Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 40:40
Értékelés: 5/5
A „Slide It In” a brit hard rock bajnok Whitesnake hatodik stúdióalbuma volt. Mondhatni hatékony hangzásbeli hidat képezett a régi, romantikus blues rockos korszak (1978-1984) és az amerikai tömegstadionokhoz alaposan hozzáigazított, kemény rockos arculat (1987-1990) között. A Whitesnake a „Slide It In” idején, amely átmeneti hangzása miatt valószínűleg a legérdekesebb produktumuk, és ráadásul két különböző verzióban jelent meg, karrierjük legfontosabb fordulópontján állt.
A legendás énekes és a zenekar feje, David Coverdale, aki addigra már szilárdan a kezében tartotta a menedzseri gyeplőt, igazi diktátorrá változott. Zenekara kereskedelmi sikeréért, főként az óceán túloldalán való áttörésért kész volt magas árat fizetni és sok mindent feláldozni, még a régi barátságokat is. Ezt a saját bőrén érezte meg leginkább a kultikus gitáros, Micky Moody, Coverdale mellett a zenekar alapítótagja, aki nem sokkal a „Slide It In” eredeti, brit verziójának megjelenése után távozott. A régi barátságnak akkor lett vége, amikor Coverdale megérezte a dollárok illatát, és szerződést kötött a neves amerikai Geffen kiadóval (csak az amerikai piacra; a többi piacon hűek maradtak az EMI-hez). Moody későbbi interjúkban többször is említette, hogy legjobb barátja egyszer csak úgy kezdett viselkedni, mintha már nem ismerné, sőt szerinte Coverdale teljesen megváltoztatta a személyiségét, és alaposan hozzáigazította a nyolcvanas évek materialista-önző szelleméhez.
Az az eredeti „Slide It In” felállás, amely 1984 januárjában rögzítette az album brit verzióját, Coverdale-en és Moodyn kívül tartalmazta a dobos legendát, Cozy Powellt (ex-Rainbow), az igen tehetséges egykori Trapeze-gitáros/énekest, Mel Galleyt, a sokoldalú basszusgitármestert, Colin Hodgkinsont, aki egyformán otthonosan mozgott a bluesban és a jazzben, valamint a legendás billentyűst, Jon Lordot. Utóbbi a Deep Purple újraegyesülése miatt még 1984 áprilisában távozott, közvetlenül a „Slide It in” amerikai verziójának megjelenése előtt (a turné hátralévő állomásait a függöny mögé bújtatott zenész, az egykori Magnum-billentyűs Richard Bailey abszolválta). Ez a felállás papíron álomszerűen festett, és a „Slide It In” általuk játszott változata sok szempontból sokkal jobb az amerikainál, de sajnos sehogy sem találták meg a megfelelő kémiát ahhoz, hogy szilárd közösséggé váljanak, amit Moody, a zenekar blues rockos arcának lelke, hamar megérzett.
A pohár akkor telt be, amikor Coverdale találkozott a fiatal, az MTV-s tömegek számára vizuálisan rendkívül vonzó, egyébként kiváló gitárossal, John Sykesszal (ex-Tygers of Pan Tang, John Sloman’s Badlands, Thin Lizzy). Moody ekkor ismerte fel, hogy feleslegessé vált, és úgy döntött, otthagyja a zenekart, amelynek oly sokat adott, ezzel pedig végleg lezárult egy korszak. Moodyt hamarosan Hodgkinson is követte, akit összetett stílusa miatt Coverdale hirtelen alkalmatlannak talált a zenekar további elképzeléséhez, ezért régi cimboráját, az eredeti Whitesnake-basszusgitárost, Neil Murrayt hívta soraiba, aki az „átmeneti” időszakban (1982-1983) a kultikus dobossal, Ian Paice-szel (ő is egykori Whitesnake-tag) együtt a legendás gitáros, Gary Moore zenekarát alkotta. A legendás Cozy Powell a jóval keményebb dobstílusával, elődjéhez, Ian Paice-hez képest, pontosan az volt, amit Coverdale akart, hogy minél ütősebb, szinte metalos verziót hozzon létre a bandából. Galleyvel is, aki kézsérülés miatt nem bírta sokáig a Whitesnake-ben, nagy terveik voltak abban az időben.
Miután soraiba toborozta a fiatal Sykest, Coverdale úgy döntött, hogy teljesen újraépíti a zenekar felállását, még mielőtt az rendesen kialakult volna, és hang- és képileg menet közben igazítja az amerikai ízléshez. Ezt a mai napig felróják neki számos régi rajongó, akik még jól emlékeznek a blues rockos kezdetekre. Előtte azonban a Geffen unszolására elhatározta, hogy felveszi a „Slide It In” amerikai verzióját, amely 1984 áprilisában jelent meg. Ez a változat kereskedelmileg sikeresebb volt a britnél, mert produkciójában az akkori amerikai ízléshez igazították, és az óceán túloldalán az első nagyobb sikerüket jelentette, bár Coverdale ennél jóval többet akart, ami a következő Whitesnake-albummal sikerült is neki.
A „Slide It In” mindkét verziójának megvannak a maga értékei, bájai és előnyei, de a győztes szerep mégis a brit változatot illeti. Ennek több oka is van. Azon túl, hogy ezen a produkcióban hagyományosan összetett Lord-orgonák és Hodgkinson basszusmenetei előtérbe kerültek, még mindig érezni lehetett rajta valamit a régi, jó Whitesnake romantikus blues rockos báját. Az amerikai verzió ezzel szemben a produkcióban hangsúlyosabban ütős Sykes-gitármenetekkel és Powell zúzós dobjaival él, amivel Coverdale még keményebb, „metalos” hangzást akart elérni. Az alkalmi zenész, Bill Cuomo vezette, további szintetizátoros textúrákkal való piszmogás, amellyel szinte teljesen tönkretette Lord eredeti billentyűs mesterműveit, teljesen szükségtelen húzás volt, és majdhogynem szentségtörő gúnyolódás a legendán és Coverdale régi barátján. Sykes egyes kompozíciókon egészen más gitárszólókkal járult hozzá, mint legendás elődje, így a brit és az amerikai verzió közti különbségek korántsem elhanyagolhatók.
A nyitó „Gambler”, amely szintetizátoros bevezetővel indul, azonnal a rajongók által addig ismertnél jóval keményebb Whitesnake-et tálal, hiszen Powell tüzes dobpergetéseivel mindent letarol maga előtt. Lord orgonáinak masszív hangzása remekül olvad össze az ütős gitárfutamokkal és a zörgő basszusmenetekkel, miközben Coverdale hatalmas énekét Galley háttérvokál-harmóniái nemesítik. Az amerikai változat még ütősebb, és még élesebb gitárhangzást tartalmaz, élén Sykes pörkölő szólójával. Moody (a régi blues rock-farkas) és Sykes (a fiatal metalhős, hatalmas, csillogó hajzuhataggal) gitárstílusban és megjelenésben sem lehetne különbözőbb, és ez a fő különbség az egyes számok brit és amerikai változatai között is. A szövegek, mint mindig a Whitesnake pályafutása során, igazi „agylegelő” volt, és olyan abszurdan kiszámíthatóak, hogy az már komikus, hiszen megint David szerelmi frusztrációiról és szexuális vágyairól szóltak, amiért nem hiába érdemelte ki a hard rock Benny Hillje címet.
A címadó dal igazi, egyenesen szemen találó hard rockos bomba, hiszen égető gitárriffre és gyilkos dobátvezetésekre épül, miközben a megvadult David a refrénben ismét kifakad a végzet asszonyainak megtévesztő bájai ellen. Míg Moody megközelítése itt blues-szerűen kifinomultabb, Sykes az amerikai verzión arrogáns hard rockos szólóval tombolja ki magát. A „Standing in the Shadow”, újabb energetikai katalizátor, amelybe Coverdale bravúros éneklésével beleteszi sebzett szívét, főként epikus refrénjének köszönhetően érdemelte ki a klasszikus státuszt. Ugyanez igaz a huncut ambiens színekbe öltöztetett „Give Me More Time”-ra, ahol a refrénben különösen magával ragad Galley énekes segítsége, amely kissé megszelídíti David vokális dühét, és egy csipetnyi dallamos rockos kifinomultságot ad neki. A gitárművek mindkét verzión csodálatra méltók, és Powell dobkatasztrófái mellett megerősítik a Whitesnake státuszát, mint az akkori idők legarrogánsabb hard rockos kemény legényei.
Ezt követi a nagy sláger és a Whitesnake egyik legnépszerűbb hard rock klasszikusa, a remek „Love Ain’t No Stranger”, első örökzöldjük, amellyel sikerült elvarázsolniuk az amerikaiakat. Nem csoda, hiszen számos olyan elemet tartalmaz, amelyek a „Here I Go Again”-ből három évvel később, új formában, nagy sikertörténetet csináltak. A nyugodt, billentyűs-akusztikus bevezetőt hirtelen átmenet követi az ütős, epikus hard rockos részbe, erőteljes, szinte metalosan szóló gitárharmóniákkal és masszív orgonarétegekkel. A csúcspont az epikus refrénben jön el, David klasszikus erotomán kitörésével, amitől még a legcsélcsapabb lányoknak is megremeg a térde.
A skandálós refrénnel felszerelt „Slow an’ Easy” szintén az egyik első slágerük volt az óceán túloldalán, ami nem meglepő, hiszen ritmusát és mondanivalóját tekintve igazi „party”-szám, amely minden motoros mulatságra alkalmas. Mivel a megszületésében Moody is részt vett, ez a „Slide It In” legblues rockosabb alkotása, bár hard rockos élből nincs híján, főleg Powell kíméletlen lábdobtörései miatt. A „Spit It Out” újabb energikus kemény rocker piszkos gitárfrazeológiával, szokatlan tempóváltásokkal és a huncut refrénben csúcsosodó csúcsponttal, vagyis sikeresen megőrzi a „Slide It In” megalkuvás nélküli természetét. Valami hasonlót mondhatunk az „All Or Nothing”-ról is, amely a piszkos gitárfutamok és a vad dobpergetések közepette azért az elődjénél kissé kifinomultabb refrént tartalmaz, miközben Lord derekasan kiéli magát az orgonaművészetével.
A kielégíthetetlen fehér kígyó panasza, a „Hungry For Love” ismét kissé hagyományosabb, blues rock felé hajló alkotás, ami meglepő módon a Sykesszal készült amerikai verzióra is igaz. A végén pedig ott van a hard rockos-AOR hibrid „Guilty Of Love”, újabb sláger és felejthetetlen örökzöld, amely pályafutásuk egyik legjobb alkotásának tekinthető. A kifejezetten hipnotikus és dallamos refrén hatalmas gitárfrázisokon és dinamikus billentyűs textúrákon át bontakozik ki, miközben Powell dobfelszerelése az erőszakos ütések zápora alatt remeg. Érdekes, hogy ez az egyetlen dal a „Slide It In”-ről, amelyet kislemezként már 1983-ban felvettek, amikor rövid ideig Eddie Kramer producerrel kísérleteztek (aki leginkább a Kiss-szel való együttműködéséről ismert). Vele nem voltak elégedettek, ezért a „Slide It In”-hez hamarosan vissza kellett térnie a legendás Martin Birchnek (ex-Deep Purple, Iron Maiden, Blue Öyster Cult).
A „Slide It In” eredeti, őszintébb brit változatát a mai napig mesterműként tartják számon, amely sikeres találkozási pontja volt a legendás zenekar két különböző korszakának. Coverdale egója elemeire szedte a bandát, hogy a divathoz igazított, „hair metalos” formájában sikerrel meglovagolhassa az amerikai csillagokat. A romantikus, szívből jövő blues rock korszaknak a „Slide It In” amerikai verziójának megjelenésével végleg vége lett, és elkezdődött az új éra, amikor a Whitesnake feltornyozott frizurákkal, Coverdale nemes diktatúrája alatt az amerikai háztartások első számú zenei kedvencévé vált. A „Slide It In” egyben az utolsó Whitesnake-album volt a klasszikus, fehér, kígyó alakú logóval.
Megjegyzés: az értékelés a „Slide It In” brit verziójára vonatkozik.
Felállás
Az album brit verziója:
David Coverdale – ének
Micky Moody – gitár
Mel Galley – gitár, háttérének
Colin Hodgkinson – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Cozy Powell – dob
Az album amerikai verziója:
David Coverdale – ének
John Sykes – gitár
Mel Galley – gitár, háttérének
Neil Murray – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Cozy Powell – dob
Bill Cuomo – billentyűs hangszerek
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. Gambler
2. Slide It In
3. Standing in the Shadow
4. Give Me More Time
5. Love Ain’t No Stranger
6. Slow An’ Easy
7. Spit It Out
8. All Or Nothing
9. Hungry For Love
10. Guilty Of Love
