló énekessé fejlődött. A „Royal Tea”-hez képest ez az album bizonyos mértékig a Black Country Communion rajongóinak is érdekesebb lesz, hiszen akad rajta jócskán olyan ötlet és hangulat, amely fékezés nélkül szót értene Bonamassa dalszerzői receptjével a „dead daisy” Hughes-zal, Sheriniannal és Bonhammel közös felállásban.
A The Heart That Never Waits a második dal. Keserűen szólít meg, az érzelmek ilyen lavináját pedig rendkívül kompakt ritmus és tömör blueses frizura erősíti, amelyben Bonamassa hihetetlen zsonglőrködéssel mozog a számtalan kifejezésmód között, szólóakrobatikán keresztül. Tudjátok, az a vaskos, inkább recés, mint bármiben is dallamos fogás, amely viszi, vezeti és hajtja tovább a gitárost, és a dalokra egyértelműen rányomja az egyedi kifejezésmódjának bélyegét. Az ének ügyesen kiegyensúlyozott a női háttérvokálokkal (Bonamassánál ez már alap), a dal összességében az egyik legföldközelibb. Főleg, ha az idő nyűgeihez kötődő költészetről beszélünk. Egyszerű: az időnek időt kell hagyni. Az album egyik legerotikusabb pillanata.
Joe a misztika mestere. A sóvárgó és különösen drámai címadó dal az album egyik csúcspontja, főleg dalszerzői szempontból. Country-fátyol a versszakba való átmenetnél, és kifejezetten ünnepélyes, mégis melankolikus refrén, amely nem hagyja levegőhöz jutni a hallgatót. A gitárfrazírozás és a testes Hammond-vonalak elegye adja a hangkép kitöltésének alapkövét. A Hammond jelenléte ezúttal különösen fontos. A Questions And Answers teljes hangulatváltást hoz, ahogy a szövegek középpontjában Bonamassa férfias kérdései állnak: miért kellett a nőnek ennyire hihetetlenül szemétnek lennie. Dráma. Az album melankóliájának csúcsát egy helyre sűrítve pedig a középen álló Mind’s Eye hozza. A kompozíció úgy van felépítve, hogy ragyogó keretet ad a gitárosnak ahhoz, hogy kibontakozzon az album egyik legelbűvölőbb szólójában, ahol a zenei kanyarok és a blues-sóvárgás keveréke különösen a bőr alá mászik. A drámák drámája. Személyes vallomás, amely őszinteségével a legkeményebb szívet is megolvasztja.
A Curtain Call különleges fajta dal. Határozott elmozdulás. Az album legsötétebb pontja, de zseniálisan telített misztikummal. Hangszerelés tekintetében talán a legambiciózusabb szám. Megkockáztatom, hogy a legprogresszívebbnek is mondható. Bonamassa könnyedén odaadhatná az új BCC-albumra, ha az idén véletlenül készülne ilyen. A feltekeredő nyitófrázis, a folytatásban a zenekari hangszerelés, egy csipetnyi keleties dallam (a versszak), ahol egyebek közt rögtön világos, hogy a fickó nagyon jól ismeri a Led Zeppelin-szám, a Kashmir hangzását. A dal szólója önmagában az egész album egyik csúcspontja. A nyögdécselésnek, amely kicsúsztatja a hallgató lába alól a talajt, se vége, se hossza. A kelta suttogást és misztériumot könnyedén hozza tovább a The Loyal Kind – ragyogó power blues-ballada. A dinamikából egy pillanatra sem fogy ki a fickó. Az új album minden másodpercében a gitárjátékával és érzéki énekes vallomásosságával folyamatosan a helyén van. Semmi nem kerüli el a figyelmét. A szám különösen azért lenyűgöző, mert olyan fokozatosan nő benne a vadul feszülő hangulat. A drámai színház crescendóját pedig a refrén feltekert, felturbózott és megalkuvás nélkül elvágott riffje hozza. Az utána következő Hanging On A Loser több világosságot és csibészséget hoz a ugratós boogie-hangulaton keresztül. Az albumot a lenyűgöző blues rocker, a Known Unknowns zárja, amely gitárban különösen testes és kidolgozott, rengeteg díszítéssel és trükkel ízesítve, ahogy Bonamassa kirázza őket a tarsolyából. Bonamassa eközben minden lépésnél megőrzi a rendkívüli muzikalitást és a fokozódó hangulat színpadiasságát. Ez az album záró mestermunkája.
A „Time Clocks” sem marad dicséret nélkül. A fickó alig egy év alatt – igen, alig fordult egyet az év, és eltelt néhány nap – egy vadonatúj albumról gondoskodott, amely jellegében jócskán különbözik a kifinomultabb elődjétől, megint kicsit hangosabb, rockosabb, ugyanakkor pazarul megpakolt sokféle ötlettel, amelyek kilenc kivételes bluesrock-pont megalkotásának generátorai, és közöttük nincs minőségi ingadozás. Joe Bonamassa tehát az új zenei kalandján, amelynek középpontjába ezúttal az idővel való versenyfutást állította, ismét a legjobbját nyújtja.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Pilgrimage
2. Notches
3. The Heart That Never Waits
4. Time Clocks
5. Questions And Answers
6. Mind’s Eye
7. Curtain Call
8. The Loyal Kind
9. Hanging On A Loser
10. Known Unknowns
Felállás:
Joe Bonamassa – ének, gitárok
Közreműködő zenészek:
Steve Mackey – basszusgitár
Lachy Doley – zongora
Bunna Lawrie – didgeridoo
Bobby Summerfield – ütőhangszerek
Anton Fig – dobok, ütőhangszerek
Mahalia Barnes – háttérvokál
Juanita Tippins – háttérvokál
Prinnie Stevens – háttérvokál
