Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Galahad
Kiadó: Avalon Records
Megjelenés: 1991
Játékidő: 56:43
Értékelés: 3/5
Galahad az angol legendákban az Arthur király udvarához tartozó Kerekasztal legendás lovagja volt, akinek megadatott, hogy meglássa a Szent Grált, azt a csodatévő kelyhet, amely Krisztus vérével telt meg, és amelyet Arimateai József hozott volna a Brit-szigetekre. Az eredeti legenda szerint Bors és Percival lovag is látta, később azonban már csak Galahad volt az a legnemesebb lovag, akit a középkori legendák hite szerint a lehető legnagyobb megtiszteltetés ért. A modern korban Galahad „kölcsönadta” a nevét egy angol zenekarnak, amely a progresszív rock második hullámához tartozott, bár csak 1985-ben tűnt fel a színtéren, vagyis kisebb késéssel, amikor az olyan rokon felállások, mint a Marillion, az IQ, a Pendragon, a Pallas és a Twelfth Night már alaposan bejáratott nevek voltak.
A Galahad, amely 1985-ben indult útnak, eleinte többnyire előzenekarként lépett fel, különösebb nagyra törő ambíciók nélkül, 1991-re azonban, amikor kijött a debütalbumuk, a „Nothing Is Written”, rájöttek, hogy alapvetően semmivel sem rosszabb zenészek, mint a hírhedtebb neoprog nevek tagjai. Ekkor léptek át végleg a profik közé, és kezdtek „beérni” komoly dalszerzőkké. Pályájuk elején – ami a „Nothing Is Written” legtöbb szerzeményén jól hallható – a Galahad hasonló zenei megközelítést követett, mint a fent felsorolt ismertebb neoprog zenekarok, azzal a fontos különbséggel, hogy a kilencvenes évek elejére modernizálták a szintetizátor-technológiát és a produkciót, és meggyőzően eltávolodtak a nyolcvanas évektől. A produkció egyben a „Nothing Is Written” leggyengébb oldala is, mert elég vékonyan szól, ami különösen Spencer Luckman dobhangzásán érződik, amely nem elég dinamikus és markáns.
Ráadásul ezek a (klasszikus) Genesis-rajongók mindig kicsit keményebb hangvételt képviseltek, mint a legtöbb neoprog zenekar: Roy Keyworth néhány gitárfrázisa a hard rock határán mozgott, ami a későbbi albumaikon tovább erősödött. Az énekes, Stuart Nicholson hangszíne elég karizmatikus és a többi neoprog énekestől eltérő volt ahhoz, hogy jelentős adag felismerhetőséget vigyen a Galahadba. Bár bizonyos hangi hasonlóságot mutatott Fishsel (ex-Marillion) és Peter Nichollsszal (IQ), eléggé igyekezett, hogy az éneklése másképp szóljon. Noha elég tehetséges zenészekről és érdekes hangszerelések szerzőiről volt szó, minőségi dalszerzőként fokozatosan értek be, és a mai napig meglehetősen obskúrus, de kultikus banda maradtak, kicsi, ám hűséges rajongótáborral.
A „Face To The Sun”, az album nagyon tisztességes nyitánya, érdekes ambient díszítéseket tartalmaz, amelyek a ravasz gitárimprovizáció és a finom szintetizátortextúrák szárnyán fokozatosan szélesítik ki az általános rejtélyes hangulatot. Nicholson színpadias éneke táplálja a drámaiságot, a első tempóváltással pedig fordulat jön egy temperamentumos szakaszba, felborzolt gitárpasszázsokkal. Keyworth érdekes gitárimprókkal bizonyítja, hogy már akkor is kiváló gitáros volt, az albumon közreműködő két billentyűs, Mark Andrews és Karl Garrett pedig a Galahad pályájának kezdetén is elég agyafúrt alkotója volt a fenséges szimfonikus hangszereléseknek.
A „Chamber Of Horrors”-on néhány dallamos basszusvonal is hallható Tim Ashton előadásában, amelyek segítségével a zenekar szilárd alapot épít a titokzatos és feszült hangulat szövéséhez, amelyben kulcsszerepet kap Nicholson melodramatikus éneke. Az „Evaporation” melankolikus ballada, amelyben Nicholson a finom zongorahangszerelések támogatásával a megható érzelmek mesterének mutatkozik. A „Motherland” dinamikus szerzemény eleven ritmikai árnyalatokkal, harcias gitárpasszázsokkal és többrétegű szintetizátortextúrákkal, miközben Nicholson ismét színpadias és érzékeny társadalomkritikus történetek „mesélőjévé” változik. A záró részben, amikor beszállnak a „maszatos” gitárpasszázsok, rövid időre megint kicsit keményebb vizekre sodródnak. A „Room 801” az újhullámos szintetizátorfüggönyök használata miatt szinte retrósan szól, és úgy általában is egyike az album ritka számainak, amelyek lüktetésükben a nyolcvanas évek neoprog produkcióit idézik, a refrén és a melodramatikus bonyodalom pedig kissé a Marillion „He Knows You Know” című klasszikusára emlékeztet.
A „Nothing Is Written” egyik legszínesebb pillanata az orientális hangulattal átszőtt epikus darab, az „Aqaba (A Matter Of Going!)”, amelyben Keyworth elektromos gitáron néhány arab skálát is megszólaltat, miközben a billentyűkön fenséges szimfonikus háttér támogatja. A szaracénok és a keresztesek történelmi harcát Aqabáért, a jelentős jordániai kikötővárosért, Nicholson éneke festői módon meséli el, a billentyűs pedig nagylelkű drámai orgona- és szintetizátorpasszázsokkal remekel.
A „Bark In D Minor” rövid orgonás instrumentális darab szakrális hangulattal, amely afféle felvezetésként szolgál a „Legacy” című számhoz. Ez újabb példa a klasszikus neoprog szerzeményre, amelyben a Galahad okosan, többrétegű szimfonikus textúrákkal, színpadias énekkel és drámai fordulatokkal építi fel a feszült hangulatot, amely mellett sosem unatkozol. „The Atomaton” kifejezetten dallamosra írt szerzemény, amelyben a Galahad még néhány AOR-elemmel is eljátszik, ezért nem meglepő a kereskedelmi célú refrén a kifinomult hangszereléssel. A Galahad mindig is az egyik legdallamosabb neoprog zenekar volt, így ebből a szempontból nem volt különösebb meglepetés.
A „Don’t Lose Control” kissé „nyálas”, zongorás szerelmes ballada, amely inkább egy dallamos rockzenekarnak állna jól, mint a Galahadnak, bár remek szimfonikus hangszereléseket kínál Nicholson nagyon jó énekteljesítménye mellett. Az album legjobb dalának címét viszont a záró, ambiciózus szimfoprog epikus darab, a „Richelieu’s Prayer” érdemli ki, amelyben érdekes módon rétegezték egymásra az orgonák szakrális hangzását, közvetve megteremtve azt a barokk atmoszférát, amely a hírhedt Richelieu bíboros utolsó imájának történelmi képéhez illik – a ravasz manipulátoréhoz és Dumas A három testőr történeteinek fő gonoszáéhoz –, bár a szám szövegének pacifista tartalmához semmi köze sincs hozzá. Az elégikus, zongorás bevezetést drámai fordulat követi egy harcias szakaszba, amelyet Nicholson dühös éneke vezényel, miközben a dallamos gitárvariációk a szakrális orgonák mellett fenséges hangulatot teremtenek. A templomi orgona bevonása kétségkívül agyafúrt ötlet és az egész album legnovatívabb húzása volt.
A Galahad talán nem tartozott a brit neoprog színtér legambiciózusabb szereplői közé, a „Nothing Is Written” azonban így is szilárd debütalbum lett, amelyet leginkább a gyenge produkció húz le. A zenekarnak semmiképp sem lehetett szemére vetni az érdekes dalszerzői ötletek hiányát, bár a „Richelieu’s Prayer”, az „Aqaba” és talán még a „Face To The Sun” voltak az album egyedüli szerzeményei, amelyek minőségükkel és ambientmélységükkel kiemelkedtek a „Nothing Is Written” szolid és átlagos darabjai közül. Mindenesetre a Galahad tagjainak volt elég bátorságuk ahhoz, hogy a debütalbumukat gyakorlatilag lehetetlen körülmények között adják ki, amikor már vége volt a (brit) progresszív rock második hullámának, és az érdeklődés az efféle zenei formák iránt meglehetősen alacsony szinten állt.
Felállás
Stuart Nicholson – ének
Roy Keyworth – gitár
Spencer Luckman – dob
Karl Garrett – billentyűk
Mark Andrews – billentyűk
Neil Pepper – basszusgitár
Tim Ashton – basszusgitár
Produkció
Steve Darrell Smith, Neal Smith és a Galahad
Számlista
1. Face To The Sun (7:58)
2. Chamber Of Horrors (5:23)
3. Evaporation (6:37)
4. Motherland (6:58)
5. Room 801 (7:00)
6. Aqaba (A Matter Of Going) (5:33)
7. Bark In D-Minor (0:45)
8. The Automaton (4:33)
9. Don’t Lose Control (5:33)
10. Richelieu’s Prayer (8:23)
