Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 93:02
Értékelés: 4/5
A Yes 2013-ban és 2014-ben egy rendkívül ambiciózus turné, a „Three Album Tour” kellős közepén járt, amelyen három klasszikus albumot adtak elő élőben, teljes terjedelmében: a „The Yes Album”-ot (1971), a „Close To The Edge”-et (1972) és a „Going For The One”-t (1977), igaz, nem a megjelenésük időrendjében. A „The Yes Album”, amely időrendben a „Close To The Edge” és a „Going For The One” előtt jelent meg, így csak a koncertek harmadik, záró részében került sorra, ami semmiféle hátrányt nem jelentett, hiszen mind a három említett mestermű külön hangzásbeli fejezet, ráadásul a legendás angol progresszív rock zenekar három különböző felállásában szólal meg.
A háromalbumos turné arról is emlékezetes marad, hogy a Yes ezen lépett fel először az amerikai Jon Davisonnal (Glass Hammer), aki jóval meggyőzőbben pótolta az eredeti énekest, Jon Andersont, mint kanadai elődje, Benoit David (ex-Mystery), akivel a prog rock öregjei „a finálé kedvéért” felvették az előző koncertalbumot, az „In The Present – Live From Lyon”-t (2011).
Azon David mellett valószínűleg a rövid ideig a Yes billentyűse Oliver Wakeman volt a fő különlegesség, aki akkoriban a híres édesapját, Rick Wakemant váltotta. Olivert hamarosan a visszatérő Geoff Downes (Asia) követte, aki szintén kiváló billentyűs, bár nem olyan zseni, mint az „öreg” Wakeman. Downes, aki a nyolcvanas évek elején már rövid ideig tagja volt a legendás zenekarnak, Rick örökségének tiszteletben tartása mellett meglehetősen sajátos hozzáállást hozott a billentyűs hangszerek kezelésébe, ami a koncerteken gyorsan érezhetővé vált – jó és rossz értelemben egyaránt.
A mostani koncertfelvétel, a „Like It Is: Yes at the Bristol Hippodrome” Bristolban készült, és egyben az első hivatalos Yes-koncertalbum, amelyen Davison és Downes is a felállás tagja, ami rögtön külön pecsétet nyom rá. Sajnos a kettős koncertkiadvány nagy negatívuma, hogy nem tartalmazza a „Close To The Edge” teljes előadását, ami kétségtelenül óriási, óriási hiba, még ha racionális döntés volt is, amellyel lemondtak az egyébként meglehetősen jó minőségű felvétel esetleges háromlemezes változatáról. A koncert legigényesebb és legfárasztóbb része, amelyben Downesnak a billentyűs tudása teljes arzenálját be kellett vetnie, hogy legalább tisztességesen felvehesse a versenyt Wakeman örökségével, tehát hiányzik.
Vigasznak azért ott van, hogy főleg a „Going For The One” előadásai különleges bájjal elevenedtek meg. Ebben Davison remek énekteljesítménye mellett – akinél olykor szinte nehéz megállapítani, hogy nem Jon áll a mikrofon mögött, hiszen szinte tökéletes hangi ikertestvéréről van szó, akinek Daviddel ellentétben semmi gondja a magasabb énekregiszterekkel, ráadásul saját karizmája is van – helyenként Downesnak is érdeme van, aki itt-ott saját improvizációs ötleteket vitt a darabokba anélkül, hogy tönkretette volna az egyes művek eredeti szerkezetét. Ez már a nyitó klasszikuson, a „Going For The One”-on is hallatszik, ahol néhány rövidebb hammondorgona-improvizációt tett bele, amely az eredetiben nem szerepelt, és tovább színesíti ezt a nagyon jó előadást.
A gitáros doktor, Steve „Mr. Owl” Howe és a Rickenbacker basszusgitáron játszó Chris „Fish” Squire ezen az estén is a szokásos, kiváló formájukat hozták, ahogy az tőlük általában elvárható, bár Howe nem mindenhol volt „százszázalékos”. Alan White is szolid volt, de helyenként ráfért volna egy kis rockosabb lendület. Davison külön gratulációt érdemel a vokálisan meglehetősen igényes örökzöld, a „Turn Of The Century” kiváló előadásáért, amely a „Wonderous Stories” slágerrel párosítva a teljes koncertfelvétel egyik legvarázslatosabb és legetherikusabb pillanataként szólal meg.
A „Parallels”, amelyben Howe és Squire ismét lenyűgöz összetett gitár-, illetve basszusmenetekkel, olyan szám, amelyet a Yes a múltban csak ritkán játszott élőben, ennek a brit prog titánok mostani inkarnációjának mégis sikerült minimális eltérésekkel megragadnia az eredeti esszenciát. Különleges kihívást jelentett az felejthetetlen szuperepikus darab, az „Awaken” előadása, amelybe az egész kvintett beleadta a maximumot. Davison itt is kiválóan teljesítette énekesi küldetését, Downes pedig egész jól helytállt a valamivel nehezebb hangszereléseknél, amelyeket eredetileg Rick Wakeman játszott.
A második lemez a „The Yes Album” mesterművének teljes előadását tartalmazza, amely valószínűleg még mindig a Yes egész történetének legfontosabb albuma, hiszen Howe 1971-es érkezésével és jelentős stílusváltással „az utolsó pillanatban” lőtte ki őket a progresszív rock élvonalába. A „Yours Is No Disgrace” több mint négy évtizeddel a megjelenése után is a mostani zenekar előadásában magas oktánszámú, energikus bomba, Howe pedig ismét hibátlan a vehemens gitározásban. A „Yours Is No Disgrace” mellett a szólódarab, a „Clap” is még mindig az ő legreprezentatívabb száma.
Külön figyelmet érdemel minden régi rajongótól az „A Venture” is, amelyet a Yes ezen a turnén adott elő először „élőben”, és amely az elején egy új, extra zongoraszólót tartalmaz, miközben a „The Yes Album” három legismertebb klasszikusa – az „I’ve Seen All Good People”, a „Starship Trooper” és a „Perpetual Change” – a gyakori játszás miatt jóval kiszámíthatóbbnak hat, bár ezúttal is rendkívül szolid változatokról van szó. A felvételről hiányzik a „Fragile” (1972) slágere, a „Roundabout” is, amelyet a Yes ezen a turnén ráadásként játszott, de hiánya korántsem katasztrófa, noha az „Owner Of A Lonely Heart” mellett ez a zenekar történetének legismertebb száma.
A legfrissebb bristoli koncertdokumentum, amelyen két klasszikus Yes-album kiváló, teljes előadását hallhatod, ékes bizonyíték arra, miért jó, hogy a progresszív rock öregjei – a zenekar tagjainak többsége tiszteletre méltó kora ellenére – még mindig koncertturnékon császkálnak ahelyett, hogy az unokáiknak mesélnének a kandalló ropogó tüze mellett a legnagyobb dicsőségük réges-rég elmúlt éveiről. Bár Rick Wakeman és főleg Jon Anderson gyakorlatilag pótolhatatlan, a zenekar mostani verziója, amely 2014-ben felvette a „Heaven & Earth” stúdióalbumot, bizonyította, hogy nélkülük is magabiztosan és gondtalanul játssza az ismert és kevésbé ismert slágereket a Yes hatalmas zenei kincstárából, és az esetleges új stúdióprojektek előtt sincs semmi akadály.
Felállás
Jon Davison – ének, akusztikus gitár
Steve Howe – elektromos és akusztikus gitár, vokál
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Geoff Downes – billentyűs hangszerek
Alan White – dobok
Produkció
Yes
Számlista
CD 1:
1. Going for the One
2. Turn of the Century
3. Parallels
4. Wonderous Stories
5. Awaken
CD 2:
1. Yours Is No Disgrace
2. Clap
3. Starship Trooper
4. I’ve Seen All Good People
5. A Venture
6. Perpetual Change
