Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Intact Records
Megjelenés: 2004
Játékidő: 1:38:48
Értékelés: 5/5
A brit progresszívrock-bajnok Marillion a „Marbles” albummal hosszú pályafutásának egyik legjobb teljesítményét nyújtotta, ami a folyamatos művészi fejlődés közepette járó zenekarnál nem is volt akkora meglepetés. A „legféltettebb brit zenei titok” tizenharmadik stúdióalbuma még az előző remekműnél, az „Anoraknophobia” című lemeznél (2001) is ambiciózusabb vállalkozás volt, amely a hűséges rajongók szorgos online finanszírozásának gyümölcseként született. Míg azonban az „Anoraknophobia” esetében a rajongók az előrendelésekkel járultak hozzá, most az új album elkészítésének teljes folyamatát ők finanszírozták.
A hűséges Marillion-támogatók egyúttal kulcsszerepet játszottak az album promóciójában és marketingjében is, és a reakcióikkal minden, a zenekar tagjai által táplált várakozást felülmúltak. A banda ezért határtalanul hálás volt nekik, és úgy mondott köszönetet, hogy a nevüket felsorolta a „Marbles” különleges, kétlemezes, szigorúan korlátozott kiadásának füzetében, amelyről ez a kritika szól. Az album ugyanis eredetileg egylemezes és különleges, kétlemezes változatban jelent meg. Az utóbbi eredetileg csak a Marillion weboldaláról lehetett előrendelni, köszönetként a több mint 18000 rajongónak, akik segítettek finanszírozni a „Marbles” elkészítését.
Az egylemezes változat is nagyon jó volt, de eltörpül a fenomenális kétlemezes „Marbles” mellett, amellyel a Marillion minden várakozás ellenére olyan mesterművet alkotott, ami minőségben felér a „Brave” (1994) koncepcióalbummal és a Fish-korszak legjobb teljesítményeivel. Az album jóval nagyobb kereskedelmi sikert is elérhetett volna, ha a brit slágerlisták megalkotói nem esküdtek volna egy meglehetősen hülye szabályra, miszerint az új lemezen nem lehet matrica. Mivel a „Marbles” matricákat tartalmazott, a vállalati logika és a kapitalista elitizmus derék hívei automatikusan kitiltották a brit listákról, és úgy bántak vele, mintha soha nem is jelent volna meg. És még azt mondják, hogy az amerikaiak a világ legbutább nemzete.
Az „You’re Gone” kislemez kivételes sikerét azonban mégsem tudták megakadályozni: a dal nagy dühükre és megdöbbenésükre a brit slágerlisták hetedik helyéig jutott. A Marillionnak ez utoljára „réges-régen”, 1987-ben sikerült a Fish-korszak örökzöldjével, az „Incommunicado”-val. A progresszívrock-zenekar számára hihetetlen sikert a következő kislemez, a „Don’t Hurt Yourself” tetézte, amely a brit lista tizenhatodik helyéig jutott, így kellemes meglepetésekből nem volt hiány.
A egyes részek felépítése (főleg a négy részből álló címadó dalé) és a szövegek jellege miatt néhány rajongó még ma is meggyőződéssel állítja, hogy a „Marbles” koncepcióalbum, de ez csak részben igaz. A szövegek többsége, amelyeket az énekes, Steve „gospod H” Hogarth jegyez, az elidegenedett világban érzett magányról („The Invisible Man”), egy jobb helyre való vágyakozásról („Fantastic Place”, „Ocean Cloud” és „Neverland”), a jobb holnapba vetett hitről („Don’t Hurt Yourself”), a megromlott szerelemről („Genie”, „The Damage” és „Angelina”), az elveszett gyermeki ártatlanság emlékéről (a „Marbles” mind a négy része), valamint az elveszett szerelemről („You’re Gone”) szól.
Az album a megrázó, több mint tizenhárom perces eposszal, „The Invisible Man”-nel nyit, amely a Marillion eddigi történetének egyik legambiciózusabb vállalkozása. A billentyűs mester, Mark Kelly ingerült elektronikus mintái lassan építenek komor hangulatot, amelyet Hogarth fatalista éneke tovább mélyít. A sötét szöveg egy emberről mesél, akit az intézmények által szorgalmazott átlagossága és „egérszerű” jelentéktelensége miatt már senki nem vett észre, így végül szó szerint láthatatlanná vált a modern, vámpírrá züllött, hiperegoista neoliberális társadalom számára. Csodás kontrasztot teremt az átmenet az ambient szakaszba, sűrű szintetizátortextúrákkal és melankolikus gitárvariációkkal, amelyeket a gitárlegenda Steve Rothery játszik, aki ezen az albumon minden adandó alkalommal ragyog. Kevés olyan kifinomult gitáros van a világon, mint Rothery, és mind megszámolható a két kezünk ujjain. Az összetett ritmusvariációk a digitális minták uralmával Hogarth fenomenális énekteljesítményét támasztják alá, amelybe minden érzelmét beleadja, és így kiválóan él bele a modern láthatatlan ember szerepébe.
A kiváló ritmusszekció, Pete Trewavas basszusgitáros és Ian Mosley dobos, ezen a briliáns, komor eposzon végig teljes gőzzel dolgozik, miközben a melodramatikus hangulat másodpercről másodpercre fokozódik. A záró részben váratlan fordulat következik: nyugodt szakasz melankolikus, szinte bluesos gitárfutamokkal, amitől a komor hangulat végül szinte világos árnyalatokat ölt. A megindító fokozás után drámai és diadalmas átmenet jön egy epikus részbe, nagyszerű refrénnel és megrázó Rothery-szólóval.
A „Marbles I” hirtelen nyugodt, szinte jazzes ambientet teremt, Hogarth melankolikus éneke pedig a gyermekkor elvesztése iránti nosztalgia fő forrása, amikor úgy tűnt, hogy a világ minden titka a golyók belsejében rejtőzik. A pozitivista szemléletű „Genie”, Hogarth története a szerelem hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről, egy újabb ambient szempontból rendkívül változatos alkotás pop rock elemekkel és hangsúlyos dallamos refrénnel, ahol az énekmester elképesztő vokális változatosságot mutat, és kiválóan éli bele magát e drámai szerelmi történet férfi és női oldalába is. A briliáns időzítésű átmenet az epikus részbe, a gitár és a billentyű harmonikus összjátékával, mély főhajtást érdemel, a ritmus pedig elég kereskedelmi hangzású ahhoz, hogy ez a Marillion-sztenderd egy „normális világban” biztosan sláger lett volna.
Az idealisztikus-nosztalgikus „Fantastic Place”, egy újabb remek dal, amely a dallamos központi hangszerelésre épít, finom zongorauvertürrel nyit, amelyet Hogarth vigasztalhatatlan éneke tesz teljessé. A melankolikus bevezetőt pozitívabb ambientbe vezető átmenet követi, pazar szimfonikus függönyökkel a háttérben és hatásos ütőshangszeres ízesítéssel. Rothery gitárjátékának kifinomultsága megint külön fejezet, a többszólamú harmóniák betörése pedig a határtalan pozitivizmus diadalát hozza, ahol úgy tűnik, mintha Hogarth hangja heves érzelmi hevületében valahol a felhők fölött szárnyalna.
A „The Only Unforgivable Thing” emelkedő ambient motívummal indul, amelyben kulcsszerepet kapnak a törékeny gitárfutamok és Hogarth magabiztos színezetű éneke, miközben a háttérben rendkívül hatásos billentyűs minimalizmus uralkodik. A fantasztikus gitár–billentyű harmóniák mélyítik a hatalmas hangulatot, Hogarth pedig elképesztő vokális kaméleonnak bizonyul. Rothery mellékesen, zsebből ráz ki egy megható gitárszólót, amely csodásan átfolyik egy emelkedő hangszerelésbe. A „Marbles II”-n gyengéd énekdallam és szimfonikus díszítések segítségével tér vissza a melankolikus-nosztalgikus motívum, gyermekaltatóra emlékeztető hangzáselemekkel.
A „Marbles” minden dala szerzői, hangszerelési és lírai diadal, de az album legambiciózusabb alkotásának címét a közel tizennyolc perces „Ocean Cloud” eposz érdemli ki, amely a Marillion eddigi életművének élvonalába tartozik. Ezt a csodálatos eposzt a néhai angol hajós és evezős, Don Allum emlékére szentelték. A szöveg Allum 1987-es hihetetlen vállalkozásáról szól, amikor evezős csónakkal átszelte az Atlanti-óceánt a kanadai Új-Fundlandtól Írországig, és a vad természettel vívott harcot alig élte túl. A titokzatos „a capella” bevezető sirályok kiáltásába és tengerhullámok zúgásába megy át, miközben varázslatos ambientet bontanak ki a finom billentyűs és gitáros díszítések.
H énekben ismét kivételes a mély és sokrétű érzelmek közvetítésében, miközben a megrázó ambient intenzitás másodpercről másodpercre nő. Hirtelen melodramatikus átmenet jön egy ütősebb szakaszba, amelyben Rothery „síró” szólót bont ki, amelyre a legendás David Gilmour (Pink Floyd) is megtapsolná, hiszen stílusban és gitáros kifinomultságban sok közös van bennük. Az összetett hangszerelések és ritmusárnyalatok ellenére a Marillion dallamos, emelkedő refrént formál, a középső részben pedig H énekben alaposan feldühödik. Ebben a középső részben Allum beszédének felvétele szólal meg, amely felidézi rendkívüli óceánátkelő kalandját.
Ezt egy ütős szakaszba való átmenet követi ingerült gitárfutamokkal és masszív dobátmenetekkel, miközben H, Allum számtalan nehézséggel vívott harcát leírva az Atlanti-óceán közepén, ezúttal végletekig dühös. Hogarth olyan átéléssel írja le Allum kalandját, hogy a hallgatónak többször úgy tűnik, mintha ő maga is az atlanti hullámokkal és viharral küzdene. Újabb feszült ambient fokozás következik, H idegei pattanásig feszülnek, amit a tomboló vihar hirtelen kitörése jelez. Ezzel egy időben komor és pompázatos szakasz uralkodik el, ahol nem nehéz elképzelni az ember nehéz küzdelmét a természettel. A briliáns záró ambient rész szinte poszt-rock dimenziókat ölt, ami nem meglepő, hiszen H mindig is rajongott a Talk Talk alakjáért és munkásságáért, a nagy, energikus fináléban pedig epikus gitárszóló és a dallamos refrén újjáélesztése következik.
A kétlemezes „Marbles” első része önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy az album mesterműnek számítson, de a második fele teljesen egyenértékű színvonalú, így csak tovább erősíti azt az irigylésre méltó hírnevet, hogy nemcsak a Marillion történetének egyik legjobb albuma, hanem a progresszív rock történetének egyik legjobb teljesítménye is. A második rész a „Marbles III”-mal nyit, amely rövidsége ellenére is az album számos ambient csúcspontjának egyike, a finom hangszerelések és H irigylésre méltóan érzéki éneke révén. Az énekmester a temperamentumos „The Damage”-en is „elemében van”, ahol hatalmas gitárfutamok uralkodnak, és ismét igazi énekes kaméleonná változik. Különösen szórakoztató, szinte komikus pillanat, amikor egy kéjvágyó szajha monológját utánozza. A felborzolt gitárvariációk és a változatos szintetizátordíszek a középső részben szinte pszichedelikus hangulatot teremtenek. A „The Damage” élő változata, amelyet a Marillion londoni Astoria termében játszott, később a „Marbles” harmadik kislemezeként jelent meg.
A fenomenálisan hangszerelt mestermű, a „Don’t Hurt Yourself” idealista üzenetével az új évszázad egyik legnagyobb popslágere is lehetett volna, de a brit listák tizenhatodik helye is minden várakozást felülmúlt. Már a nyitó rész Rothery slide-gitárjával és Trewavas megható akusztikus gitárakkordjaival igazi fülöncsemege, amit átmenet követ egy dallamos és nosztalgikus szakaszba. H éneke ezúttal képességeinek csúcsán van, és az epikus refrénben éri el a csúcspontját, miközben a háttérben melankolikus gitárvariációk hullámzanak, dinamikus ritmikai interakcióval megtámogatva.
Ezután jön a még nagyobb sláger kislemez, a „You’re Gone”, amely teljes zűrzavart okozott a brit kereskedelmi slágerlistákon, ahová hosszú idő után, a mai „hipszter” generáció legnagyobb rémületére, sikerült betörnie egy progresszívrock-zenekarnak, amely legnagyobb sikereit a múlt század nyolcvanas éveiben érte el. Ez az emlékezetes Marillion-klasszikus digitális mintákkal indul, miközben a gitárvariációk és H megható énekteljesítménye rendkívül nyugtató dallamot formál. Enyhén funkos ritmusárnyalatok színesítik tovább ennek az első hallásra egyszerű, de ambient szempontból rendkívül összetett alkotásnak a dallamos szerkezetét, amely a diadalmas refrénben tetőzik. A zenekar persze álmában sem gondolta, hogy ez az örökzöld bekerül a brit lista tíz legkedveltebb dala közé.
Az „Angelina” című ballada, amelynek szövege nem Angelina Jolie-ról szól, ahogy a legtöbben gondolnák, hanem egy kevésbé ismert telefonos prostituáltról, lassú, melankolikus bevezetővel nyit, amit drámai átmenet követ egy hipnotikus szakaszba, a digitális minták és folyékony szintetizátorfüggönyök uralmával. H éneke ismét ragyog irigylésre méltó érzelmi skálájával, miközben a modern telefonos szerelemről szóló cinikus szöveg éles ellentétben áll az egyébként romantikus ambient lüktetéssel. Az ütősebb „Drilling Holes” számos érdekes digitális effektet és szokatlan hangot tartalmaz, miközben az egészet szétszórt ritmusárnyalatok, felborzolt gitárfutamok és H energikus éneke támasztja alá. Átmenet következik egy felkavart szakaszba, szinte fantazmagorikus ambienttel. A „Marbles IV” a „Marbles” utolsó, rendkívül kellemes és romantikus közjátéka, amely az albumnak enyhén koncepciós jelleget kölcsönöz.
A „Marbles” a tizenkét perces epikus mesterművel, a „Neverland”-del zárul, egy újabb felejthetetlen Marillion-klasszikussal, amelyben a zenekar tökéletes ambient elegyben egyesíti legjobb hangzásbeli és vokális elemeit. Jobb albumzárást egyszerűen nem is lehetett volna kitalálni. Már a nyitó rész, a szuperérzelmes H-éneklés és a zongorás fokozás is igazi lakoma a test és a lélek számára, az epikus átmenettel egy rövidebb instrumentális részbe, valamint Rothery szívszorító gitárimprovizációinak betörésével pedig ez az örökzöld egyenesen elképesztő ambient dimenziókat nyer. Különösen jól sikerült a záró, kifejezetten epikus rész lenyűgöző vokális harmóniákkal és „síró” gitárszólóval, amelyre még az „ég is elsírná magát”.
A Marillion a „Marbles” albummal a modern progresszív rock klasszikusát alkotta meg, és gazdag pályafutásának egyik legnagyszerűbb pillanatát hozta össze, élő bizonyítékként arra, hogy még a „dinoszauruszok” is alaposan felkavarhatják az állóvizet a mai kereskedelmi slágerlisták élén. A legfontosabb pedig az volt, hogy ezzel a (dupla) mesterművel önmagát is felülmúlta, és a művészi érettség új szintjére lépett, miután már úgy tűnt, nehezen tud újra meglepni valami olyan izgalmassal, mint a „Brave” és az „Afraid Of Sunlight” (1995) albumok, valamint a Fish-korszak négy mesterműve. Valahányszor a progresszív rock csúcsait emlegetjük a 21. század első évtizedében, meg kell említeni a „Marbles”-t, amely a váratlan sikerek révén jelentősen megerősítette a Marillion önbizalmát, és rengeteg lendületet adott a jövőbeli vállalkozásokhoz.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár, akusztikus gitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dobok
VENDÉGÉNEKESNŐ:
Carrie Tree – háttérének a „Genie” és az „Angelina” című dalban
Produkció
Dave Meegan
Számlista
CD 1 (53:43)
1. The Invisible Man (13:37)
2. Marbles I (1:42)
3. Genie (4:54)
4. Fantastic Place (6:12)
5. The Only Unforgivable Thing (7:13)
6. Marbles II (2:02)
7. Ocean Cloud (17:58)
CD 2 (45:14)
1. Marbles III (1:51)
2. The Damage (4:35)
3. Don’t Hurt Yourself (5:48)
4. You’re Gone (6:25)
5. Angelina (7:42)
6. Drilling Holes (5:11)
7. Marbles IV (1:26)
8. Neverland (12:10)
