Kiadó: BMG / Tape Modern
Megjelenés dátuma: 2021. 10. 22.
Produkció: Erol Alkan, Mark Ronson, Giorgio Moroder & Duran Duran
Az album hossza: 51.05 perc
Műfaj: Pop Rock / New Wave
Értékelés: 8.0/10
A Duran Duran, a new wave, a szintipop és a nyolcvanas évek újromantikus hullámának ikonjai pályafutásuk tizenötödik stúdióalbumával, a „Future Past”-tal térnek vissza, amely hat év után követi a „Paper Gods” (2015) című lemezt. Az idei év bőven kínál okot az ünneplésre a legendás birminghami újromantikus csapatnak (tudjátok, abból a városból, ahonnan más műfaji mesterségek óriásai is jöttek: Judas Priest és Black Sabbath). Negyven éve jelent meg ugyanis a névadó bemutatkozó stúdióalbumuk, és a zenekar az idei fellépéseivel – az Austin City Limits, az Isle of Wight Festival, valamint szeptember közepén két teljesen elkelt koncert a szülővárosukban, Birminghamben – bizonyította, hogy a nevük négy évtizednyi zenei működés után is óriási maradt.
A „Future Past” ugyanannyira tekint a múltba, mint a jelenbe, vagy – ahogy a cím egyik fele is mondja – a jövőbe. Míg az elődje, a „Paper Hods” annyira szabad kezet adott a vendégzenészeknek (többek között John Frusciante, Lindsay Lohan, Janelle Monae és Nile Rodgers), hogy azok néhol egyenesen uralták a dalokat, és ez túl gyakran hálátlanul elfedte a zenekar saját mondanivalójának lényegét, a mostani album kicsit másképp épül fel. A banda ezúttal is meghívott néhány vendéget, de ők legfeljebb erősítik a csapat egyedi, azonnal felismerhető karakterét. Az album egyértelműen a pop rock vizein evez, de a Duran Duran ezúttal igen ravaszul házasította össze a két világot: a múltat és azt, amelyik folyamatosan a jövőbe réved. Modern zenei víziójukba, amellyel mindig többé-kevésbé sikeresen üldözték, sőt egyúttal új mérföldköveket is állítottak a pop rockban, ügyesen beleszőtték híres retrohangzásuk alapelveit, amelyek 40 évvel ezelőtt globális sztárokká tették őket (1982 egyértelműen az övék volt). Ezért a mostani lemez azoknak is érdekes lehet, akik keresztet vetettek a zenekarra, miután az a nyolcvanas évek végén elkezdte figyelmen kívül hagyni a gitárok munkáját, és átadta magát a trendeknek (az elektronikus struktúráknak), ami sokszor eltávolította őket a gyökereiktől.
A Future Past rendkívül jól sikerült kiáltvány, amellyel a csapat a 40 éves működését ünnepli. A történet közel sem ér véget, de nagyon jó újra hallani Nick Rhodes szintetizátor-pasztelljeinek sorát, amely a nyolcvanas évek eleji régi iskolás Roland-szintik hangját idézi, és amely egyébként a zenekar klasszikus hangzását és klasszikus korszakát definiálja. Ezt már a nyitó, hihetetlenül karakteres Invisible is megüzeni. A szintetizátor-pasztellek és a gitárhang a produkcióban rendkívül finoman, filigrán érzékenységgel kerültek az aranzsmékba. Húsvéti tojásokként szórták szét őket az albumon. Néhány momentum azonnal feltűnik, mások a háttérben hatnak, ahogy hallgatod.
Az új album azt bizonyítja, hogy Le Bon az idők során fenomenális énekessé érett. Ezt különösen azok a dalok igazolják, amelyekben kiemelkedő refréndallamok vannak, mint a Future Past, a melankolikus, vágyakozó és sötétebb, de ünnepélyes Wing ballada vagy a bulizós Anniversary, amely az összes szám közül messze a leginkább a nyolcvanas évek első felére réved, főleg amikor beszökik a híres „do-do-do-do-do” vokális harmónia, amely azonnal felidézi a Rio és a Hungry Like A Wolf slágerek auráját.
Az albumon a gitárokat a Blur gitárosa, Graham Coxon játssza fel. Remekül végezte a dolgát. A gitárok a keverésben markánsak és jól hallhatók, ami kiegészítő és tulajdonképpen alapvető tényező abban, hogy helyenként felébressze és elmélyítse a nyolcvanas évek iránti kifejezett nosztalgiát. Különösen a komprimált gitárhang miatt, amelyet a produkció ravaszul közelített a nyolcvanas évek első felének hangzásához; ez főleg a Nothing Less mid-eight részein belüli rövidebb szólókban érezhető, valamint a címadó (sanzonos hajlamú) dalban, és az All Of You betétjében, amely az új albumon azt a pontot képviseli, ahol az új, ultimate Duran Duran-slágert keresik. Aztán itt van a More Joy!, ahol a Rhodes-féle billentyűs aranzsmék markáns new wave pasztelljei veszik át az elsőbbséget, és (főleg a versszakban) a nyolcvanas évek sötétebb, poszt-punkos attitűdjének fátyla is megjelenik.
Az albumon két kifejezetten táncos slágert is találunk. Beautiful Lies és Tonight United. Mindkettőt a diszkózene legendás hangmestere, Giorgio Moroder keverte, aki a két dal társszerzője is. Mindkettő a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji diszkó táncritmusaira épül. A gitár az elsőben teljesen visszahúzódik, a Tonight Unitedben pedig egyáltalán nincs jelen. Viszont a produkcióban konkrétan megjelenik John Taylor kidülledő basszusa, amely főleg a Beautiful Liesban (funkys) viszi a prímet. Kár, hogy a fickó már nem „slapel” annyit, mint a klasszikus albumokon. Egyik dalból sem hiányzik semmi, de eltávolodnak a többi anyagtól, amely az albumon sokkal érdekesebben szól, vagyis az aranzsmék terén gazdagabb és kidolgozottabb.
Mint ismert, idén január elején a Duran Duran felvett egy feldolgozást Bowie klasszikusából, a Five Yearsből, amely kislemezként jelent meg, így emlékezve Bowie halálának ötödik évfordulójára. Ha már itt tartunk: a vendégelőadók közül az új albumon érdemes kiemelni Mike Garson közreműködését, aki Bowie híres billentyűse. A záró Falling nyitánya Garson kabarészerű zongoraérintésével a hetvenes évek első felét idézi, amikor Garson a zongorájával néhány felejthetetlen pillanatot társszerzett az „Aladdin Sane” albumon. Pedig a dalból hiányzik az az igazi pont az i-re, amellyel az album erősen vibráló lendülettel zárulna, és amely könnyedén újabb lejátszási kedvet ébresztene a hallgatóban.
A „Future Past” tehát pontosan az, amit a címe ígér. A régi újromantikus idők és a modern, előretekintő produkciós és hangzásbeli fogások ütközése a régi new wave-es romantikusok részéről, akikben a tűz és a szenvedély nem alszik ki. Olyan album, amely egy fedél alá hozza azokat a rajongókat, akik csak a nyolcvanas évek első felére esküsznek, és mindenki mást, aki soha nem fordított hátat a zenekarnak. Mondanivalójában erős, hangzásában a legapróbb részletekig kicsiszolt termék, amellyel a Duran Duran, mint nagy zenei urak és mesterségük mesterei, megőrzi az ifjúi karaktert, amelyet állandó művészi érés, bölcsesség és tapasztalat kísér. A Duran Duran számára a „múlt jövője” mély művészi be- és kilégzés a kreatív jelen számára.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Invisible
2. All Of You
3. Give It All Up (ft. Tove Lo)
4. Anniversary
5. Future Past
6. Beautiful Lies
7. Tonight United
8. Wing
9. Nothing Less
10. Hammerhead (ft. Ivorian Doll)
11. More Joy! (ft. Chai)
12. Falling (ft. Mike Garson)
Felállás:
Simon Le Bon – ének
Nick Rhodes – billentyűk
John Taylor – basszusgitár
Roger Taylor – dob
Közreműködő zenészek:
Barli – vokál
Graham Coxon – gitár
Joshua Blair – zongora, programozás, vonósaranzsmék az 1., 2., 3. 5., 6., 7. és 8. számon, billentyűk a 3., 4., 5., 6., 7. és 8. számon, gitár a 6. számon, kiegészítő billentyűk és billentyűprogramozás a 9., 10. és 12. számon
Erol Alkan – programozás az 1. és 9. számon, szintetizátor az 1. és 3. számon, dobprogramozás a 2., 3., 4., 5., 9., 10. és 12. számon, taps a 2. és 10. számon, ütőhangszerek, tamburin a 2. számon
Tove Lo – ének a 3. számon
Giorgio Moroder – kiegészítő billentyűk a 6. és 7. számon
Saffron Le Bon – vokál a 6., 7., 9. és 10. számon
Mark Ronson – gitár a 8. számon
Ivorian Doll – ének a 10. számon
Chai – ének all 11. számon
Mike Garson – zongora a 12. számon.
