Eyes of the Universe
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 42:33
Értékelés: 3.5/5
Azok a Barclay James Harvest-albumok, amelyeken már nem szerepel az egykori, sajnos már elhunyt billentyűs, Stuart ‘Woolly’ Wolstenholme, többnyire telitalálatok és hatalmas mellélövések keverékei, és általában nem sok közük van a szimfonikus progresszív rock egyik legszínesebb zenekarának fenséges örökségéhez. Az „Eyes of the Universe”, az első BJH-lemez a fent említett billentyűs mester nélkül, aki távozása után a szólókarrier mellett döntött, az első kategóriába tartozik, vagyis azon időszak jobb eredményei közé, amikor a BJH John Lees (gitár, ének), Les Holroyd (basszusgitár, ének) és Mel Pritchard (dob) triójaként működött.
A billentyűk kezelésének terhe vagy megtiszteltetése (nézőpont kérdése) így a két fő énekesre hárult, akik nem voltak igazán otthon az akkoriban modernnek számító szintetizátor-technológiákban, ezért vendégzenészként meghívták Kevin McAleát (ex-Bees Make Honey, Kate Bush koncertzenekarának tagja), hogy néhány dalban közreműködjön. Ő legalább nagyjából be tudta foltozni azt a tátongó űrt, amelyet Wolstenholme távozása hagyott, bár a BJH ettől a lemeztől kezdve soha többé nem szólt úgy, mint korábban. A mellotron távoli múlttá vált, a egyre ritkább szimfonikus hangszerelések pedig elvesztették egykori epikus és pasztorális fényüket. Az „Eyes of the Universe”-sel a BJH tehát szélesre tárta az ajtót az egyre erősödő hangzásbeli kommerszség előtt, ami minden lépésen meglátszik, hiszen a zenekar a nagyobb kereskedelmi siker hajszolásában jócskán feláldozta a szerzői önazonosságából.
Arról, hogy a csapat teljesen új korszakba lépett, már a nyitó „Love On the Line” árulkodik, ahol a hallgató fülébe az első másodperctől Korg szintetizátorok elektronikus hangja tör be, miközben a dallamos refrént, amelyben magas fekvésével a szakállas basszusgitáros, Holroyd tündököl, klasszikus BJH-stílusban építették fel. Nem rossz, bár az egész közelebb áll a pompázatos arénarockhoz, mint a szimfonikus progresszív rockhoz. A szám kislemezen is megjelent, és jelentős szerepet játszott abban, hogy az „Eyes of the Universe” platinalemez lett Németországban, ahol a BJH mindig is a legnagyobb népszerűségnek örvendett. Az „Alright Down Get Boogie (Mu Ala Rusic)” című dalban, ahol az éneklést Lees veszi át, a zenekar egészen szokatlan, a „Saturday Night Fever” hatása alatt álló diszkóvizekre evez, amit a hetvenes évek végének kontextusában kell értelmezni.
A melodramatikus hangulatú „The Song They Love to Sing” azon BJH-himnuszok egyike, amelyekben a zenekar, amely nemegyszer önironikusan viccelődött magán a ‘Poor Man’s Moody Blues’ becenévvel, meghajol hű koncertközönsége előtt. Holroyd falsetto éneke viszi el a prímet az éteri, romantikus hangulat megteremtésében, amilyen egyetlen rendes BJH-albumról sem hiányozhat. A „Skin Flicks”, a történet egy modellről, egy ‘nyuszi’ról, aki a hírnév kielégítetlen vágya miatt kockáztatja a kapcsolatát a szeretőjével, olyan fő gitártémát tartalmaz, amely főleg a dúsan szimfonikus hangszerelés miatt kissé a The Moody Blues örökzöldjére, a „Question”-re emlékeztet, de stílusbeli rokonságot a BJH saját klasszikusával, a „Poor Man’s Moody Blues”-zal is találni. A „Sperratus” gitártémája több mint nyilvánvalóan az UFO klasszikusából, a „Doctor Doctor”-ból van kölcsönözve, bár ez az egyetlen hasonlóság, hiszen ez jóval lágyabb szerzemény az említett keményrock-sztenderdnél. Az egész nagyon jól szólna, főleg a kettős gitárharmóniák a kifutásban, ha nem lenne több mint nyilvánvaló, hogy John Lees ennek a számnak az írásakor máshonnan vette az ötleteit.
Az ismert rockklasszikusok motívumainak ‘kölcsönzése’, ami egyes számok hitelességét erősen rontja, folytatódik a kifejezetten kommerszre hangolt „Rock ‘n’ Roll Lady”-ben is, ahol Holroyd a központi gitártémát egyenesen a Blue Ӧyster Cult örökzöldjéből, a „Don’t Fear The Ripper”-ből kölcsönözte, az egészet akusztikus köntösbe bújtatta, hozzáadott egy falsetto éneket és néhány jellegzetes Lees-féle gitárvariációt, élükön a zárlat kettős harmóniáival. Valahogy keserű utóíz marad, hogy az „Eyes Of the Universe” legjobb munkái éppen azok, amelyek a legkevésbé eredetiek. Jóval eredetibben, sőt már-már hagyományosan szól a „Capricorn”, amely pasztorális hangulatával és szimfonikus betéteivel egy pillanat alatt a ‘régi szép’ BJH-időket idézi, hiszen helyenként kissé a legendás klasszikusra, a „Medicine Man”-re emlékeztet.
Az album kiváló módon zárul a „Play To The World”-del, egy újabb himnusszal, amely a koncertközönséget ünnepli, és amilyet a BJH hosszú pályafutása alatt jó néhányat írt. A központi szerepet Lees finom gitárvariációi és a két énekes rendezte csodálatos zenekari hangszerelések játsszák, az egészet pedig Alan Fawkes vendégszaxofon-szólója színesíti. Az „Eyes Of the Universe” utolsó két száma tehát a legjobban a klasszikus BJH-ra emlékeztet, ami a maga módján kissé ironikus.
A Wolstenholme-korszak utáni, triós felállású BJH-albumok közül az „Eyes of the Universe” sikerült a legmeggyőzőbbre, bár a szerzői ötletek ezúttal nem mind voltak a legeredetibbek, és érezni lehetett, hogy a zenekar kapkod levegő után az új irány keresésében. Az új irány valamilyen módon mégis megtérült a csapatnak, hiszen az „Eyes of the Universe” jelentős kereskedelmi sikert aratott a német nyelvű országokban, míg a későbbi lemezeik, főleg a nyolcvanas évekbeliek, a mai napig megosztják a számos rajongót.
Felállás
John Lees – ének, gitár, billentyűk
Les Holroyd – ének, basszusgitár, gitár, billentyűk
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Alan Fawkes – szaxofon (8)
Kevin McAlea – billentyűk (3-5)
Produkció
Barclay James Harvest és Martin Lawrence
Számlista
1. Love On The Line (4:40)
2. Alright Down Get Boogie (3:57)
3. The Song (They Love To Sing) (6:04)
4. Skin Flicks (6:51)
5. Sperratus (4:59)
6. Rock ‘N’ Roll Lady (4:27)
7. Capricorn (4:33)
8. Play To The World (7:02)