Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 57:14
Értékelés: 4.5/5
A melodikus art rock legendás angol bajnokai, a Magnum új, sorrendben tizenhatodik stúdióalbumukkal tértek vissza, amely az „On The 13th Day” címet kapta. A régi munkatárs, a kultikus grafikus, Rodney Matthews rendezte fantasy-borító és a klasszikus Magnum-logó visszatérése az együttes legsikeresebb időszakából már a zenehallgatás előtt sejteti, hogy a kultikus csapat a legújabb lemezen is megpróbálja zeneileg feltámasztani azt a győztes hangzásképletet, amely a nyolcvanas években világhírnevet hozott nekik. A retro Magnum-elemek és a modern produkció összeházasítása – kisebb-nagyobb sikerrel – a „Princess Alice And The Broken Arrow” (2007) óta tart.
Az „On The 13th Day” tehát a bevált, jól kipróbált Magnum-dalszerzői képletet követi, azzal a különbséggel, hogy akad rajta jó néhány kiemelkedő szerzemény, amelyek szemléletesen bizonyítják: a banda ezúttal rendkívül ihletett volt az alkotás során. A hangzásuk két fő letéteményese a hetvenes évek második fele óta ugyanaz, így nem meglepő, hogy a karizmatikus énekes, Bob Catley – aki ezúttal is remek vokális formában van – és az egyedülálló gitáros, szövegíró és fő dalszerző, Tony Clarkin ismét kiválóan teljesíti megszokott feladatát. Clarkin szövegei újra az intelligens, társadalomkritikus prédikálás hosszú hagyományába kapaszkodnak, „Dungeons & Dragons”-metaforákba csomagolva. Az elődje, a meglehetősen ütős és viszonylag komplex „The Visitation” (2011) után a dallamos komponens a hangkollázsukban az „On The 13th Day” legtöbb, főleg gyors tempójú dalában megint kicsit hangsúlyosabb, a Mark Stanway jegyezte szimfonikus hangszerelések pedig ezúttal még egy hajszálnyival finomabbak.
Érdekes, hogy az „All The Dreamers” – amely folytatja a Magnum régi hagyományát a temperamentumos, ütős nyitódalokból – a hét percnél is hosszabb játékidejével a lemez leghosszabb száma. A drámai hangulat lassú felépítése, az orkesztrális függönyök egymásra rakása megint szinte elkerülhetetlen addig a pillanatig, amíg be nem csap Clarkin romboló gitárriffje, és a Magnum a lemezen először nyíltan meg nem feszíti az izmait. Harry James masszív dobbetétei a várakozásoknak megfelelően ismét a kemény rockos elemek fő biztosítékai a Magnum hangkollázsában. A nyugodt és az ütős pillanatok többször összhangban váltakoznak, a mindenképp szolid dal csúcspontja pedig az epikus refrén, amelybe Catley egy púpozott gallonnyi hatalmas érzelmet énekel bele. A „Blood Red Laughter” melodramatikus energiakatalizátor, amellyel szerencsésen megtartják az energikus nyitóhangulatot. Festői zongorahangszerelésre és kerekded gitárriffre épül, miközben Bob végletekig dramatizált éneke sikeresen elvezeti az egészet a harcias kedvű refrénig.
A „Didn’t Like You Anyway” a szokásos Magnum-mércével mérve viszonylag átlagos szerzemény, de fokozatosan erősödik ritmikai intenzitásban, miközben Clarkin klasszicizáló gitárriffje remekül fonódik össze a központi billentyűs témával. A címadó dalt már most ki lehet kiáltani tiszta Magnum-klasszikusnak: tökéletesen retro nyolcvanas évekbeli szerzemény, és a lemez legjobb dalának fő várományosa. Ezért leginkább a rendkívül intenzív, epikus hangulat felel, a hatalmas refrénnel az élen. A Magnum itt lassan, a berzenkedő gitárfutamok gyúrásán, a dinamikus szintetizátor-textúrák finom építésén és Catley briliáns énekteljesítményén keresztül épít drámát, amely a hipermelodikus refrénben éri el a csúcsot. A legutóbbi stúdiólemezeiken a Magnum nem volt éppen bőkezű az ilyen dallamos énekdallamok építésében, ezért minden alkalommal, amikor sikerül a refrénben hipnotikus himnuszt alkotniuk, annál nagyobb a hallgatás öröme.
A kislemezként is megjelent „So Let It Rain” középtempós, kiváló, melodikus power ballada, remek hangulatú Catley-vokállal, Clarkin felhevült gitárfrázisaival és Stanway ízléses, orkesztrális díszítéseivel a háttérben. Itt ismét elbűvöl a kifejezetten szép refrén, amelyet szerencsésen ötvöztek a festői szimfonikus hangszereléssel és a kísérővokálokkal. A keményen rockos „Dance Of The Black Tattoo” az eltorzított gitárfutamok és a romboló dobbetétek súlya alatt hajladozik, miközben Catley dühös hangja lassan feszült hangulatot sző. Clarkin epikus gitárszólója gondoskodik róla, hogy ennek az érdekes és a lehető legütősebb dalnak a hangulata legalább egy szinttel följebb emelkedjen. A „Shadow Town” diadalmas dallamot tartalmaz, amely a kifinomult szimfonikus hangszerelés és a dinamikus gitárfrázis találkozásából született, Catley éneke pedig ismét a hipnotikus epika fő záloga. Valójában az utóbbi néhány év egyik leglelkesebb hangulatú és leginkább dallamos szerzeményéről van szó, ami külön dicséretet érdemel.
A szerelmes power ballada, a „Putting Things In Place” melodramatikus, orkesztrális színezetű hangszerelést és érzelmileg felkavart Catley-énekteljesítményt tartalmaz, miközben a dalban végig nyugodt tempó uralkodik, számos finom zongorabetéttel. A „Broken Promises” az összes felismerhető, klasszikus Magnum-hangzáselemet felvonultatja: ütős gitárriffet, dallamos szintetizátor-textúrákat, kreatív dobbetéteket és epikus éneket, vagyis azon lemezes szerzemények közé tartozik, amelyek azonnal meghódítják a régi rajongók szívét. A „See How They Fall” újabb ütős sztenderd, gyors tempóban, drámai orkesztrális hangszerelések egész plejádjával körülvéve, amely akár remek, energikus nyitány is lehetett volna, ha másképp döntenek. Ezúttal is minden erejüket a diadalmas-epikus refrénbe fektetik. A záró „From Within”, amelyben Catley énekét határozott gitárfrázis és epikus szimfonikus hangszerelések támogatják, rendkívül méltó befejezése talán az elmúlt tíz év legjobb Magnum-albumának.
Az „On The 13th Day” kiváló album, amely a legendás zenekar régi rajongóinak többségét könnyedén boldoggá teszi: szép számmal akad rajta kifejezetten ihletett dal, miközben a Magnum a nyolcvanas években legjobb munkái többségét megteremtő, bevált hangzásbeli és dalszerzői képletnél marad. Akik a Magnumtól még mindig minden lemezen nagyobb adag fenséges prog/arena rockos elemet vagy pompázatos melodikus rock-himnuszt várnak, azok most talán kissé csalódni fognak, mert az „On the 13th Day”-en nincs sok olyan pillanat, amikor a két említett stílusirány valamelyike felülkerekedne; a kultikus kvintett a fenomenális produkció mellett inkább az „aranyközéputat” választotta, stíluskirívások nélkül, és végül rendkívül kiegyensúlyozott, kiváló művet alkotott, amellyel a Magnum folytatja a minőségi stúdiókiadványok dicséretes sorát, amely 2002-es zenei színtérre való visszatérésük óta tart.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár, kísérővokál
Mark Stanway – billentyűs hangszerek
Al Barrow – basszusgitár
Harry James – dob
Produkció
Tony Clarkin
Számlista
1. All The Dreamers (7:09)
2. Blood Red Laughter (4:40)
3. Didn’t Like You Anyway (4:33)
4. On The 13th Day (5:35)
5. So Let It Rain (4:50)
6. Dance Of The Black Tattoo 5.16
7. Shadow Town 5.57
8. Putting Things In Place 4.41
9. Broken Promises 4.55
10. See How They Fall 4.56
11. From Within 4.42
