Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Freudiana
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1990
Játékidő: 75:32
Értékelés: 4.5/5
1989-ben két zenei és producerzseni, Alan Parsons és Eric Woolfson nekilátott az The Alan Parsons Project (röviden TAPP) nevű kultikus artrockbanda tizenegyedik albumának. A „Freudiana” a TAPP hosszú konceptalbum-hagyományát folytatta volna, hiszen a híres osztrák pszichoanalitikus, Sigmund Freud életéről és munkásságáról szóló koncepciólemezként tervezték, csakhogy Alan és Eric váratlanul összeveszett, így az eredeti tervek gyökeresen megváltoztak.
Woolfson megelégelte, hogy Alan nevének árnyékában él, és egyszer csak konceptrockoperát akart csinálni, amely egyben az első szólólemeze is lehetett volna. Ez egyúttal a The Alan Parsons Project történetének végét jelentette, még mielőtt a „Freudiana” elkészült volna. Alannak nem maradt más választása, mint kitartani a felvételek végéig, de azzal a feltétellel, hogy a „Freudiana” az album/rockopera és a közös projekt címe legyen. A sajnos már elhunyt skót énekes-billentyűs végül belement ebbe, bár később ezt az ambiciózus, Sigmund Freudról szóló rockoperát saját szólódiszkográfiája kezdetének tekintette, miközben páran (tévesen) a The Alan Parsons Project tizenegyedik albumaként tartották számon – pedig Alan ezt mindig határozottan elutasította.
Az a döntés, hogy a „Freudiana” nem TAPP-név alatt jelenik meg, egyszerre volt jó és rossz. Jó volt, mert ez a koncepcióprojekt – bár stílusirányában hasonlított az utolsó TAPP-albumra, a „Gaudi”-ra (1987) – érezhetően különbözött Alan és Eric addigi vállalkozásaitól. Először használtak ugyanis a koncepciót összekötő beszélt monológokat, női vokálokat és világzenei elemeket, hogy még jobban felerősítsék a (prog)rockopera hatását. Más szempontból viszont nem volt annyira más, mint korábbi koncepciós eredményeik: elég sok stilisztikai rokonságot mutatott, és különböző énekesek által előadott, slágergyanús dalokat is tartalmazott. Kereskedelmi szempontból rossz döntés volt a Freudiana-projekt mellett dönteni a TAPP-út folytatása helyett, ráadásul sok rajongót is elszomorítottak vele, akik a hetvenes és a nyolcvanas években hűségesen támogatták a kultikus artrockbandát.
Woolfson teljes erőbedobással vetette bele magát a Freud-koncepcióba: még Bécsbe is elutazott, hogy történelmi levéltárakban kutasson Freud életéről, és ott több páciensének nevére és titulusára is rábukkant. Belőlük lettek az egyes „Freudiana”-dalok szereplői (Little Hans, Dora, Wolfman, Ratman és Schreber bíró). Alan és Eric kísérőcsapata ugyanaz volt, mint a „Gaudi”-n, a főszerepben a skót gitáros Ian Bairnsonnal, a vendégénekesek közül pedig Eric Stewart (ex-10cc), Leo Sayer, John Miles és Chris Rainbow (ex-Camel) emelkedett ki. A fő énekesi szerep természetesen Woolfsonra hárult, aki négy „Freudiana”-dalban énekelt. Parsons producerként és kiegészítő billentyűsként működött közre az albumon. Az egyes hangszerelések irányítását a TAPP régi munkatársa, a zeneszerző, hangszerelő és karmester Andrew Powell végezte.
A „Freudiana” a TAPP-hagyományokhoz híven instrumentális számmal indul. A „The Nirvana Principle” valójában az egyik legjobb instrumentális volt abból az időből, amikor Parsons még Woolfsonnal dolgozott együtt. Az elektronikus ritmikai árnyalatokat pompázatos zenekari hangszerelések szövik át, közöttük a drámai szaxofonmenetek emelkednek ki, és együtt fenséges nyitányt adnak. A címadó dalban, a hatalmas power balladában, amely néhány világzenei elemet is tartalmaz, Woolfson egyedi hangszínével és dallamos-melankolikus előadásmódjával remekel az énekesi szerepben. A háttérben finom szintetizátortextúrák és „gyászoló” gitármenetek kísérik, amelyek szépen tartják a nosztalgikus hangulatot. A TAPP aranykorában ebből a kiváló power balladából nagy valószínűséggel legalább kisebb rádiós sláger lett volna.
Az ütősebb „I’m a Mirror”-ban, ahol az ambiciózus rockopera átmenetileg a dallamos rock/AOR terepére tér át közbeszúrt zenekari hangszerelésekkel, Leo Sayer énekel. Ő energikus hozzáállásával kiválóan megállta a helyét, miközben Bairnson megélezett gitármenetekkel mutatja meg, miért dolgozott Parsonsszal a legrégebb óta az összes zenei munkatárs közül. A játékos, szinte gyermeki hangulatú „Little Hans” főénekese Graham Dye (ex-Scarlet Party), aki afféle énekes keverék John Lennon és Paul McCartney között, a dal pedig úgy szól, mint valami elveszett The Beatles-szám. A „Dora” egy újabb nosztalgikus power ballada, kiváló, érzelmileg rendkívül átélt Woolfson-énekkel és fenséges zenekari háttérrel, amivel erősen emlékeztet néhány korábbi TAPP-balladára.
A szórakoztató burleszk, a „Funny You Should Say That” komikus vokális betéteivel a brit a capella együttes, a The Flying Pickets tűnik ki, amely tipikus angol hangzásmanírjaival hiteles viktoriánus hangulatot teremt, pedig a 19. és 20. század fordulójának Bécsét kellene megidéznie. A komikus, olykor már-már operettes énekvonalak terápiás beszélgetést alkotnak Freud és egyik traumatizált pácienses között, miközben a háttérben fenséges zenekari függönyök hullámzanak. A „You’re On Your Own” tiszta poprock-teljesítmény, amely hangszeres és ambientális értelemben a „tősgyökeres” TAPP-alkotások közé tartozna, ha nem működött volna közre rajta először női hang, Kiki Dee személyében. Ő leginkább az Elton Johnnal való sikeres együttműködéséről ismert.
A „Far Away From Home” balladában ünnepélyes zenekari hangszerelések szólnak, a vokális harmóniákban pedig ismét nagyon jól teljesít az a capella kollektíva, a The Flying Pickets. A „Let Yourself Go” esetében újra „telivér” TAPP-számról beszélhetnénk: minimalista basszusvonalak szólnak benne Laurence Cottle játékában, nosztalgikus ambientális függönyök kísérik, és Woolfson itt is remekül teljesíti énekesi küldetését. A közbeékelt fúvós betétek szépen feldobják az egészet, és a kifinomult művésziesség újabb leheletét hozzák. A „Beyond the Pleasure Principle” újabb kitűnő instrumentális pompázatos zenekari hangszerelésekkel, amely időnként úgy szól, mint egy elfeledett dal a TAPP klasszikus albumáról, „The Turn Of A Friendly Card” (1980).
A „The Ring”, amelyben a mindig remek Eric Stewart énekel, a „Freudiana” művészi és ambientális csúcspontjai közé tartozik, hiszen időnként nagyon érdekes keveréknek hangzik a TAPP és a 10cc között, vagyis a két legendás artrockbanda stílusa közt. Dallamos, tökéletesen hangszerelt refrénjével – miközben a drámai többszólamúságok és a szórakoztató gitárvariációk sem hiányoznak – kétségkívül megérdemelné a slágerstátuszt. A „Sects Therapy” újabb mulatságos viktoriánus burleszk, amelyben a neves angol komikus, Frankie Howerd tűnik ki teátrális énekes alakításával.
A „No One Can Love You Better Than Me” szerelmes balladában négy különböző énekes ragyog, Woolfson, Kiki Dee, Marti Webb és Gary Howard, akik nagyon jól váltják egymást, és néhány elbűvölő vokális harmóniát hoznak össze, miközben a háttérben csodás zenekari függönyök hullámzanak melankolikus gitárvariációk támogatásával. A „Don’t Let The Moment Pass” a következő szerelmes ballada gazdag zenekari fenséggel, ahol Marti Webb hagyja rajta vokális bélyegét, Kiki Dee mellett egy újabb gyönyörű hangszínű, irigylésre méltó hangterjedelmű énekesnő. Eric Stewart a kiváló „Upper Me”-n tér vissza főénekesként, amely hangulatában és hangszerelési szerkezetében a TAPP aranykorát idézi. Bairnson fantasztikus gitárszólója tovább fokozza az elektromos-romantikus hangulatot. Nemcsak a „Freudiana” egyik legjobb dala, hanem ez a „prog pop” teljesítmény néhány évvel korábban biztosan slágerstátuszt kapott volna.
A „Freudiana” instrumentális, amely a hasonló című énekes dal vezérmotívumát ismétli, tele van pompázatos hangszeléssel, ahol a vendég zenekari szekció különösen jól érvényesül. A „Destiny”-t a hosszú idejű munkatárs, Chris Rainbow irányította a capella vokális harmóniák jellemzik. A záró power ballada, a „There But For the Grace of God” szinte vallásos hangulatot áraszt, és John Miles briliáns énekteljesítménye viszi, akiről el kell mondani, hogy hangszíne kissé rokon Gary Brookeéval (Procol Harum). Miles érzelmileg kiváló vokálját finom zongorahangszerelések és női kísérő harmóniák támasztják alá, ami együtt a lehető legjobb módon zárja az albumot (és annak koncepcióját).
A „Freudiana” rockopera rendkívül ambiciózus projekt volt a Parsons–Woolfson álompáros irányításával, és az The Alan Parsons Project diszkográfiájában is meglehetősen előkelő helyet foglalna el. Egyrészt nagy kár, hogy Alan és Eric emiatt a projekt miatt – amelybe Woolfson rendkívüli szellemi és művészi erőfeszítést fektetett – feloszlatta a legendás bandát, és mindketten a saját útjukra léptek. Másrészt világos volt, hogy együtt már nem tudtak a korábbi módon dolgozni, mert a zenei jövőről alkotott nézeteik egyre jobban eltértek egymástól, miközben Ericet egyre inkább vonzotta a színház. Érdekes, hogy a „Freudiana”, amely egy nagyon sikeres korszak végét jelentette, eredetileg két változatban jelent meg, egy „fehérben” és egy „feketében”. A „fehér” változat, amelyről ez a recenzió szólt, még ma is viszonylag könnyen hozzáférhető a piacon, a „fekete” változat viszont dupla kiadásban jelent meg, és a bónuszlemezen ritka felvételeket tartalmazott az azonos című rockopera színházi változatából. Ez utóbbi, a „fekete” „Freudiana”, amelyet Woolfson a szólópályája kezdetének tekintett, már régen nem kapható, és a gyűjtők között nagy ritkaságnak számít.
Felállás
Alan Parsons – producer, kiegészítő billentyűs hangszerek, hangmérnök
Eric Woolfson – billentyűs hangszerek, ének a 2., 5., 9. és 13. számban
Laurie Cottle – basszusgitár
Stuart Elliott – dob, ütőhangszerek
Ian Bairnson – gitár
Richard Cottle – szintetizátor, szaxofon
Leo Sayer – ének a 3. számban
Graham Dye – ének a 4. számban
The Flying Pickets – ének a 6. és 8. számban
Kiki Dee – ének a 7. és 13. számban
Eric Stewart – ének all 11. és 15. számban
Frankie Howerd – ének a 12. számban
Marti Webb – ének a 13. és 14. számban
Gary Howard – ének a 13. számban
Chris Rainbow – ének a 17. számban
John Miles – ének a 18. számban
Andrew Powell – hangszerelés, karmester
Produkció
Alan Parsons
Számlista
1. The Nirvana Principle instrumental (3:45)
2. Freudiana (6:21)
3. I Am A Mirror (4:07)
4. Little Hans (3:15)
5. Dora (3:51)
6. Funny You Should Say That (4:36)
7. You’re On Your Own (3:54)
8. Far Away From Home (3:12)
9. Let Yourself Go (5:26)
10. Beyond The Pleasure Principle instrumental (3:14)
11. The Ring (4:23)
12. Sects Therapy (3:40)
13. No One Can Love You Better Than Me (5:41)
14. Don’t Let The Moment Pass (3:41)
15. Upper Me (5:16)
16. Freudiana instrumental (3:43)
17. Destiny (0:51)
18. There But For The Grace Of God (5:56)
