Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1994
Játékidő: 66:32
Értékelés: 5/5
Hét évvel az „A Momentary Lapse Of Reason” (1987) után a Pink Floyd a rajongók óriási örömére úgy döntött, hogy eljött az ideje egy új stúdióalbumnak. A „The Division Bell” születését a várt visszatérés fémjelezte: a szomorúan már elhunyt eredeti billentyűs és énekes, Richard Wright ismét teljes jogú tagja lett ennek a legendás angol progresszív rockbandának, amelyről kevesen gondolták volna, hogy sikerrel átvészeli a kilencvenes évek első felét, nemhogy egy kiváló, számtalan felejthetetlen ambientpillanatot tartogató stúdióalbumot készít. Rick 1979 óta várt arra, hogy visszakapja az elvesztett teljes jogú tagságot, amikor Roger Waters, az egykori basszusgitáros és énekes önkényesen kirúgta a zenekarból.
Waters távozása után Wright ugyan visszatért az „A Momentary Lapse Of Reason” felvételeire, és egyesítette erőit a két megmaradt Pink Floyd-cimborával, David Gilmour gitáros-énekessel és Nick Mason dobossal, ám jogi okokból azon az albumon csak vendégzenészként működhetett közre. Most viszont egyenrangú alkotótárs volt, és ez a „The Division Bell” minden egyes számán érződik. Az „Dark Side Of The Moon” (1973) óta először énekelt főszólamot is, mégpedig a „Wearing The Inside Out” című dalban. Visszatért a rutinos producer, a Pink Floyd régi munkatársa, Bob Ezrin is, aki a produceri fogásaival érdemben modernizálta a hangzást, így az album ma is remekül kiállja az idő próbáját.
A régi munkatársak közül ismét ott volt Jon Carin billentyűs és Dick Parry szaxofonos, aki futamaival érezhető jazzes pecsétet nyomott egy-egy számra. A „The Division Bell” több helyszínen készült, köztük Gilmour úszó stúdiójában, az Astoriában is. A hangzásra jelentősen hatott az is, hogy Carin véletlenül, egy régi Pink Floyd-stúdióban kutakodva egy halom régebbi billentyűs hangszerre bukkant, köztük Farfisa orgonára, ami egyes szerzeményeknek „antikváriumi”, nosztalgikus hetvenes évekbeli bájt kölcsönzött.
Ha nem is a legnagyobb, de mindenképp az egyik legnagyobb hiba, amelyet Waters távozása okozott, a szövegek minősége volt, hiszen az „A Momentary Lapse Of Reason” méltán kapott néhány építő jellegű kritikát. Gilmour egyszerűen nem volt olyan tehetséges költő, mint Waters, ezért a „The Division Bell”-en nem is törte túlságosan a fejét azon, hogyan érje el Waters szellemi szintjét. Segítségül hívta akkori élettársát és későbbi feleségét, Polly Samsont, aki minden várakozást felülmúlt. Waters szövegei persze továbbra is külön fejezetet jelentenek, de Samson hozzájárult ahhoz, hogy a szövegek közelebb kerüljenek a korábbi mércéhez.
A „The Division Bell” szövegeinek zöme a személyes kommunikáció problémáival foglalkozik, azzal a képtelenséggel, hogy a megfelelő szavakkal oldjuk meg a bajokat, valamint a szabadság illuzórikus szellemével, amely a kilencvenes évek elején, a berlini fal leomlása után uralkodott el, de a volt Jugoszlávia területén dúló brutális háborúk pillanatok alatt szétfoszlatták (lásd az „A Great Day For Freedom” című számot). A szomorúan szintén elhunyt Storm Thorgerson borítója két óriási arccal, amelyek egy harmadikat formálnak, allegorikus módon az egykori tagok hiányát jelképezte: az eredeti énekesét és gitárosét, Syd Barrettét, valamint Roger Watersét.
A „The Division Bell” jelentős zeneszerzői, hangszerelési, lírai és ambient előrelépést jelentett az „A Momentary Lapse Of Reason”-höz képest, és visszahozott néhány régóta hiányolt hangzásbeli finomságot. A Gilmour–Wright–Mason trió ezúttal felülmúlta mindazok várakozásait, akik biztosra vették, hogy a Pink Floyd egyszerűen nem képes többé olyan albumot készíteni, amely felérne a Watersszel felálló legjobb korszakával. Ismét a bevált, győztes „Dark Side Of The Moon”-formulához nyúltak, és egyes számokban teret adtak a soulos alapú, epikus női vokálharmóniáknak. Nemcsak a szövegekből, hanem a vokális harmóniákból és a hangszerelésből is az érzelmi és ambient érettség újabb foka sugárzik, amelyet Gilmour, Wright és Mason csak a Waters távozása utáni években ért el, amikor barátként és alkotótársként közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha.
A teljes „The Division Bell” csodálatos ambientutazás hatalmas hangzásbeli térségeken át, ahol kulcsszerepet kapnak Dave megrázó gitárvariációi és Rick billentyűfüggönyei, az „agyi táplálék” pedig sosem fogy el, így az album megjelenése után több mint húsz évvel is mindig felfedezhetünk rajta valami újat, valami korábban elkerült hangzásbeli részletet. A „Cluster One” című instrumentális egyperces ambient intróval nyit, amelyben a napszél elektromágneses hullámainak lappangó zajai alaposan megzavartak néhány rajongót, mert azt hitték, valami baj van a lemezükkel. E szokatlan nyitány után tér nyílik a finom zongora–gitár árnyalatoknak, amelyek már az album elején néhány rendkívül intenzív ambientpillanatról gondoskodnak.
A „What Do You Want From Me” balladából fokozatosan válik energikusabb, rockosabb alkotássá, és számtalan melankolikus bluesos árnyalat színezi. A lassú kezdetet főleg Wright billentyűs szólója és Gilmour melankolikus gitárvariációi jellemzik, majd belépnek a hatalmas női vokálharmóniák, kivételes érzelmi mélységet teremtve. A szöveg alapvetően egy férfi és egy nő párkapcsolatáról szól, de hamar többé válik, mert jóval mélyebb metaforákat is tartalmaz.
A nosztalgikus „Poles Apart” című számban, ahol az akusztikus gitár és a billentyűk elragadó harmóniái uralkodnak, a Pink Floyd-trió a szövegben megemlékezik két egykori cimborájáról, Syd Barrettről és Roger Watersről (a szöveg utalást tartalmaz a „The Wall” (1979) albumon szereplő „Hey You” című dalra). Wright fantasztikus orgonaszólója egy pillanat alatt megidézi a hetvenes évek lüktetését, amelyet az „A Momentary Lapse Of Reason”-on legalább részben hiányoltunk, a további zenekari hangszerelés pedig még gazdagabbá teszi az érzelmileg intenzív hangulatot.
A gyönyörű „Marooned” című instrumentális, amelyért a Pink Floyd 1995-ben Grammy-díjat kapott, szintén egy ambient szempontból hihetetlenül mély alkotás, amelyben Gilmour „sírós” gitárimprovizációival, a törékeny zongorafutamok és az elágazó ambientfüggönyök támogatásával leírhatatlanul melankolikus hangulatot teremt, ami minden egyes újrahallgatáskor testet és lelket megráz érzelmi mélységével. Mindent átható, tengerparti, szigetszerű atmoszféra ez, rengeteg disszonáns hanggal, amely izgalmas nosztalgiától fortyog.
Az „A Great Day For Freedom”, a következő nagy melankolikus pillanat, megrendítő békebalada mély, pacifista szöveggel, amilyen talán még a nagy békeharcos Watersnek is tetszene. A berlini fal leomlása nagy illúziót keltett, rövid időre úgy tűnt, hogy a világ talán szabaddá válik, de az egész gyorsan megromlott, nagy csalódással, az új háborúk miatt, amelyekbe a nyugati kapzsiság, korrupció és képmutatás szőtt bele. A megható zongorafutamok és Gilmour csüggedt éneke a fenséges zenekari hangszelésekkel és a sajátos, mindig magával ragadó gitárvariációkkal együtt csodásan harmonizált, folyékonyan lebegő melankóliát teremt. Érdekes, hogy ennek a kiváló számnak eredetileg „In Shades Of Grey” lett volna a címe, a rajongók közül pedig sokan meg voltak győződve róla, hogy a szöveg valójában arról a napról szól, amikor Waters elhagyta a zenekart, és ezzel végre alkotói szabadságot adott a többieknek, amit Gilmour, aki évek óta nem a legjobb viszonyban volt Rogerrel, többször határozottan cáfolt.
A „Wearing The Inside Out” című számban, amely arról szól, hogyan tér vissza az egyén a teljes személyes elszigeteltségből és kommunikációs elidegenedésből a társas környezetbe, az énekes főszerepet Wright viszi, számára ez egyben az utolsó főénekes közreműködése volt a Pink Floyd történetében. Rick e csodálatos visszatérés előtt utoljára a „Time” című klasszikuson tündökölt főszólamban. Nem túl gyakori feladatát ismét fenomenálisan jól látta el, és az album egyik legérzelmesebb pillanatát teremtette meg, miközben Dick Parry melankolikus szaxofonfutamai, csodálatos szimfonikus hullámok és Dave melankolikus gitárimprovizációi kísérik. A harmadik versszakban rövid időre ismét Gilmour veszi át a főszólamot, ami tovább fokozza a kivételes ambientkontrasztot. A kísérő női harmóniák viszont még intenzívebbé, nosztalgikusabbá és melankolikusabbá teszik a hangulatot, Dave záró gitárszólója pedig minden bizonnyal a „The Division Bell” csúcspontjai közé tartozik. Sok rajongó manapság Rick búcsúdalaként értelmezi a „Wearing The Inside Out”-ot, amelyet a Pink Floyd (zenekarként) mindmáig soha nem játszott élőben.
A „Take It Back” című kislemezzel, az album legkommerszebb alkotásával a Pink Floyd megalkotta utolsó nagy slágerét (legalábbis ami az előző évszázadot illeti). Ez az ökotudatos mestermű, amelynek felejthetetlen klipje az utolsó fa brutális kivágását mutatja a Földön, lovagló ritmikai finomságokkal operál, amilyeneket annak idején az U2 is szívesen használt a slágereiben, és ez kereskedelmi szempontból jó húzás volt. Minden más teljesen a Pink Floyd hangzásvilágára jellemző: a fenomenális refrén, a kísérő vokálharmóniák és a központi hangszerelés, a szöveg pedig az egyén lelkiismeretére kopogtat, és emlékezteti mindarra a fájdalomra, amelyet az ember „anyatermészetnek” okoz. Az a szöveg szerint előbb-utóbb kiheveri a pusztítást és a szennyezést, és a mai embernek „kétszeres kamattal visszaadja” a tudatlan viselkedését (ami az elmúlt néhány évben már meg is történik).
A „Coming Back To Life” Gilmour tökéletes improvizációs diadala elektromos gitáron, éneklését és gitározását nem lehet eléggé dicsérni. A billentyűs futamok között több különböző, lenyűgöző szólót enged meg magának, amilyeneket csak ez a nagy gitárvirtuóz tudott kovácsolni. Vokálisan is ez a mélyen személyes alkotás az album egyik érzelmi csúcspontja. A szöveget Gilmour akkori élettársának és későbbi feleségének, Polly Samsonnak ajánlotta, aki ebben az időszakban kihúzta egy súlyos érzelmi válságból, amikor hosszú szünet után újra megpróbálkozott a kokainnal, de szerencsére még idejében meg tudta menteni, hogy ismét összeszedje magát, és kimásszon a szakadékból.
A „Keep Talking”, amely a híres fizikus, Stephen Hawking elektronikus beszédéből vett hangmintát tartalmaz, éteri függönyökkel és megható gitárvariációkkal van átszőve, amelyek együtt fokozzák a melodramatikus hangulatot. A hatalmas női vokálharmóniák balzsamot jelentenek a fülnek, Dave pedig ismét briliáns gitárműremekeivel, amelyekkel tovább fokozza a feszült ambientdrámát. A szöveget az emberi lét értelmére vonatkozó filozófiai kérdés és az a vágy jellemzi, hogy a megfelelő kommunikáció megoldhatná az emberiség minden problémáját. A záró rész gitárvariációi a hangeffektusok (a „talk box” használata) révén pillanatokra szinte groteszkül szólnak, és rövid időre az „Animals” (1977) klasszikusát, a „Pigs”-et idézik. A „Keep Talking” egyben a „The Division Bell” első megjelent kislemeze is volt.
A következő szám, amely szintén kislemezként jelent meg, a „Lost For Words” volt. Ez egy újabb csodálatos szerzemény, olyan, amilyet csak a Pink Floyd tudott megírni. Ambient szempontból rendkívül gazdag, pásztori hangulat uralkodik benne az akusztikus gitár elragadó futamainak köszönhetően, Dave éneke pedig a lehető legjobb érzelmi formában van. Akusztikus jellegénél fogva ez a kiváló szám számos párhuzamot mutat az örökzölddel, az azonos című albumon szereplő „Wish You Were Here”-rel, miközben a Pink Floyd története során először használja a „fuck” szót a szöveg közepén.
Érdekes, hogy a „The Division Bell” egyik legoptimistább pillanatát a teljes Pink Floyd-történet legmelankolikusabb alkotása követi. A nagy finálé kedvéért Gilmour, Wright és Mason megalkotta hosszú zenei pályafutásuk egyik kulcsdarabját. A megrázó ballada, a „High Hopes”, az album utolsó kislemeze ugyanis a rockzene teljes történetének egyik legmeghatóbb, érzelmileg leginkább megrázó lezárása, egyúttal önéletrajzi, ha nem éppen búcsúszerzemény. A szám légyzümmögéssel és templomi harangzúgással nyit, amelyből kiválik Mason „felhívó harangja”, majd belépnek a megrázóan törékeny zongoraakkordok.
Dave ezúttal a nyitó versszakokban sötétebb énekstílust választ, ami egybevág ennek a felejthetetlen klasszikusnak a hangulatával és üzenetével, a brutálisan melankolikus refrén pedig ennek az ambient remekműnek az érzelmi csúcspontja. Közben szüntelenül megható gitárvariációk és többdimenziós szimfonikus függönyök áramlanak. A megdöbbentően nosztalgikus szövegben a trió visszatekint a múltjába, így nem hiányoznak az utalások viszontagságos zenei pályafutásukra. Gilmour, aki a záró részben fájdalmas gitárvariációival önmagát is felülmúlja, mindig azt állította, hogy ez az önéletrajzi dala, számos elszalasztott múltbeli lehetőségre utalva, de közben biztosan gondolt a Pink Floyd-tagság első éveire is, mielőtt a zenekarban „repedések” és „frakciók” keletkeztek. Jobb ambient búcsút és hosszú út lezárását a Pink Floyd tagjai egyszerűen nem is találhattak volna ki, amit ma talán még Waters is elismerne.
Csak nagyon kevesen merték megjósolni, hogy a „The Division Bell” a 20. század utolsó évtizedének egyik legjobb albuma, és a Pink Floyd teljes diszkográfiájának egyik legmélyebb pillanata lesz. Végre sikeresen szétoszlatták rajta Waters hosszú árnyékát, és bebizonyították, hogy képesek olyan szerzeményeket alkotni, amelyek minőségben és érzelmi szinten az „aranyló hetvenes évek” színvonalát hozták. A rajongók reakciója többnyire pozitív volt, az albumot a megjelenése után egy korábbi látványos show-kkal vetekedő nagy turné koronázta meg. Ennek ellenére az akkori kritikusok reakciója a „The Division Bell”-re egyenesen lesújtó, ha nem épp bűnös volt, így sokan csak évekkel később ismerték fel sajnálattal nagy tévedésüket. Sokáig úgy tartották, hogy a „The Division Bell” a végső Pink Floyd-epitáfium, amellyel nem hivatalosan lezárták stúdiópályafutásukat, ám húsz évvel később sokkoló hír érkezett Gilmour táborából: ismét új albumot vesznek fel, amelynek címe „The Endless River” lesz. Egyelőre nem ismertek részletesebb információk, azon kívül, hogy többnyire olyan anyagról van szó, amelynek készítését még 1994-ben elkezdték, és amelynek eredetileg egy soha meg nem valósult instrumentális projekten kellett volna megjelennie, így már most igen valószínű, hogy stílusában ott folytatják, ahol a „The Division Bell”-lel abbahagyták.
Felállás
David Gilmour – ének, elektromos gitár, basszusgitár, akusztikus gitár, talk box
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
Richard Wright – billentyűk, zongora, ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Jon Carin – programozás, zongora, kiegészítő billentyűk
Guy Pratt – basszusgitár
Gary Wallis – ütőhangszerek
Tim Renwick – gitár
Dick Parry – tenorszaxofonBob Ezrin – billentyűk, ütőhangszerek
Sam Brown – háttérvokálDurga McBroom – háttérvokál
Carol Kenyon – háttérvokál
Jackie Sheridan – háttérvokál
Rebecca Leigh-White – háttérvokál
Produkció
Bob Ezrin és David Gilmour
Számlista
1. Cluster One (5:58)
2. What Do You Want From Me (4:21)
3. Poles Apart (7:04)
4. Marooned (5:28)
5. A Great Day For Freedom (4:18)
6. Wearing The Inside Out (6:48)
7. Take It Back (6:12)
8. Coming Back To Life (6:19)
9. Keep Talking (6:11)
10. Lost For Words (5:14)
11. High Hopes (8:31)
