Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Blackfield
Kiadó: Kscope
Megjelenés: 2013
Játékidő: 31:29
Értékelés: 4/5
A Blackfield projektet már nem kell hosszasan bemutatni. Sikeresen vízre bocsátották, és rengeteg támogatót szerzett magának a nemzetközi színtéren. Ezt a Steven Wilson névnek köszönhetően érte el. Ezt erősítette meg a zenekar 2011 áprilisi koncertjén tett látogatásunk is, amikor Steven Wilson és Aviv Geffen, a Blackfield projekt két fő motorja a kísérőzenekarával lépett fel az olaszországi Roncade városkában, Treviso mellett. Akkor az aktuális lemezüket, a „Welcome to My DNA”-t (2011) mutatták be.
Alig két év telt el azóta, és itt van a projekt negyedik stúdióalbuma, amely egyszerűen az „IV” címet kapta. A lemez mindenben magán viseli az előző három védjegyeit. Egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy a Blackfield egyre inkább Aviv Geffen önálló szerzői, művészi vallomásává válik. Steven Wilson egész végig le van foglalva, mint az ördög. A Blackfield negyedik albumára való teljes összpontosításra nem maradt ideje. Mivel viszont tudjuk, miből gyúrták ezt a zseniális művészt, az ő vezérelve az, hogy alkotni, felvenni és lemezeket kiadni kell, amíg „folyik a zene”. Így ezúttal az összes dalt Aviv írta, és a hangzás producerezésében is ő végezte a munka oroszlánrészét. Wilson gondoskodott a végső keverésről.
Aviv Geffen perfekcionista, ami egyébként társának, Steven Wilsonnak is nagy jellemvonása, így az említett úriember nem kevesebb, mint három vendégénekest hívott meg közreműködni, akik kiválóan teljesítettek. Mindhárman a maguk módján saját zenei világot teremtenek, ahogy a zenekaraik, a Mercury Rev, az Anathema és a Suede is, amelyekhez tartoznak, saját zenei univerzumot alkotnak. Geffen komponistaként popos irányultságú, melankolikus, minimalista hangulata ezeknek az énekeseknek pont testhezálló, hiszen ez az irány sok rokonságot mutat az anyazenekaraikéval. Közülük különösen a Firefly aratott győzelmet, amelyben a Suede énekese, Brett Anderson vezetésével fantasztikusan szikrázik a szimfonikus és pszichedelikus elemek egyedi keveréke. A lemez egyik sötétebb pillanata!
A Lost Souls érdekes módon megkettőzi a gitármotívumot a basszusvonal harmóniájában (az szándékosan magas fekvésben marad). A harmónia a posztpunkos/darkos zenekarok, például a The Cure vagy a The Mission első két albumának (1986–1988) energiáját idézi, és a mellotron pszichedelikus hátterével kombinálva különleges pillanatot teremt a lemezen. A versszak és a refrén dallamosan kompakt hangulata a retrós hangzás ellenére a modern indie pop-rock zenekarok mai frizuráját adja neki, és ez a dal kiváló kandidátus egy slágersingle-re! Mulatságos, hogy az MTV-n nagyon keresett a retrós hangzás, csak helyesen kell „újracsomagolni”.
Mivel az új Blackfield-album a progresszív elemek további csökkentéséről szól – abból indulunk ki ugyanis, hogy a kezdeti Blackfield „puhán progresszív” volt –, az „IV” az első két lemezzel ellentétben stílusában és hangulatában inkább Aviv Geffen szólókarrierjének munkáihoz áll közel. Geffen e tekintetben igazi nemzeti zenei hős Izraelben. Tehát: az „IV” talán többet visel magán Geffen szólólemezeinek melankóliájából és pop-orientációjából, mint az első két Blackfield-albumból.
Wilson a nyitódalhoz, a Pillshez, majd később a Jupiterhez is énekelt. Mindkettőben összetéveszthetetlen a hangszíne. Az elsőben a versszakot a jellegzetes, ódivatú lennonos effekt támogatja meg (Porcupine Tree zenéjében egyébként ebből van bőven). A Jupiterben a gyönyörű hangszínéhez a fülbemászó refrénben pszichedelikus billentyűs kíséret társul. Wilson a gitárjával színezte a gitárfutamokat (a Pillsben nem kerülheted meg a záró részt, amely „Porcupine Tree-san” lélegzik). A legjobban az „IV”-en az döbbent meg, hogy a hangzás ultra szelíd kontrasztokra épül, amelyek őszintén és organikusan hatnak ultra retrós hangzásukban. Ez olyan hangzáselemeket hordoz, amelyekre a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején úttörő rockzenekarok építették a hangjukat, amikor fokozatosan vedlettek át a The Beatles pszichedelikus utánzóiból igazi szimfonikus-progresszív rockkísérletezőkké! Mellotront mindenütt bőségesen hallani.
Másrészt éppen ez a retró hangzás olyan finoman van becsomagolva az aranzsmék minimalizmusába, hogy a slágergyáros Coldplay (Faking dal), sőt az U2 (a Sense Of Insanity ünnepélyessége) körvonalaihoz közelít. Ezek a lemez azon pillanatai, amelyek kifejezetten nagylelkűen szólnak a kereskedelmi rádiók frekvenciáin. Az „IV” tehát elsősorban indie pop-rock album!
A lemez teljesen nélkülözi a nagyképűséget. Inkább az ötletek tömörítésére törekszik, mint az aranzsmék véletlenszerű széthúzására. És éppen ez a minimalizmus működik végig. A The Only Fool Is Me, a lemez törékeny balladai pillanata kevesebb mint két percig tart, mégis olyan érzést kelt, mintha legalább három és fél perces dal lenne. A Mercury Rev énekesének, Jonathan Donahue-nak a vokálja rendkívül szerencsésen hat benne. A lemez zárása is egy rendkívül rövid dalt kínál, az After the Rain-t, amelyben mesterien van alátéve a programozott minta, amely a dal ritmikai vázát tölti ki. Ilyen pillanatból bőven lehetne még a lemezen, de Wilson és Geffen nyilván a jövőre tartogatják az efféle ötleteket.
Az „IV.” olyan, mint egy bűnösen jó falat sütemény. Alig kóstolod meg, már pörög is a finálé crescendójába, és rákényszerít, hogy a CD-lejátszón még egyszer megnyomd a „lejátszás” gombot. A kínált minimalizmusban, amelyet a két zenész finom érzéke hajt az ötletek észszerű visszafogásához, a dallami kompaktság hangsúlya, az egyedi melankolikus hangulat emelkedik ki, amelyet a korábbi Blackfield-albumoktól örökölt! Hadd ismételjem meg. Az „IV.” a rádióbarát módon fülbemászó az első másodpercétől az utolsóig, ugyanakkor kiváló a benne megjelenő szimfonikus és pszichedelikus elemek együttélése, amiből ismét nem nehéz kiszűrni – nemcsak az aranzsírozás elvei, hanem az énekesek hangszíne és előadásmódja alapján is –, hogy a lemez alkotói a szívük mélyén nagy rajongói az egyedülálló bölcsek időtlen személyének és művének. The Beatles!
Felállás
Aviv Geffen – ének, gitár, billentyűk
Steven Wilson – gitár, ének a „Pills” és a „Jupiter” dalokban
Seffy Efrati – basszusgitár
Eran Mitelman – billentyűk, zongora
Tomer Z – dob, ütőhangszerek
VENDÉGÉNEKESEK:
Vincent Cavanagh (Anathema) – ének az „XRay” dalban
Brett Anderson (Suede) – ének a „Firefly” dalban
Jonathan Donahue (Mercury Rev) – ének a „The Only Fool Is Me” dalban
Produkció
Aviv Geffen & Steven Wilson
Dallista
1. Pills
2. Springtime
3. XRay
4. Sense of Insanity
5. Firefly
6. The Only Fool is Me
7. Jupiter
8. Kissed by the Devil
9. Lost Souls
10. Faking
11. After the Rain
