Előadó: Mumford & Sons
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 52:17
Értékelés: 2.9/5
Hogyan találd meg a receptet, amellyel a legrövidebb úton meghódítod a britek szívét? Kérdezd a Mumford & Sonst, amely a harmadik, „Babel” című albumának megjelenéséig rendkívül rövid idő alatt több mint 5 millió albumot adott el. A „Babel” nem sokkal a hivatalos, idén szeptemberi megjelenés után megkapta az idei év leggyorsabban fogyó albuma címet igazoló tanúsítványt. A zenekar népszerűsége tehát tovább nő!
A győztes recept összeállításához a fiúk úgy láttak hozzá, hogy az ír-kelta folk elemekből építkező akusztikus dallamvilágot – amelynek hordozói a mandolin, az ukulele, a hegedű és a bendzsó is – beletűzték a brit pop vagy post-brit pop formájába, a szövegeket pedig megtöltötték az Egyetlenhez való vallásos tartozás átszellemült hangulatával. Az új albumon a két elem ideális összeütközését a lemez vége felé elhelyezett Hopeless Wanderer képviseli. Itt van az album első kislemeze, az I Will Wait, amely a brit popból levezetett, himnikus, arénarock-szemléletet tükrözi. Később is, például a Lover Of The Light esetében. Mindez bőségesen bizonyítja, hogy a Mumford & Sons érti, hogyan érhető el az a himnikus töltet, amely a brit szigetek új korszakos, kereskedelmileg sikeres alternatív rock kortársait jellemzi. Ráadásul sokszor jóval kifinomultabban, szerves hangzáson keresztül. Vagyis jóval finomabban, ami üdvözlendő, mert a zene ebben a tekintetben tiszta, természetes színezetű marad, anélkül, hogy a stúdiótechnika luxusa által kínált effektek szépítőszerei mögé bújna.
Az albumot ünnepélyesen drámai érzés kíséri: beletörődés a sorsba, ugyanakkor egyenes tartású dacosság, közmondásosan akár az életük árán is, ha másként nem megy. Mint minden kultikus angol nyelvű filmben. A főhős elbukik, de nem adja el a lelkét az ördögnek. Szándékosan banálisan, de szemléletesen fogalmazok. A britek érzelmeinek megcélzása tehát bőven akad, a tömeg pedig egyértelműen teljes erőből és azonnal „ráharapott”. A Mumford & Sons a karakter kialakításához sok történelmi szimbolikát is kölcsönvesz, amelyen az Egyesült Királyság felnőtt (például a királyi haditengerészet tengerészeinek ősi jelzőjeleit).
A „Babel” még csillogóbb és hangzásában fényesebb, mint elődje, a „Sigh No More” (2009), még több pompát és ragadozó dallamosságot tartalmaz, amely elsőre megfogná a hallgató fülét. Ez különösen a refrénekben mutatkozik meg, amelyek még hangsúlyosabban viszik a központi szerepet, és ebben a tekintetben még részletesebben, fokozatosan építkezve vannak harmonizálva, mint az előző albumon, a vezérdallamok pedig természetesen a tipikus kelta dallamok hangzásvilágának mintájára vannak kialakítva.
A „Babel” fejlődés szempontjából semmi újat nem hoz. Csupán azt az érzetet, hogy a zenekar még nagyobb kereskedelmi potenciált próbál kiaknázni. Ez az érzés megelőzi a lemez művészi oldalát, ami nem a legszerencsésebb. Bár produkciós és hangszerelési szempontból minden szépen a helyén van, az előre legyártott „Babel” túl gyakran hat úgy, mint a tömegek megvásárlásának kísérlete.
Van azonban valami, ami a felszínen tartja a „Babel”-t. Az énekteljesítmény! Marcus Mumford, az evangélikus szülői nevelés közismert gyümölcse, a mennyek felé fordulás időnkénti lelki prédikációs megszállottságában rendkívül meggyőző. Szenvedő, vádló hangja, helyenként szinte nyersen átható, máskor elbeszélően suttogó, azt az érzetet kelti, hogy vallási fanatikussal van dolgunk, aki egy tapodtat sem mozdul el a meggyőződésétől, amíg az Egyetlen az égből nem int neki, hogy megteheti. Konzervativizmus, a hagyományhoz való ragaszkodás – valami, amit a britek öröktől fogva (sajnos szűklátókörűen) egyenesen imádnak.
Az instrumentális részek, ahol tér nyílna a lehetséges improvizációra, szólókkal nincsenek kitöltve. Ez utópisztikus is lenne, és a hallgatható fülbemászóság széttöredezésének veszélye hirtelen nagy fenyegetéssé válna a lemezre nézve! Ezt a teret a zenekar bőséges bendzsó- vagy mandolinkíséret-vonalakkal tölti ki, amelyek itt hangsúlyosabbá válnak. Időnként egyszerű akusztikusgitár-díszítések kerülnek mellé, miközben a dalok vázát a hozzáadott szintik és a zongora tartják össze. A ritmika tele van folk szimbolikával, gyakran egyszerű polka-lüktetésekre épül.
Bob Dylan rajongóinak – zenei nyomvonaluk ellenére – a következő albummal mindenképp kézzelfoghatóbb művészi tartalommal kell előrukkolniuk. Kezdenek ugyanis kiszámíthatóvá válni. A „Babel” dalai is gyakran kissé ismétlődőnek hatnak, mert szűk körben forognak ritmika és dallam terén, ahogy azt az angolszász népdalok hagyománya kijelöli. Kevés a dinamika a zenekar képviselte zenei forma alapvető hátterében, a britek érzelmei pedig a másik oldalon igen gyorsan eltompulhatnak. És ezen Marcus Mumford bármilyen meggyőző prédikációja sem segít.
Felállás
Marcus Mumford – ének, gitár, dob, tambura, ütőhangszerek, ukulele, mandolin
Ted Dwane – ének, basszusgitár, gitár, dob, tambura, ütőhangszerek
Ben Lovett – ének, zongora, szintik, orgona, harmonika, dob, tambura, ütőhangszerek, harmónium
Winston Marshall – ének, bendzsó, mandolin, dobro, basszusgitár, gitár
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Chris Alan – cselló
Nell Catchpole – hegedű, brácsa
Nick Etwell – trombita, kürt
Ross Holmes – hegedű
Dave Williamson – harsona
Richard Martin – ütőhangszerek
Producer
Markus Dravs
Számok listája
01. Babel
02. Whispers In The Dark
03. I Will Wait
04. Holland Road
05. Ghosts That We Knew
06. Lover Of The Light
07. Lovers’ Eyes
08. Reminder
09. Hopeless Wanderer
10. Broken Crown
11. Below My Feet
12. Not With Haste
