Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 39:16
Értékelés: 4.5/5
A „Saints & Sinners” a brit blues/hard rock titánok, a Whitesnake ötödik stúdióalbuma volt. Újabb lépést jelentett a művészi fejlődésükben, és szép sikert hozott otthon, annak ellenére, hogy a létrejöttét számos nehézség kísérte. 1981-re, a zenekar megalakulása után három évvel a Whitesnake tagjai teljesen kimerültek a szüntelen turnézástól és a vad koncertek utáni bulikról, ahol patakokban folyt az alkohol, miközben az énekes kígyó, David Coverdale ágya a különféle rajongók társaságában egy pillanatra sem hűlt ki. Ezt a kimerültséget és az ötletek hiányát a saját bőrén leginkább a legendás gitáros, Micky Moody érezte, aki Coverdale mellett alapító tag volt, ezért 1981 végén úgy döntött, otthagyja a sorstársait. 1982 következő hónapjaiban követte őt régi gitáros cimborája, Bernie Marsden, a sokoldalú basszusgitáros, Neil Murray, valamint a dobos legenda, Ian Paice. Az egyetlen, aki „hű” maradt Coverdale-hez, a legendás billentyűs nagymester, Jon Lord volt.
A helyzet igencsak szomorú volt, hiszen maga Coverdale is egyre elégedetlenebb volt azzal, hogy a zenekar az európai szép sikerek, az ambiciózus stúdiómunkák és a hosszú, fárasztó turnék ellenére folyton nagyobb anyagi haszon nélkül maradt, a pénz pedig „ismeretlen helyre” tűnt el. Ezért elbocsátotta akkori menedzserét, John Colettát, akivel még a Deep Purple-tagsága óta dolgozott együtt, és a menedzseri gyeplőt személyesen vette át. A mára már elhunyt Coletta 1968-tól 1976-ig a Deep Purple menedzsere volt, és a Whitesnake mellett a Rainbow ügyeit is „intézte”, de ez sem mentette meg Coverdale haragjától. Szabaddá vált tehát az út Coverdale teljes diktátorrá válásához, pedig pontosan erre volt szüksége a Whitesnake-nek akkoriban, ha véglegesen át akarta élni a nemzetközi kereskedelmi felemelkedést.
1982 végén, amikor a „Saints & Sinners” kezdett végleges formát ölteni, Moodyt mégis sikerült meggyőzni, hogy térjen vissza a zenekarba, amely ismét új arcot kezdett ölteni. Paice 1982 januárjában úgy döntött, csatlakozik Gary Moore-hoz. Murray is ugyanezt a lépést tette, ő azonban 1984-ben, Coverdale hívására visszatért a Whitesnake-hez. Coverdale gyorsan megtalálta Paice pótlását Cozy Powellben (ex-Rainbow, Jeff Beck), egy újabb dobos legendában, de a „Saints & Sinners” anyagán mégis a már felvett Paice-dobokat használta. A korábbi Trapeze-gitáros/énekes Mel Galley Marsden helyettesítőjeként érkezett, de ezen az albumon csak kísérővokált énekelt, a gitárszólamok az elődjétől származnak. Ugyanez igaz Murray basszusgitár-futamaira, amelyekhez az új basszusgitáros, Colin Hodgkinson (ex-Alexis Corner, Back Door) nem nyúlt hozzá. Az albumot így egy olyan felállás vette fel, amely a megjelenés idejére már a múlté volt.
A „Saints & Sinners”, amely meggyőző módon folytatta a sikeres blues/hard rock Whitesnake-történetet, leginkább arról híres, hogy két nagy slágert tartalmaz: a „Here I Go Again”-t, a zenekar valaha volt legismertebb klasszikusát, valamint a „Crying in the Rain”-t. Mindkét örökzöldet 1987-ben újra felvették a kereskedelmileg legsikeresebb albumukra, a „Whitesnake”-re, kommercializálták és az „amerikai ízléshez” igazították, de ez akkor történt, amikor Moody és Marsden, akik ezt soha nem engedték volna, már rég nem voltak a bandában. A kiváló „Crying in the Rain” eredeti, „Saints & Sinners”-es formájában ütős blues rocker kissé lassabb tempóban, erőteljes gitárfutamokkal. Az előtérben David dühös énekkitörése áll, amely a hatalmas refrénben éri el hangulati csúcspontját, hiszen ez is egyike azoknak a daloknak, amelyeket Coverdale első feleségétől való válása ihletett. Murray is lenyűgöz a szaftos basszusmenetek kombinációjával, Marsden pedig régi gitáros cimborájának harmonizáló asszisztálása mellett mellékesen egy ikonoklasztikus szólóval is megajándékoz.
A „Here I Go Again” eredeti formájában még nem volt a legismertebb, kereskedelmileg legsikeresebb dolguk, de az eredeti inkarnációban a későbbi, „metálos” változathoz képest kétségkívül sokkal szívből jövőbb a játék, főleg ami magát a gitárhangzást illeti. Ebben az örökzöldben ma is minden igazi balzsam a fülnek: Lord eredeti, orgonás felvezető szólójától a vokális harmóniákon át az epikus refrénig, amelyben a javíthatatlan hedonista énekes a változatosság kedvéért kitárja a szívét, és egyedül vág neki az útnak, miközben számára szokatlanul magas énekhangfekvéseket is eléri. A Marsden szólójával vezetett gitárharmóniák ragyogóak, és tovább mélyítik az általános melodramatikus hangulatot. Hogy melyik „Here I Go Again” a jobb, a blues rockos vagy a hard rockos/metálos, az persze egyéni ízlés kérdése, annyi azonban biztos, hogy David későbbi gitárosainak soha nem sikerült megragadniuk azt a kivételes érzelmi mélységet, amely a Moody–Marsden páros eredeti változatából áradt. A legszembetűnőbb változást pedig a szöveg élte meg, hiszen az átdolgozott verzióból eltűnt a „hobo” (csavargó/idénymunkás) szót tartalmazó sor, mert Coverdale attól tartott, hogy néhányan tévesen „homo”-nak hallhatják.
A „Young Blood”, amelynek címe több mint puszta szimbolikus, az album hatalmas nyitánya, amelyet szinte szétfeszít a hard rockos erő és a masszív dobfutamok, miközben a drámai vokális harmóniákat Coverdale szenvedélyes énekirányítása mellett szaftos hammondorgona-rétegek kísérik. A minden hájjal megkent énekes ezúttal sem állhatta meg, hogy a szövegekben ne vallja meg legmélyebb erotikus fantáziáit, amelyeket a pattogós „Rough an’ Ready”-ben fest le igen szemléletesen. Ez is olyan dal, amely tartalmazza a Whitesnake-féle blues rock minden jellegzetes finomságát, élén az energikus gitárfutamok színes összefonódásával, amelyek közepette a két gitármester improvizációi sem hiányoznak. Mr. Coverdale pimasz énekmóddal mindent megtesz, hogy kielégítse vad erotikus fantáziálásait, amelyek időnként már az ízlés határát súrolják.
Hedonista ábrándozása a „Bloody Luxury”-ben is folytatódik, amely egyszerű, de hatásos boogie-ritmusokra épül, Lord szalonzongorájának energikus irányításával és Paice megszelídíthetetlen dobfutamaival. A „Victim of Love”-ban, ahol David hangja a legutóbbi „áldozata” okozta szívfájdalom miatt ismét a lehető legdühösebb, rámenős gitárfrazeológia, huncut hammondorgona-réteg és az előtérbe tolt dallamos refrén kap helyet. A „Love an’ Affection” huncut blues rocker koszos gitárfrázisokkal, csintalan hangulatú Coverdale-vokállal és pattogós ritmussal, amelyből nem hiányoznak a masszív dobfutamok és a szenvedélyes orgonafinomságok.
A „Rock an’ Roll Angels” szinte táncritmusokban előadott ünneplése David színpad előtti és kulisszák mögötti rajongóinak, kedélyes zongorafutamokkal és pajzán gitárfutamokkal az előtérben. A „Dancing Girls” kifejezetten ütős energiatöltet hatalmas refrénnel, a szöveg viszont olyan banálisan hülye, hogy már szórakoztató. Egy kis égetően szükséges kifinomultságot Lord rendkívül szaftos orgonaszólója visz bele, miközben Paice ismét kompromisszumok nélkül bánik a dobfelszereléssel. Az album vidám színezetű zárása, a „Saints an’ Sinners” harcias hangulatú gitárfrázisokra, masszív dobfutamokra és Coverdale énekbeli huncutságára épül, aki sosem tudta igazán eldönteni, hogy a nőket szexuális tárgyként, minden baj és szenvedés okaként, vagy a szerelmi vágyakozás forrásaként énekelje meg. A rejtélyes és egyben szenvedélyes hangulat remekül illik az album képszerű borítójához, amelyen Psziché és szeretője, Erósz látható egy titokzatos fehér kígyó társaságában, amelyet az ókorban gyakran használtak Aphrodité állataként.
A „Saints & Sinners”, amelyen az eredeti változatban a zenekar pályafutásának legismertebb műve található, a Whitesnake blues rockos korszakának egyik legjobb lépése volt, és igen szerencsés búcsút jelent a történetük legstabilabb felállásától. A Whitesnake-közösségen belüli élet Coverdale egyre autoriterebb irányítása alatt soha többé nem volt a régi, különösen Moody és Lord 1984-es távozása után, hiszen a rajongók egyre nehezebben követték a felállás szüntelen cserélődését, ugyanakkor a „Saints & Sinners” után kezdett pirkadni a zenekar legsikeresebb, de egyben legvitatottabb korszaka.
Felállás
David Coverdale – ének
Micky Moody – gitár, kísérővokál
Bernie Marsden – gitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Neil Murray – basszusgitár
Ian Paice – dobok, ütőhangszerek
Mel Galley – kísérővokál
Producer
Martin Birch
Számlista
1. Young Blood
2. Rough an’ Ready
3. Bloody Luxury
4. Victim of Love
5. Crying in the Rain
6. Here I Go Again
7. Love an’ Affection
8. Rock an’ Roll Angels
9. Dancing Girls
10. Saints an’ Sinners
