Megjelenés: 2018. 08. 31.
Kiadó: AFM Records
Producer: Jacob Hansen
Értékelés: 9.0 / 10
Udo Dirkschneidert nem kell különösebben bemutatni. Hová lett az elmúlt három év? Rengeteg minden történt azzal az emberrel, akit a nagy Accept egykori frontembereként és a saját zenekara, az U.D.O. örök elkötelezett vezéreként ismer a világ. Az U.D.O. legutóbbi albuma három éve jelent meg, idén nyáron pedig a legendás üvöltő még a saját U.D.O.-jával, de Dirkschneider néven zárta a nyári fesztiválfellépéseket. Ezeken a turnékon az U.D.O., átmenetileg Dirkschneiderre keresztelve, szigorúan csak Accept-anyagot játszott. Udo Dirkschneider új interjúiban és nyilatkozataiban pedig hivatalosan is kiszivárgott, hogy Udo és két egykori Accept-társa (Hoffmann, Baltes) igencsak haragban áll egymással, de az már egy másik történet.
Minek ez a tényszerű felvezetés? Annak, hogy az Accept és az U.D.O. zenéje szorosan összefügg, már rég nem olyan felismerés, amitől kibillenne a pályájáról a bolygónk. Nemcsak történetileg, hanem stílusban is. Aki Accepttet hallgat, az U.D.O.-t hallgat (és fordítva). Nem megy másképp, ha a régi iskolás metál rajongója vagy. A „Steelfactory” viszont, amely idén augusztus végén jelent meg, különösen mérgesen nyúl vissza az Accept pályájának markánsabb dalaiból ismert gitárfordulatokhoz. Az U.D.O. az elmúlt három évben alaposan újraindult. A Dirkschneider néven letolt fellépéssorozatnak hála lazaságban és szórakozásban nem volt hiány. Az energiák remekül oszlanak el a csapatban, ötletből és kreatív kémiából sem volt hiány később a stúdióban. Ha az ember csak az új Make the Move-nál áll meg, hamar rájön, hogy nemcsak a dal címe, hanem maga a vezető gitárfordulat is hihetetlenül az Accept-klasszikus Living For Tonite riffjére húz. Valóban: a Dirkschneider-turnék utáni Accept-anyag játszása átszivárgott az új U.D.O.-zene, a „Steelfactory” megkomponálásába. Ez tény. Ha tovább kutatunk az albumon, nem sokkal később ott a Rising High, amely szintén hasonlóan, nemcsak a címében, hanem a riffjében és a refréndallamában is menthetetlenül az Accept Aiming High című számát idézi. A One Heart One Soul és a Blood On Fire tulajdonképpen azonos vezető gitárriffet visel. De míg az előbbi a folytatásban főleg bombasztikus refréndallamot kap, az utóbbi egyenesen baljósan lendül át az előrefrénbe, majd a sötét folytatásba, ahol Udo markáns sikolya aratja a teljes győzelmet!
Hogy ne kerülgessem túl sokáig ugyanazt a dolgot: a „Steelfactory”-n hallható riffeket nyugodtan nevezhetjük a legjobb riffeknek, amelyeket az Accept soha nem vett fel a nyolcvanas években. Ennyire összeegyeztethető a két zenekar szerzői világa. Ez azonban olyan tény, amely Udo szólókarrierjét már a nyolcvanas évek második fele óta végigkíséri, és ehhez tényleg nem kell Einsteinnek lenni. Most meg különösen nem, hiszen a hároméves szünet kifejezetten jól jött. Egy csomó kiváló dalt hozott. Míg a korábbi U.D.O.-albumok a túl rövid megjelenési időközök miatt hitelességben szenvedtek a riffek „kevésbé ügyesen becsomagolt újrahasznosítása” miatt, addig a „Steelfacotry”-nak egyetlen gyenge pontja sincs, egyetlen pillanata sem az, és a már elmondottat sokkal ügyesebben, ravaszabbul „hasznosítja újra”, mint stúdióbeli elődei. Udo a csapatával mindenekelőtt a közepes tempójú számokban mutatja meg aranyozott aranykezét az hangszerelésben (A Bite Of Evil, In the Heat of the Night – mindkettő az album csúcspontja –, majd a vége felé a Rose in the Desert). A végén ott egy új, kiváló ballada, a My Way, amelyben Udo a hangszíne természetes színével bűvöl el. Egyébként a hatvanas évei közepébe járó férfi dühösen üvölt és visít. Csökkenthetetlen erővel, és ez a lényeg, ez tartja szilárdan a színtéren az ember hitelességét. Az évtizedek alatt egy szemernyit sem veszített a hangja erejéből. A csípős pofonok is megvannak! A nyitó Tongue Reaper és a vége felé az Eraser lecsiszolja a koponyátokat!
Udo és csapata rendkívül tapasztalt. Ezen az albumon minden úgy áll, ahogy kell, az összes mid-eight részt és a fantasztikus szólózást is beleértve. A basszusvonal telhetetlenül ás és tép (Hungy And Angry) az egész lemezen át, Udo pedig, mint mondtam: sikít, mint egy ördög, igazi vadállat. Az albumot hihetetlen erővel és forrongó szenvedéllyel játszották és vették fel. Ez annál lenyűgözőbb, mert Udo mögött hihetetlenül hosszú és termékeny karrier áll, amelynél fogva nyugodt lélekkel bejelenthetné a zenei nyugdíjba vonulást. De azzal a lelkesedéssel és szerzői kreativitással, amit mutat, reméljük, még sokáig nem jut eszébe ilyesmi. Bűn lenne.
Kiváló új U.D.O.-album tehát! Olyan, amilyennek lennie kell. Sőt. A zenekarral szemben támasztott eredeti igényekhez és elvárásokhoz képest még jobb is.
Figyelem. Rajongók, nézzétek meg a két különleges, „mennyiségileg korlátozott” kiadást is. Az európai és a japán piacra készültet. A bónuszdalok is ugyanis kiválóak. A japán piacra készült kiadás bónuszszámaként ott van a What A Hell Of A Night, ami hihetetlenül jól sikerült „rock’n’roller”, dúr skálából építkezik, és gond nélkül képviselhetné az új album egyik vezető dalát (ilyen az, amikor az alkotója ereiben az Accept Burning és I Am A Rebel riffjei csörgedeznek).
Szerző: Aleš Podbrežnik
számlista:
01. Tongue Reaper
02. Make The Move
03. Keeper Of My Soul
04. In The Heat Of The Night
05. Raise The Game
06. Blood On Fire
07. Rising High
08. The Devil Is An Angel (bónuszdal a „digipack” kiadáson)
09. Hungry And Angry
10. One Heart One Soul
11. Pictures In My Dreams (bónuszdal a „digipack” kiadáson)
12. A Bite Of Evil
13. Eraser
14. Rose In The Desert
15. The Way
felállás:
Udo Dirkschneider – ének
Andrey Smirnov – gitár
Fitty Weihhold – basszusgitár
Sven Dirkschneider – dob
