Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. 10. 17.
Látogatók száma: 500
Az Impericon piaci-zenei karavánja a múlt hét végén ismét megállt nálunk is. Piacteret és zenei teret a CUK Kino Šiška adott neki. A német/európai, keményvonalas online összekötő a hazai koncertszervező duóval, az Umazana dihurjával együttműködve (egész) hét előadót mutatott be, többé-kevésbé metalcore-os vonalon.
A metal és a punk hagyományának összeolvadása úgy tűnik, látványban és kifejezésmódban olyan újdonságokat hoz, amelyek a hallgató szemének/fülének frissítését követelik. A zenei színterek és az egyetlen, igaz, bármi legyen is az hirdetőinek mai támogatása az áruk adásvételében mutatkozik meg – az úgynevezett merchandising az előadó eszköze, amiből megél (vagy legalábbis fennmarad), és már mindegy, mennyi ideig és hogyan áll még a lábán. Ugyanakkor ezen keresztül látszik/mérhető le a rajongó közösséghez való tartozása is. Ez (meg)nyilvánul az ikonográfiában, a hallgató egyenruhás megjelenésén. Hiteles, nem igaz?
A modern metal zenei kínálatának határterületein tehát úgy tűnik, a mai keményvonalas karaván egyre láthatóbban terjeszti és erősíti a Birodalom eszméjét, stratégiai terv készül: Egyenruházz, ha már megosztottál, és mindenképp ütköztess, hogy szétoszthass!
A halálfal a hardcore-metal koncertfolklórban pontosan ezt fejezi ki. A koncertlátogatók/hallgatók két, többé-kevésbé erőszakkal elválasztott oldala egymásnak rohan, vagy legalábbis szimulálja az ütközést – a mosholásról alkalomadtán, előbb (vedd) meg az önkifejezést!
Összezavart a rajongótábor (túl)egyöntetű kifejezésmódja, akik szétszóródva várták a színtéren a három nagy ország és az egy közös Birodalom megvilágosítóit; csak akkor tudtam koncentrálni, amikor feltűnt, hogy az első banda, az ausztrál Hand of Mercy elég (veszélyesen), megint csak látványban és kifejezésben, a tárgyalt műfaji hibrid éllovasára és honfitársaikra, a Parkway Drive-ra emlékeztet. Az utóbbiakról azt merem állítani, hogy csak akkor értek el sikert, amikor megszabadultak a stílusok szétválasztásától (értsd: ez metal, ez core…?), és hallható, láthatatlan szinten a saját kifejezésmódjukat követték, vagyis bebizonyították a vegyes műfajú kifejezés azonosságát.
Ha a hallgatói szemem nem csal, persze, az ausztrál HoM dobosa egy rikító UNFD feliratú pólót viselt – ez a Unified kiadó, amely két kisebb egyesüléséből jött létre. (Veszélyesen) emlékeztet már a felirat formájára is valamiféle nemzeti-egyesítő apparátusokra, amelyek olyan hatékonyan „gondoskodnak” a világbékéről, ahogyan „jól” és főleg „pártatlanul” egyesít európai eszmetársuk, a német Impericon? Mint tudósításon kívüli érdekességet kiemelném, hogy a nevet az olasz Imperial Clothing márkacég jogerős vádjainak elkerülése végett le kellett cserélni vagy Imperationre, vagy Impericonra; mindkét név két kifejezés összevonásából született, az egyik még rövidítve is
(-con.: conspiracy, angolul összeesküvés). Az Imperation a generation és az empire fogalmát (egy)esíti.
Nekünk, mindent látó és mindent halló hallgatóságnak kellett megszavaznunk! Milyen népi!
A bevezető, 20 perces fellépés után a program egy progresszívebb metalcore-változattal folytatódik, szintén ausztrállal, a Northlane-nel, náluk az újszerű vokált emelném ki, amely a megszokott, hangszeres vegyes műfajú sztenderddel együtt egyedibbé teszi a zenekart, a frontember pedig kiváló, közösségépítő konferálásával jól csomagolja márkává őket.
A Rockline-csapat megbeszélése miatt, szolgálati kötelezettségből, a következő amerikai zenekart, a Hundredth-t sajnos ki kellett hagynom. Talán érdemes megemlíteni, hogy a keményvonalasokat jellemzi a Hope for Humanity nonprofit szervezetük, amelynek keretében adománygyűjtéssel segítik az emberiséget. Remélem, nem bonós módra? (megj.: az U2 énekese)
Jelenleg egy olyan projekten dolgoznak, amely tiszta és főleg ingyenes vizet biztosítana mindenkinek, akit ettől az alapvető forrástól így vagy úgy, „profitos” okokból megfosztottak.
A koncert második felében, az előzőhöz hasonló játékidővel, a francia Betraying the Martyrs vitt tovább minket; helyenként a Born of Osirishez hasonló bandákra emlékeztetnek, de gyakran „borsot tör az orruk alá” az előadás technikai oldala. Zsidó-katolikusat viszont semmit nem vettem észre, leszámítva az ikonográfiai, illetve szimbolikus üzenetet (értsd: a név logójában lévő kereszt a bannerjükön). Valószínűleg az alapvető, ó- és újszövetségi vallási (fel)fedezés a torzított előadásmódban, a tisztátalanul utazó hangzásban vagy a katolikus metal tudatalatti üzeneteiben rejtőzött?
Megállnék az ismét ausztrál I Killed the Prom Queennél. Mit jelent 10 perccel több a színpadon az ilyen rendezvényeken? Maga a fúziós műfaj számára például nagyon fontos tényező a split CD, amely a kezdetekkor, a múlt század utolsó évtizedében segít csökkenteni a banda költségeit. I killed the promo(tional) queen? Mindegy, ha a CD másik oldalán egyre ismertebb, lehetőleg hazai feltörekvő áll (Parkway Drive), akkor a 10 perc nagyjából be van bizonyítva. Persze a banda fejlődése során sok minden más is történik, ami érdemben nem befolyásolja a zenei program hosszát. Az általam felsorakoztatott bizonyítékok közül az utolsó az IKTPQ énekese, állítólag az eddigi legrendesebb, egyébként a The Red Shore volt basszusgitárosa, aki felmelegített minket a San Diego-i Carnifex fellépésének kezdetéig.
A death-core címkével nem foglalkoznék túl sokat, hiszen magától a kontextusba esik, ahogy a Carnifex is „beleesett” az egyesítő karavánba, mert a tárgyaltakhoz egy újabb hibrid képviselő, a Miss May I helyett csatlakoztak. Ha a Carnifex keveréke kicsit metalosabb, abban semmi rossz nincs. Ezt bizonyítja a kicsit tisztábban kivehető, teli hangzás is, amit azon a csütörtök estén lehetett hallani a szlovén alternatív-urbánus színtér templomában. Kiemelném a készülő albumot (2014. április). Az új dal, amelyet bemutattak, ugyanazokat az elemeket tartalmazza, mint az ausztrál kortárs PD-nél, ezzel bizonyított a vegyes műfajú kifejezés azonossága. Tehát a saját kifejezésmód egy összekötő és tipikus ötleten kívül.
A death-core címke közhelyességét pedig az utolsó, cseppet sem szimpatikus amerikai zenekar, az Emmure bizonyítja. Ízlés dolga, mi? Halj meg!
Képgaléria
