Kiadó: Mascot Label Group / Provogue Records
Megjelenés dátuma: 2020. 10. 23.
Producer: Kevin Shirley
Műfaj: Blues Rock
Értékelés: 9.0/10
Joe Bonamassa 14. stúdióalbuma. Jó, elkéstünk vele: tavaly október végén jött ki. Mindegy, be kell mutatnunk. Szóval Joe Bonamassa. Az ember, aki folyton dolgozik, szigorúan fókuszált, elkötelezett a tettei iránt, és olyan zenész, akit hihetetlen ambíció hajt. Szenvedély, és a tökéletesség hajszolásának lényege. Mindenben, amihez hozzáfog. Igen. Egyszerűen munkamániás. Még több mint 20 évvel a stúdiódebütálása után is. És a fickó érik. Az új stúdióalbum vitathatatlan bizonyítéka ennek az érésnek. A „Royal Tea” hallgatása a hallgatóban egyszerre ébreszthet katarzist és kíváncsiságot. A „Royal Tea” ugyanis lenyűgöző teljesítmény, ugyanakkor egy saját szerzeményekből álló lemez, amely közel áll a „feldolgozásalbumhoz” – ha még bírod követni?
Joe Bonamassa tehát úgy döntött, hogy a „Royal Tea” című albumot a hatvanas évek második felének brit fehér blues-bumja alakjainak és örökségének ajánlja, amikor a John Mayall Blues Breakers, a Cream, a Ten Years After és a Fleetwood Mac a Mississippi-delta blues és a rock’n’roll fúziójának egészen új dimenziót adott. Bonamassa? Amerikai? Igen. És ez nem is meglepő. Bonamassa maga is elismeri, hogy olyan korszak vívmányainak hatására ír zenét, amikor egyebek mellett a Led Zeppelin, a The Rolling Stones és a Cream uralkodott, így az új albumon sem hoz semmi áttörőt a rock fejlődése szempontjából, de amit hoz, az egy újabb magával ragadó, szenvedélyes szívvel játszott zenei kaland, amely megfog és elvisz. Épp az őszinteség és az átélés miatt, amely ennek a zenésznek a diszkográfiáját egyébként is mindig is végigkísérte. Nem csoda, hogy Bonamassa a londoni legendás Abbey Road Studiót választotta a felvételhez, még kevésbé, hogy közreműködőknek annak a kornak az ikonjait hívta, amelynek az albumát szenteli. Ők: Bernie Marsden, Jools Holland és Pete Brown. Az album valóban retro-nosztalgikus. Bernie Marsdennel mindössze 14 nap alatt írták meg a „Royal Tea” anyagát.
Bonamassa ezúttal nem akarta a véletlenre bízni a dolgokat, nem akart olyan kellemetlen körülményeket, amelyek bármiben megzavarhatnák a célra irányuló határozott fókuszát. A cél? Hitelesség. Puritánság az analóg hangzás keresésében. Az az eredetiség, amelynek meg kell ragadnia a hatvanas évek rock- és bluesaurájának hangját. A stúdió megfelelő, a közreműködők gárdája is, hagytunk ki valamit? Kitaláltad. A hangszerpark. A felvétel elve is (‘in one take’): első nekifutásra, élő fellépés módjára – bár ez Bonamassánál már nem újdonság, csak most még inkább arra koncentrált, hogy a hanghordozóra olyan zenei tartalom kerüljön, amely teljes adagban a hatvanas évek hiteles újranyomata, ugyanakkor tisztelgés is azok előtt a zenészek előtt, akik a játékát és a szerzői munkáját formálták. Peter Green, Alvin Lee, Jeff Beck, és persze Eric Clapton, Jimmy Page…
Nos, nézzük az anyagot. Tíz dal és tíz gondosan kiválasztott zenei identitás. Bonamassa kiválóan ugrál az egyes dalokat jellegzetessé tevő elvek és megközelítések között, ezzel valamiképp egyetlen darabban próbálta megragadni a hatvanas évek fehér blues-bumjának esszenciáját. A nyitó When One Door Opens-től, amely messze az album legartisabb szerzeménye – meglep a nyitányban a zenekari betét is, majd valahol a közepén a katonai dobindulóval alátámasztott átmenet –, ami mindeközben nagyon muzikális. Ez utóbbi a meglepő. Bonamassa mindig rendkívül finoman követte a dallam keresését, még amikor a legfeketébb blues-t játszotta is. Itt van a rendkívül érzéki, szentimentális, klasszikusan elcsábító bluesballada, a Why Does It Take So Long To Say Goodbye, amely két ember szakításáról szól, és amelyben sokan magukra ismernek majd, akik (főleg tavaly) újra szingliké váltak. Teátrális és hipnotikus. A melankólia és a magával ragadó muzikalitás kivételes kifejezése, és ott van az az érintés is, a blues moja esszenciális bája, amelyet Bonamassa lehel a dalokba. A Lookout Man! című számot úgy lehetne leírni, mint Led Zeppelin vs Willie Dixon. Fekete bluesmise, amely a frazírozásban robban: borzas, mégis sötét, félhangokban is üvölt, a basszusvonalat könnyedén vihetné akár egy Geezer Butler is, ám különös örömet hoz benne a szájharmonika beépítése, amely sajátos karaktert ad a dalnak. Itt van a ‘swinges-lucid’ és csintalan Lonely Boy, majd a záró country-akusztikus Savannah, amely könnyed, lazán hömpölygő stílusban zárja ezt a rendkívül gőzölgő és mérgesen fertőző albumot. Zseniális kontrasztról a reverbbel megtámogatott R&B- és funk-„pofon”, az I Didn’t Think She Would Do It gondoskodik. Bonamassa az aranzsmanokat ügyesen kiegészítette fúvós- és vonósaranzsokkal, női vokálokkal, a már említett szájharmonikával, extra ütőhangszerekkel, és persze rengeteg akusztikus hangszerrel. Mindenre gondolt. Ugyanakkor a 14. stúdióalbumán is „tanult” a legendáktól, élükön Marsdennel. A Royal Tea újabb kidolgozott és kompakt Rhythm & Blues szám, amelyben Bonamassa remekül összeillene valakivel, mondjuk Ian Siegallel, főleg ha a dalt akusztikus köntösbe bújtatnák. Épp ez a dal bizonyítja egyebek mellett azt is, hogy milyen kiváló énekessé nőtte ki magát Joe az évek során.
Mondhatjuk, hogy a „Royal Tea” nagy valószínűséggel Joe Bonamassa eddigi legérettebb teljesítménye, amelyet a mai napig felvett és kiadott. A gitárjátéka, illetve értelmezése tekintetében is. A fickót nemegyszer olyan helyzetbe állítják, amelyben még nem volt, vagy csak ritkán próbálkozott vele. Tehát ilyenkor kilép a komfortzónájából. Ezért az eredménye is több megközelítés a játékában. Mind a vezérmotívumok díszítésében, mind a szólókban. És? Bár a jól ismert, „zsíros” Gibson-hangzás bőven akad, és Joe ismét olyan kellemesen zajos, mint kevés új generációs blues rock revitalista (vagyis a nemzedéktársai közül), egyes megoldások a számokban kifejezetten szubtilisnek hatnak, és a hangok „hajlításának” különösen precíz finommechanikájával szólalnak meg. Ez a finomság pedig a „Royal Tea” zeneszerzői sablonjának nagyrészt kiszámítható mintáját feldobva annál kívánatosabb. Épp ebben a vonatkozásban sugározza a „Royal Tea” Joe Bonamassa nagy művészi érettségét.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1 When One Door Opens (7:35)
2 Royal Tea (4:29)
3 Why Does It Take So Long To Say Goodbye (6:45)
4 Lookout Man! (5:31)
5 High Class Girl (4:54)
6 A Conversation With Alice (4:19)
7 I Didn’t Think She Would Do It (4:12)
8 Beyond The Silence (6:46)
9 Lonely Boy (4:06)
10 Savannah (4:38)
Felállás:
Joe Bonamassa – ének, gitár, mandolin (a 10. számon)
Michael Rhodes – basszusgitár
Reese Wynans- Hammond-orgona, Wurlitzer (a 10. számon)
Anton Fig – dobok
Jeff Bova – ütőhangszerek
Greg Morrow – ütőhangszerek
Kevin Shirley – ütőhangszerek, akusztikus gitár
Juanita Tippins – kísérővokál
Jade MacRae – kísérővokál
Errol Litton – szájharmonika a 4. számon
Jools Holland – zongora a 9. számon
Lee Thornburg – trombita és fúvósaranzsok a 9. számon
Paulie Cerra – altszaxofon a 9. számon
Ron Dziubla – baritonszaxofon a 9. számon
Bernie Marsden – kísérővokál a 10. számon
