Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Galahad
Kiadó: Avalon Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 56:24
Értékelés: 5/5
A Galahad évek óta a brit neo prog rock színtér fő nevei közé tartozik, pedig a múltbeli, néhol kifejezetten szilárd stúdiómunkák ellenére manapság már alig emlékszik rájuk valaki. Az említett irányzat (vagy inkább zenei mozgalom) ismertebb képviselőitől, például a Fish-korszakos Marillionnál, az IQ-nál, a Pallasnál, a Pendragonnál és a Twelfth Nightnál abban különböznek leginkább, hogy csak a nyolcvanas évek második felében jelentek meg a színen, vagyis lekésték azt az „első vonatot”, amelyet a prog rock új hulláma a nyolcvanas évek elején teljes erővel útjára indított, és vele együtt minden esetleges kereskedelmi sikerhez vezető lehetőséget is. Pályájuk első éveiben a fent említett bandák előzenekaraként léptek fel, míg a kilencvenes évek elején maguk is rájöttek, hogy semmivel sem rosszabbak a régebbi neo prog nagyágyúknál, és átnyergeltek a profik közé.
A Galahad stílusa mindig is a dallamosságra, a hatalmas zenekari hangszerelésekre és a teátrálisan színezett vokális előadásmódra épült. Az „Empires Never Last” (2007) óta azonban egyre keményebb hangzást is kedvelnek, amely a dühösen morajló gitárriffek és a dupla lábdob aktív munkája közepette helyenként már a prog metal területére téved, és a neo prog sorstársak közül talán még az Arena áll hozzájuk a legközelebb. A „Battle Scars” a legújabb koncepcióalbumuk, amellyel még mélyebbre merültek a metálos, illetve nehézrockos irányba, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a modern dance, a trance és a neoklasszicizmus több eleme is beszűrődik. A lelkes pacifisták és társadalomkritikusok szövegei az utóbbi időben sokat távolodtak a korai munkáikat uraló középkori témáktól, mostanában inkább a modern háborúk értelmetlenségét és borzalmait boncolgatják. A produkciót az elődjével, az „Empires Never Last”-tel szerzett jó tapasztalatok után ismét a Threshold gitárosa, Karl Groom végezte. Az ő érdeme is, hogy sokan fognak a „Battle Scars” hallgatása közben stílusbeli párhuzamokat keresni a Thresholddal.
A címadó dal egy epikus neo prog rockos hangzásmanézs, a felvezetésben bőkezű zenekari hangszerelésekkel, amelyek már az elején hatásosan megteremtik a feszült drámát. A borongós, viktoriánus hangulat másodpercről másodpercre egyre intenzívebb. Stuart Nicholson énekes sajátos hangszínnel büszkélkedhet, ami színpadias éneklési stílusa miatt is talán a legjobban Peter Nichollsra (IQ) hasonlít, vagyis a klasszikus „gabrieles” énekiskolából érkezik. Amikor beront a izzó gitárriff, és csatlakoznak hozzá a többrétegű szintetizátor-textúrák, a Galahad megmutatja, hogy komolyan gondolja egy modern, a prog metal elemeitől sem húzódozó banda víziót. A masszív zenekari függönyök rusztikus klasszicizmusának és a metálos kitörésnek az összeolvadása – az ütős gitárfrázisok és a nyers dobátmenetek révén – Nicholson rendkívül átélt énekteljesítményével párosítva istenien működik.
A „Reach for the Sun” még keményebb darab, ahol a felborzolt, kifogyhatatlan gitárriffek többször teljesen összeolvadnak a billentyűk szintetikus textúráival, szokatlan melodrámát teremtve. Nicholson hangja itt is az epikus dallamosság fő forrása, jól kiegyensúlyozva a nyers gitáros és ritmikai töltetet ebben a rendkívül sokrétegű szerzeményben, ahol az egymásra rétegzett elektronikus minták sem hiányoznak. Ez utóbbiak az albumon éppen jó helyeken bukkannak fel, így nem válnak zavaróan dominánssá. A következő szimfonikus hangulatú eposz, a „Singularity” viszont kiváló érzékről tanúskodik a finom hangszerelések iránt: a mellotron kifinomult használata és az elektronikus minták szemérmes bevetése adja a hangzás alapját. A mennydörgő gitárriffelés és a temperamentumos dobátmenetek berobbanásával a hangulat folyamatosan egyre intenzívebb lesz, miközben Nicholson ismét az énekes teátrálitás mestereként mutatkozik meg.
A „Bitter and Twister” újabb sikerült fúziója a klasszicista kifinomultságnak, a metálos kompromisszummentességnek és az elektronikus futurizmusnak, ami az epikus refrénben csúcsosodik ki. Ez az album egyik legjobbja, miközben az izzó gitárpasszázsok a hatalmas dobfordulatok, a dús szimfonikus függönyök és az elektronikus morzsák támogatásával pompázatosan melankolikus hangulatot teremtenek. A „Suspended Animation” legalább ennyire érdekes kísérlet, amelynek legalább annyi köze van a prog metalhoz, mint a hagyományos szimfonikus prog hatásokhoz, miközben a gitár epikus hangját többször gazdagítják többrétegű trance ritmusminták. Nicholson énekteljesítménye ismét kiváló, és a feszült dráma fő forrása. A „Beyond The Barbed Wire” nyugodt felvezetéssel indul, amíg egy ütős riff fel nem lendíti az egészet gyors tempóba, ahol a masszív dobátmenetek, az elektronikus minták és a változatos ének hatásosan vezetik végig a dal komor, melankolikus hangulatát különböző ritmikai variációkon. A záró szintetizátorszóló még tovább fűszerezi a rétegzett atmoszférát.
Az epikus magnum opus, a „Seize The Day”, amelyben hatalmas refrén uralkodik, és amely a hallgatót pillanatok alatt megbabonázza intenzitásával, az album összes dalát egymással összevetve a „Battle Scars” legjobb szerzeményének nevezhető. A klasszicista zongorás nyitány, amely a szinte suttogó énekkel együtt építi fel ennek a kiváló kompozíciónak a nyugodt kezdetét, csak előjáték a következő drámához. Hirtelen az elektronikus minták veszik át a főszerepet, hatalmas trance motívumot teremtve, amit aztán metálos gitárdallam és a dupla lábdob dübörgése fűszerez. Nicholson ismét brillíroz elsőrangú énekteljesítménnyel, ami az epikus refrénben tetőzik. Közben többször is intelligens módon váltanak át nyugodt ritmikai árnyalatokba, ahol nem hiányoznak az érdekes variációk a basszusgitáron és a szintetizátorokon. Kétségkívül az eddigi pályafutásuk egyik legjobb teljesítménye. Az album végén bónuszként található a „Sleepers” újrajátszott változata, ez a 14 perces epikus klasszikus, amely eredetileg az 1995-ös, azonos című albumról származik; új ruhájában jóval „metálosabban” szól a brutális gitárriffek és a vakmerő dobindulók révén, de a rétegzett atmoszféra szövésében is jóval intenzívebb, számos váratlan tempóváltással.
A „Battle Scars” című albummal, amely biztosan új híveket is hoz majd nekik a szélesebb zenei látókörű prog metal rajongók közül, a Galahad eddigi legérettebb stúdiómunkáját tette le az asztalra, és bebizonyította, hogy a neo progon belül is – ami manapság gyakran lekicsinylő kifejezés azokra a progrock-bandákra, amelyek megrekedtek művészi fejlődésükben, és folyton ugyanazokra az ismétlődő, „oldschool” hangzásmintákra esküsznek – ki lehet még sajtolni valami frisset. 2012 októberében pedig már meg is kellett volna jelennie a dorseti kultikus neo prog rock kollektíva következő stúdióalbumának, amelynek címe „Beyond the Gates of Euphoria” lesz, és ez csak egy további szemléletes bizonyíték arra, hogy az utóbbi években kiváló formában vannak. Ezen az albumon is hallhatók lesznek Neil Pepper basszusgitár-futamai, aki 2011 szeptemberében halt meg, miután elvesztette hosszú harcát a rákkal. Ez az album-recenzió az ő emlékének szól.
Felállás
Stuart Nicholson – ének
Roy Keyworth – gitár
Neil Pepper – basszusgitár, gitár és billentyűk
Dean Baker – billentyűk
Spencer Luckman- dob
Produkció
Karl Groom
Dallista
1. Battle Scars (7.04)
2. Reach For The Sun (3.54)
3. Singularity (7.32)
4. Bitter And Twisted (6.58)
5. Suspended Animation (4.05)
6. Beyond The Barbed Wire (5.30)
7. Seize The Day (8.34)
8. Sleepers 2012 (14.07) (CD Version Bonus)
