Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Elefante, John
Kiadó: Kingheir Music
Megjelenés: 2013
Játékidő: 56:14
Értékelés: 4.5/5
John Elefante amerikai multiinstrumentalista, zeneszerző és producer, akit leginkább arról ismernek, hogy 1981 és 1984 között ő töltötte be az éneklési feladatokat az amerikai progrock-formáció, a Kansas soraiban. A Kansasnél állást kapni nem kis dolog, oda csak a legjobbakat veszik fel. Elefante szólóművészként is letette a névjegyét, testvérével, Dinóval pedig elindították a remek Mastedon projektet, amely mostanáig három albumot adott ki. Életre hívták a Sound Kitchen stúdiót is, ahol olyan óriások vettek fel lemezt, mint Bruce Springsteen, Buddy Guy, Faith Hill és Tim McGraw. Emellett számos előadó albumát jegyezte producerként, és irigylésre méltó sikereket ért el a keresztény rockerekkel, a Petrával való közös munka során is.
John Elefante tehát az a fickó, akinek a galaxis egyik legéberebb fülpárja van a birtokában. Az a veleszületett érzéke a dallamos tisztaság iránt egyszerűen kivételes. A kompozíciói az első pillanattól beindulnak, és csak úgy dagadnak a karakteres tapinthatóságtól.
Ezúttal John Elefante úgy döntött, hogy legutóbbi munkáját a szólólemezei közé sorolja, vagyis John Elefante néven jelenteti meg. Pedig csendben mindenki egy új Mastedon-albumra számított, főleg a 2009-ben a Frontiers Records gondozásában megjelent, kiváló „3.” után, de a mester úgy ítélte meg, hogy ezúttal a zenész személyes vallomásának intim értékei élvezzenek abszolút elsőbbséget.
Elefante bizonyos fokig hasonló „prédikátor”, mint honfitársa, Neal Morse. Mindketten szívesen hirdetik a szép, „fehér világot”, ahol a Biblia bölcsességei és törvényei uralkodnak. Ettől a „hiányosságtól” eltekintve viszont kiváló zeneszerzők, énekesek és hangmérnökök. Inspirációjuk kiindulópontja a The Beatles hagyatéka, amihez a saját karakterüket teszik hozzá, és ez el is távolítja egymástól a lemezeiket. Neal Morse így a régi Spock’s Beard felé húz, John Elefante pedig a nyolcvanas évek Kansasa felé. Az „On My Way To The Sun” sem rejti véka alá Elefante nyolcvanas évekbeli „afférját” a Kansasszel. Ez pedig nem újdonság, a Mastedon-albumokhoz is innen merített. Az „On My Way To The Sun” könnyedén megjelenhetett volna a Mastedon címke alatt is. Végül mégis az a művészi döntés győzött, hogy az új album elsősorban személyes vallomás.
A lemez kivételes erejét – ahogy várható – John Elefante hangja és a kórusban éneklt dallamok adják, amelyek a refrénekben hangulati csúcsot visznek a dalokba. Ez pedig nem egyetlen dal, hanem egy tucatnyi van belőlük az albumon. A nyitó This Is How The Story Goes a hetvenes évek progresszív rockjával rokon karakterű, és ezek persze észszerű párhuzamok a Kansasszel. A dalban a Kansas két tagja, Rich Williams gitáros és David Ragsdale hegedűs is közreműködik, így tisztességes dolog, hogy a rockveteránok egy kicsit megmozgathatják az ujjaikat! A dal egy csúcsminőségű, 11 perces mini-EP, több vezérmotívumból szőve, a történések magját pedig a motívumok rétegzettsége ellenére is már a nyitódalban a kórusban harmonizált vokálok vezető dallamai diktálják.
Az album orgonikus hangzása kivételes, a produkció meleg, az építőkövei élénken lüktetnek, a kontrasztok hangsúlyosan színesek. Az „On My Way To the Sun” részben popzenei elemekkel is átszőtt, ami John Elefante életműve, nagy zenei tehetségének eredendő jellemzői, tapasztalata és sokoldalú rálátása ismeretében várható is, hiszen ezeket testesíti meg a zenei iskolájának doktrínája. Az „On My Way To The Sun” ugyanis remek zenei keverék a Kansastól a Mastedonon át a három önálló stúdióalbumig. A Kansas és a Mastedon asszociációi hallgatás közben folyamatosan előbukkannak.
Az albumot az akusztika is remekül megtámogatja. A lemez egyik legszebb pillanata a We All Fall Short, ahol csupasz ütőhangszerek diktálják az akusztikus dal teljes ritmusát. A dal az album újabb rendkívül erős pillanatát hozza. Elefante általában a versszak, elő-refrén, refrén elv szerint komponál, és épp ez a dal emelkedik ki ennek a sablonnak a legtökéletesebb kihasználásával! A dalok közötti kontrasztok kivételesek, ötletben és hangszerelésben is. Nem maradnak ki a lemezről a blueselemek sem (Where Have the Old Times Gone). Egyértelmű, hogy egy ilyen albumon egy tucat jelölt akad, amely barátságos a rádiós frekvenciákhoz. Az a dal, amit én személyesen azonnal elküldenék a rádiók szerkesztőinek, az All I Have To Do, a „beatlesizmusok” közti siklás és az art rockos fogások kifinomult adagolásának kiváló elegye, olyasmié, amilyet a Kansas mindig is kiaknázott Elefantéból. A The Awakening még ennél is tovább megy! A refrénje már igazi AOR-karakter! Az album a játékidején át érezhetően magán viseli a pompa (bombaszt) kontúrját!
Az „On My Way To The Sun” a zeneszerzői tökély kivételes albuma. Minden dal lezárt egység, kiemelt motívumokkal, amelyek remekül kapcsolódnak egymáshoz. Ezért minden dal az album egy-egy kis csúcspontja. Az „On My Way To the Sun” könnyen befogadható lemez, ugyanakkor világosan kiemeli a művészi kifejezés gyújtópontját, amely a hangszerelési figurák összekapcsolásának finomságát tárja fel. Elsősorban art rock album, ami azt jelenti, hogy egyedi és megismételhetetlen minőség kíséri! Valódi, igazi John Elefante-album, amilyet máshol nem kapsz. És ami a lényeg: az album egyszerűen kiváló.
Felállás
John Elefante – ének, gitár, ütőhangszerek, billentyűk, vokál
Dave Cleveland – gitár
Matthew Pearson – basszusgitár
Dan Needham – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Rich Williams – gitár (1. dal)
David Ragsdale – hegedű (1. dal)
Produkció
John Elefante
Dalok
1. This Is How The Story Goes (11:06)
2. Where Have The Olds Days Gone (5:18)
3. On My Way To The Sun (5:09)
4. All I Have To Do (5:25)
5. The Awakening (5:11)
6. Half The Way Home (5:10)
7. We All Fall Short (4:14)
8. Don’t Hide Away (5:16)
9. This Time (5:07)
10. Confess (4:25)
