Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Supertramp
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1975
Játékidő: 47:24
Értékelés: 4/5
A kultikus art rock bajnok Supertramp 1975-ben meglehetősen szokatlan helyzetben találta magát. A stúdiómestermű „Crime Of the Century” (1974) váratlan kereskedelmi sikert hozott nekik, olyat, amilyenről a legmerészebb álmaikban sem mertek ábrándozni, így szinte egyik napról a másikra váltak homályos különcökből, akik egy hajszállal lecsúsztak a jelentősebb progresszívrock-úttörők közé kerülésről, világsztárokká, akiktől hirtelen tömegtermelést vártak a slágerekből. Fontos megjegyezni, hogy a Supertramp akkor élvezte a kereskedelmi áttörést, amikor az art rock – olyan bandák segítségével is, mint az Electric Light Orchestra, a Roxy Music és a Queen – nagy lendülettel tört előre a slágerlisták élére. A kiadó minél előbb új stúdióalbumot akart, és ez a nyomás már a „Crime Of the Century”-turné alatt is óriási volt, úgyhogy a banda két fő dalszerzője és vezére, Roger Hodgson (gitár, billentyű, ének) és Rick Davies (billentyű, ének) még azelőtt bezárkózott a stúdióba, hogy a Supertramp kipihenhette volna a koncertezést. A turné egyébként Hodgson megsérült keze miatt idő előtt véget ért.
Az új album készítésének fő gondja az volt, hogy az ötletek sehogy sem akartak szépen megszületni, ezért Hodgsonnak és Daviesnek a Supertramp negyedik stúdióalbumán – amelynek a címe, „Crisis? What Crisis?”, nem véletlenül lett ez – olyan anyagot is fel kellett használnia, amelyet a „Crime Of the Century” készítése közben vagy még azelőtt írtak, de különböző okokból nem fért rá arra a lemezre. A cím és a borító ötlete, amelyen egy kényelmes fotelbe süppedt jómódú ember napozik a teljes pusztulás kellős közepén, a tipikus Supertramp-féle csípős szarkazmus terméke, egyszersmind paródia a hetvenes évek közepén a nyugati világ nagy részét sújtó gazdasági válságról és az említett dalszerzői blokkról, amelynek szerencsére nem lett súlyosabb következménye. A két vezéregyéniség dalszerzői és személyes különbségei ennek ellenére évről évre nagyobbak lettek.
A „Crisis? What Crisis?” – annak ellenére, hogy Hodgson és Davies ezúttal képtelen volt megismételni a megismételhetetlen „Crime Of the Century” ragyogását – néhány kitűnő szerzeményt tartalmaz, és nagy slágerek híján is könnyedén bekerül az életmű jobb állomásai közé. A Supertramp most még tovább mélyítette azokat a hangzásbeli elemeket, amelyekben korábban is a legerősebb volt: összetett ritmusképletek és dallamos, szimfonikus hangszerelések sikeres összeházasítása himnuszos refrénekkel, társadalomkritikus, szatirikus szövegek, a vokális kontraszt Hodgson jellegzetes „burukkolása” és Davies „morgása” között, szimfonikus fenség Davies elektromos zongoráján, Hodgson dallamos gitárvariációi és szellemes szaxofonbetétek John Anthony Helliwell tolmácsolásában.
Az „Easy Does It” a borítón látható síposan fütyülő alak hangjával nyit, a háttérben közlekedési káosz zaja kíséri. Az akusztikusgitáros intró kellemes, kissé keleties hangulatú dallamot hoz, amelyen belül Hodgson jellegzetes, csibészes éneke remekül illik az album nyitányához. A „Sister Moonshine” szórakoztató akusztikusgitár-akkordokat vonultat fel, amelyek a szájharmonika és Hodgson énekkitörései mellett, Davies harmonikus támogatásával melodramatikus hangulatot teremtenek. A dús orgonaszőnyegek és a ravasz gitárvariációk Helliwell fuvolájával egészülnek ki, és gyönyörű táncot lejtenek hangszeres és ambient változatosságban.
Az „Ain’t Nobody But me” egyenesen a teljes Supertramp-történet egyik legjobb darabja, ahol a két vezéregyéniség közös vokális harmóniái a refrén közepén érik el szarkasztikus csúcspontjukat. Helliwell a hangszeres közjátékokban derekasan kiéli magát csillogó szaxofonbetétekkel, miközben Davies csípős orgonaszőnyegei játékosan őrzik az irigylésre méltó ritmikai mozgékonyságot. Az „A Soapbox Opera” – ahol nem lehet nem észrevenni a védjegyszerű fekete humort és cinizmust – az első pillanat az albumon, amikor igazán megmutatkozik, hogy a Supertramp ebben a karrierszakaszban, a hangzásán egyre inkább eluralkodó pop-érzékenység ellenére is még rengeteg mozgásteret hagyott magának különféle progresszívrock-kilengésekre. Hodgson éneke rögtön az elején igazi drámát teremt, a Wurlitzer elektromos zongorán játszott hatalmas szimfonikus hangszerelések pedig tovább fokozzák a melankolikus hangulatot, ami éles kontrasztot alkot a gúnyos szöveggel.
Az „Another Man’s Woman” – egy újabb maró társadalmi szatíra – esetében a fő vokális kezdeményezést ismét Davies veszi át, Hodgson pedig szépen kihegyezett gitárfrázisokkal gondoskodik arról, hogy jó ellenpontja legyen az elektromos zongora szimfonikus hangszereléseinek. A hangszeres rész játékos improvizációi igazi csemegék a fülnek, főleg a gasztronomikus Wurlitzer-szóló. A „Lady”-nek persze semmi köze az azonos című Styx-klasszikushoz, ez tökéletesen jellegzetes Supertramp-klasszikus, amelyben az együttes dallamos érzékenységgel, szimfonikus melodráma felépítésével és egy újabb ragyogó Hodgson-énekteljesítménnyel nyűgöz le, amely közben néhány szerelmes klisét is kifigurázik.
A „Poor Boy” pásztori harmonikahangszereléseket és csibészes zongoradíszítéseket tartalmaz, miközben Davies éneke – gitáros társa közbeszóló segítségével és jazzes zongorahasználattal – energikusan irányítja a pajkos dallamot. A „Just A Normal Day”, amelyben Davies és Hodgson harmonikusan váltogatja egymást a fő vokálban, zongorára épülő ballada ünnepélyes szimfonikus hangszerelésekkel, és külön figyelmet érdemel Helliwell ragyogó szaxofonszólója. A „The Meaning” kissé sötétebb darab, ahol Hodgson ezúttal a szokásosnál is szomorkásabb hangú éneke az akusztikus gitár mellett fokozatosan építi a drámát, amihez a szenvedélyes szaxofonbetétek és a rétegzett szimfonikus textúrák is bőven hozzájárulnak. A „Two Of Us”, amely szakrális árnyalatú szimfonikus hangszereléssel és melankolikus gitárakkordokkal van megtöltve, pásztori szerelmes ballada, főszerepben a magasan „burukkoló” Hodgsonnal, és nyugodtan mondhatjuk, hogy rendkívül megható lezárása az albumnak.
Igaz, hogy a „Crisis? What Crisis?” színvonalban közel sem éri el elődjét, a „Crime Of the Century”-t, de messze nem akkora melléfogás, mint ahogy az együttes egyes (volt) tagjai még ma is gondolják. Az igazat megvallva valószínűleg az életmű legjobban elfeledett albuma, amelynek egyszerűen az volt a balszerencséje, hogy egy művészileg kiemelkedő alkotás után jelent meg, amely meghozta nekik a nagy kereskedelmi áttörést. A „Crisis? What Crisis?” kislemezei meglehetősen langyos fogadtatásra találtak, de maga az album az Egyesült Államokban is szép kereskedelmi sikert aratott, egyébként pedig a Supertrampre karrierje nagy részében jellemző volt, hogy az albumaik általában népszerűbbek voltak, mint a kislemezeik. A legnagyobb sikert és egyben pályájuk művészi csúcsát amúgy is Hodgson, Davies, Helliwell, Thomson és Siebenberg, vagyis a klasszikus Supertramp érte el, négy évvel később.
Felállás
Roger Hodgson – ének, gitár és billentyűk
Richard Davies – ének és billentyűk
John Anthony Helliwell – fúvós hangszerek és vokál
Dougie Thomson – basszusgitár
Bob Sienberg – dobok és ütősök
Produkció
Ken Scott és a Supertramp
Számlista
1. Easy Does It (2:17)
2. Sister Moonshine (5:15)
3. Ain’t Nobody But me (5:12)
4. A Soapbox Opera (4:50)
5. Another Man’s Woman (6:20)
6. Lady (5:24)
7. Poor Boy (5:08)
8. Just a Normal Day (3:59)
9. The Meaning (5:21)
10. Two of Us (3:29)
