Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Virgin Steele
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 79:06
Értékelés: 2.5/5
A Virgin Steele, a New York-i, „savage – romantic” power metalt játszó veterán banda a zenei világ egyik különös jelensége. Az első naptól fogva saját stílust építenek, és az első naptól fogva – a diszkográfiájuk kiváló minősége ellenére – méltatlanul mellőzöttek, észrevétlenek maradnak. Csak a valódi zenei rajongók szűk köre ismeri őket.
2000 után, a „The House of Athreus pt. II” megjelenését követően az albumok közti idő rohamosan nyúlni kezdett. Az új lemez így mindössze a harmadik, amely 2000 óta napvilágot látott. A zenekar vezetőjének, fő szerzőjének, látnokának, producerének, énekesének és multiinstrumentalistájának, David DeFeisnek az ígérete szerint a „Nocturnes of Hellfire & Damnation” visszafordulást hoz a korai időkhöz, a harmadik és a negyedik album idejéhez. Vagyis a nyolcvanas évekhez: DeFeis főként a „Noble Savage”-re gondolt, amelyről maga is azt mondja, hogy a zenekar pályafutásának legfontosabb albuma, valamint annak utódjára, az „Age Of Consent”-re.
A csapat, amelynek az elődje, „The Black Light Bacchanalia” (2010) óta egészen öt évre volt szüksége, hogy új lemezt vegyen fel és megjelentessen, változatlan maradt. DeFeis hangja továbbra is a zenekar legfőbb védjegye. Az új albumon a lehető legkülönfélébb változatokban használja és aknázza ki, sokszor kiegészítő hangszerként kezelve. A lemez tele van mindenféle sikolyokkal: a legbrutálisabban fenyegetőktől az angyalian kristálytiszta, extrém magasságokba, az emberi képességek határáig emelkedőkig. DeFeis kivételes énekes marad, aki folyamatosan fejlődik, és egyre erősebb a vokális interpretációja. A zenekar egyediségének másik pecsétje Edward Pursino gitárjátéka és hangzása. Ez DeFeis énekével kombinálva ismét tökéletesen illeszkedik. A gitárfrázisok, az átvezető díszítések, az egyedi szólózás és a Gibson SG zsíros, retro hangzása, valamint DeFeis változatos énekmódja közti szimbiózis az új albumon is hibátlan.
Az album első fele az, amire mi, a zenekar rajongói csendben számítottunk. Féktelen, szenvedélyes, magasra csavart bombasztikus, ragadozó módon a jellegzetes Virgin Steele-zeneiséggel, kellően változatos, és ahogy DeFeis fogalmaz, eposzian romantikusan megvadult! Igazi Virgin Steele-metal expozíciót bont ki! Egészen a Devilhead című dalig. Idáig csak az zavar, hogy ismét vékony a dobok hangzása és szinte hallhatatlan a basszus, de ez már az előző három Virgin Steele-lemez sebezhető pontja is volt.
Tekintve, hogy a kiváló és ambiciózusan megalkotott előd olyan kifejezési dimenziókhoz nyúlt, amelyek a zenekar kifejezésmódját egy új, eddig be nem járt szintre emelték, az új albummal szemben ismét magasak voltak az elvárások. És mégis.
Az album második fele felhígul. A lelkesítő nyitány lendületét már a Queen of the Dead megtöri. Ez a leghosszabb dal, hard rockos beütéssel, vagyis a zenekar vele valójában az „Age of Consent” idejébe tér vissza. A szám határozottan túl hosszú, és az album folytatásában középtempós, balladásan nyugodt dalok sorát vetíti előre (például a hat és fél perces The Plague And The Fire vezérriffje egyszerűen sehová sem mozdul), amelyek inkább untatnak, mint lenyűgöznek. Bennük DeFeis uralkodik az énekével és annak minden elképzelhető kiaknázási változatával. A zenészt nem lehet hibáztatni, nagy mester. De ezúttal túl sok belőle. Egyszerűen mindenhol túl sok. A vokális egója túlságosan előtérbe van tolva. Egyszerűen és egyenesen szólva: az album második fele túlbonyolított. Minden ok nélkül. Az album hard rockos felhangját a We Dissapear erősíti, aztán itt a rettenetesen esetlen és komor Glamour, amely ugyan visszaviszi a lemezt a metal szférájába, de tele van nehezen összeegyeztethető átmenetekkel a vezető frázisok között (azaz kissé esetlenül hangszerelt), a dal pedig ismét úgy hat, mint DeFeis énekének tulajdonságait kipróbáló gyakorlótér. Az utolsó három szám, a Delirium, a Hymns to Damnation és a Fallen Angels nyugodt vagy középtempós, az album velük teljesen lecsendesedik, ismét DeFeis éneke és a billentyűs hangszerelés kerül előtérbe. Ez a három semmi újat és eddig nem hallottat nem hoz, és a „fölösleges” érzését kelti. Az album egyszerűen határozottan túl hosszú, legalább fél órával.
A „Nocturnes of Hellfire & Damnation” nem rossz album, de nem az a Virgin Steele-lemez, amelynek a kiváló előd, a „The Black Light Bacchanalia” örökébe kellett volna lépnie. Főleg öt év „tökölődés” után. DeFeisnek és társainak elég lett volna egyszerűbben nekilátni a dolognak. A hard rock sosem ment nekik igazán jól, balladai részekből és középtempós dalokból pedig ezúttal túl sok van az albumon, így a Virgin Steele-metal igazi magja elvész a hosszú játékidőben.
Felállás
David DeFeis – ének, billentyűk
Edward Pursino – gitár
Joshua Block – basszusgitár
Frank Gilchriest – dob
Produkció
David DeFeis
Számlista
1. Lucifer’s Hammer
2. Queen of the Dead
3. To Darkness Eternal
4. Black Sun-Black Mass
5. Persephone
6. Devilhead
7. Demolition Queen
8. The Plague and the Fire
9. We Disappear
10. A Damned Apparition
11. Glamour
12. Delirium
13. Hymns To Damnation
14. Fallen Angels
