Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: U.D.O.
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2018
Értékelés: 4.5/5
Udo Dirkschneidert nem kell külön hosszan bemutatni. Hova lett az elmúlt három év? Rengeteg minden történt ezzel az emberrel, akit a nagy Accept egykori első számú torkaként és az U.D.O. örökre elkötelezett vezéreként ismerünk. Az U.D.O. legutóbbi albuma három éve jelent meg, idén nyáron pedig a legendás üvöltő a zenekarával, de Dirkschneider néven fejezte be az utolsó fellépéseit a nyári fesztiválokon. Ezeken a turnékon az U.D.O., átmenetileg Dirkschneiderre keresztelve, kizárólag Accept-anyagot játszott. Az új interjúkban és nyilatkozatokban pedig hivatalosan is kiszivárgott, hogy Udo és két egykori Accept-cimborája (Hoffmann, Baltes) igencsak összerúgta a port, de ez már egy másik történet.
Miért ez a tényfeltáró bevezető? Mert már sem meglepetés, nemhogy a föld sarkait kimozdító felismerés, hogy az Accept és az U.D.O. zenéje szorosan összefügg. Nemcsak történetileg, hanem stílusban is. Aki Accept-et hallgat, az U.D.O.-t hallgat (és fordítva). Másképp nem megy, ha az ember a metal régi iskolájának rajongója. A »Steelfactory« azonban, amely idén augusztus végén jelent meg, különösen mérgesen idézi meg az Accept pályafutásának egyes markánsabb dalainak gitártémáit. Az U.D.O. az elmúlt három évben alaposan újraindította magát. Lazaságból és szórakozásból a Dirkschneider név alatti fellépéssorozaton tényleg nem volt hiány. Az energiák remekül oszlanak el a csapatban, ötletből és kreatív kémiából sem volt hiány később a stúdióban. Elég csak az új Make the Move-ba belehallgatni, és az ember gyorsan rájön, hogy nemcsak a dal címe, hanem maga a vezérgitártéma is hihetetlenül az Accept-klasszikus Midnight Mover riffjére húz. Az Accept-anyag játszása a Dirkschneider-turnék után valóban átszivárgott az új U.D.O.-zene, vagyis a »Steelfactory« megkomponálásába. Ez tény. Ha tovább kutatunk az albumon, kicsit odébb ott a Rising High, amely szintén nemcsak a címével, hanem a riffjével és a refrén dallamával is visszavonhatatlanul az Accept Aiming High című dalát idézi. A One Heart One Soul és a Blood On Fire vezérgitárriffje gyakorlatilag azonos. De míg az előbbi a továbbiakban főként bombasztikus refréndallammal bír, a másik egyenesen baljóslatú elő-refrénbe, majd sötét folytatásba csap át, amelyben Udo markáns sikolya aratja a teljes győzelmet!
Nem akarok túl sokáig ugyanazon a témán körözni. Az itt hallható riffeket a »Steelfactory« -n úgy is jellemezhetjük, mint a legjobb riffeket, amelyeket az Accept sosem vett fel a nyolcvanas években. Ennyire összeillik a két zenekar dalszerzése. Ez viszont olyan tény, amely Udo szólókarrierjét már a nyolcvanas évek második fele óta végigkíséri, és Einsteint itt tényleg nem kell felfedezni. Az új album ettől még ismét meggyőz. Most pedig annál inkább, mert a hároméves szünet rendkívül jól jött. Jó pár kiváló dalt hoz. Míg a korábbi U.D.O.-albumok a túl rövid megjelenési időközök miatt hitelességben szenvedtek a felhasznált riffek „kevésbé ügyesen csomagolt újrahasznosításától”, a »Steelfacotry« -nak valójában egyetlen gyenge pontja sincs, és nem pillanata sem, ahol a már elmondottat „újrahasznosítaná”, sokkal ügyesebben és ravaszabbul, mint stúdiós elődei. Udo a csapatával leginkább a közepes tempójú számokban mutatja meg az aranyozás nélküli hangszerelői tudását (A Bite Of Evil, In the Heat of the Night, mindkettő az album csúcspontja, a vége felé pedig a Rose in the Desert). A végén ott az új, kiváló ballada, a My Way, amelyben Udo a hangszíne természetes árnyalatával bűvöl el. Egyébként a férfi, aki már jócskán a hatvanas évei közepébe lépett, dühösen üvölt és visít. Csökkenetlen erővel, és ez a lényeg, ez tartja szilárdan a színtéren a hitelességét. Az évtizedek alatt egy szemernyit sem veszített a hangja erejéből. A fogcsikorgató pofonok is megvannak! A nyitó Tongue Reaper és a vége felé a Eraser szilánkokra hasítja a koponyátokat!
Udo és csapata rendkívül tapasztalt. Ezen az albumon minden úgy áll, ahogy kell, az összes mid-eight részt és a fantasztikus szólózást is beleértve. A basszusvonal kielégíthetetlenül ás és tép (Hungy And Angry) az egész albumon, Udo pedig, mint mondtam, üvölt, mint egy pokolfajzat, igazi vadállat. Az albumot hihetetlen erővel és izzó szenvedéllyel játszották fel és rögzítették. Ez annál lenyűgözőbb, mert Udo háta mögött hihetetlenül hosszú és termékeny pálya áll, és nyugodt lélekkel bejelenthetné a zenei nyugdíjba vonulását. De a lelkesedéssel és a szerzői kreativitással, amit mutat, reméljük, még sokáig nem jut eszébe ez az ötlet. Bűn lenne.
Kiváló új U.D.O.-album tehát! Pont olyan, amilyennek lennie kell. Sőt. A zenekarral szembeni eredeti követelményeket és elvárásokat tekintve még jobb is.
Figyelem. Rajongók, nézzétek meg a két különleges, „mennyiségileg korlátozott” kiadást is. Az európai és a japán piacra készültet. A pluszdalok ugyanis szintén kiválóak. A japán piacra szánt kiadáson bónuszszámként ott van még a What A Hell Of A Night, ami hihetetlenül jól sikerült „rock’n’roller”, dúr skálából kifejlesztve, és gond nélkül képviselhetné az új album egyik vezérdalát (ilyen az, amikor az alkotója ereiben az Accept Burning és I Am A Rebel riffjei csörgedeznek).
Felállás
Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fitty Weihhold – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dob
Produkció
Jacob Hansen
Dallista
01. Tongue Reaper
02. Make The Move
03. Keeper Of My Soul
04. In The Heat Of The Night
05. Raise The Game
06. Blood On Fire
07. Rising High
08. The Devil Is An Angel (bónuszdal a “digipack” kiadáson)
09. Hungry And Angry
10. One Heart One Soul
11. Pictures In My Dreams (bónuszdal a “digipack” kiadáson)
12. A Bite Of Evil
13. Eraser
14. Rose In The Desert
15. The Way
