Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 40:35
Értékelés: 4.5/5
A Black Sabbath a hetvenes évek második felében, az 1975-ös „Sabotage” című mesteralbum után lassan, de megállíthatatlanul a kereskedelmi hanyatlásba csúszott. A korabeli zenei trendek gyorsan változtak, a hard rockra és a progresszív rockra nem ígérkeztek éppen aranykorok: a punk már felemelte piszkos arcát, a fiatalság többsége, főleg a középosztályból, pedig inkább a diszkókba járt, mint a súlyos metálkoncertekre. A négyes mindegyik tagjának megvolt a maga baja az élvezeti szerekkel, élükön a fehér porral, de ebben természetesen Ozzy járt az élen. Az alkoholos kisiklásai miatt egyre problémásabb lett a környezete számára, bár a stúdióban és élőben is meglepő módon még mindig sikerült megőriznie annyi lélekjelenlétet, hogy vele a soraikban megszülethessen még egy kiváló lemez. Ez egyben az az időszak is volt, amikor úgy döntöttek, teljesen a saját kezükbe veszik a sorsukat, a komponálásban és a produkcióban is, így senki nem oktathatta ki őket arról, hogy „melyik irány lenne most a legracionálisabb”.
Kissé megcsömörlöttek a „doom & gloom” koncepciótól, amely az 1970-es évek első felében a nehézmetál atyjaivá avatta őket, ezért a „Technical Ecstasy”-n valami újat, de alapjaiban mégis felismerhetőt akartak adni a hűséges rajongóknak. Ez azt jelentette, hogy az ajtó továbbra is tárva-nyitva állt az izgalmas hangzáskísérletek előtt, miközben megmaradt minden jellegzetes Black Sabbath-finomság: Ozzy egyedi „nyafogása”, Iommi zseniálisan újító gitárfrázisai, Geezer dallamos basszusvonalai és Ward masszív dobfutamai. Az okkult témáktól és a komorságtól való elszakadásról, amelyek helyét a szövegekben a társadalmi problémák vették át, már az ironikus-komikus borító is árulkodik, rajta egy férfi és egy női robottal, akik egy mozgólépcsőn szeretkeznek.
A birminghami legendáknak a színpadokon és a stúdión kívül rájuk zúduló számos gondja ellenére sem hiányoztak a zseniális szerzői ötleteik. Ezt már a nyitó pusztító, a „Back Street Kids” is bizonyítja, ez igazi vágta végig a mezőn, ahol Ozzy az elvonási válság közepén megvadult fanatikus egyedi hangi kitöréseivel uralkodik, kísérője pedig a Butler–Ward páros vágtázó ritmusa és Iommi tüskés gitárfrázisai. A masszív hangzáshoz a vendég billentyűs, Gerald Woodruffe szintibetétjei is hozzátesznek. A szöveg központi üzenete, hogy a Black Sabbath mind a négy eredeti tagja a kereskedelmi sikerrel járó anyagi jólét és bőség ellenére a lelke mélyén továbbra is egyszerű srác maradt a munkásváros, Birmingham szürke utcáiból. A „You Won’t Change Me” sötét szerelmi vallomás, a zenekar pályájának egy újabb teljesen egyedi mozzanata: Iommi súlyos riffje, Geezer temperamentumos basszusvonala és a végsőkig „padlóra küldött” Ozzy elsőrangú apokaliptikus hangulatot teremt, ami éles ellentétben áll a dallamos, de még mindig fatalista refrénnel. A sötét futurizmus leheletét Woodruffe skizofrén hangzású billentyűs textúrái is hozzáadják.
Az album legszebb meglepetése viszont a csodálatos, felemelően nosztalgikus ballada, az „It’s Alright”, a Black Sabbath egyik legszokatlanabb kísérlete a 70-es évekből, ahol a vezető ének Bill Ward dobosra száll. Állítólag a felvétel előtt eléggé szégyenlős volt, de Ozzynak végül sikerült rávennie, hogy a mikrofon elé álljon, és igazán lenyűgöző eredményt ért el, amely őt magát is meglepte. Ward hangja teljesen más, mint a minden hájjal megkent, egzisztenciális félelmekkel átitatott énekestársé: szokatlan melegség árad belőle, ami remekül illik az ébresztő refrénhez és a kellemes dallamhoz. Elkerülhetetlenül felmerül a gondolat, hogy igazi kár, hogy Ward nem énekelt több dalt a történetük során, hiszen technikailag az egész vonalon überli a „klausztrofób” Ozzyt, a legendás dobos hangja azonban egyszerűen nem csengett elég „gonoszul” a szokásos Sabbath-igényekhez. A „Gypsy” hamisítatlan Sabbath-klasszikus gördülő nyitóritmussal, ahol elsősorban a remek vokális harmóniák, a dobfutamok és a zongoraközök ragadnak magukkal. A hangulat ismét kifejezetten sötét, összeesküvős gitárriffel, a szöveg pedig az egyetlen az albumon, amelyben megjelennek az okkultizmus nyomai: egy titokzatos roma jósnőről szól, aki állítólag „az ördög szolgálatában” áll, ami viszont jó eséllyel csak újabb metafora egy tönkrement szerelmi kapcsolatra.
Az „All Moving Parts (Stand Still)” szövege az égbekiáltó politikusi korruptságot festi le minden színben, és a birminghami legendák egész pályájának egyik legszokatlanabb és legszórakoztatóbb darabja. A szokatlan ritmusváltások remekül váltakoznak a vokális harmóniákkal és a felpörgetett gitárpasszázsokkal, a szerzemény mégis megőrzi dallamosságát, és van füle-farka. A pattogó tempójú, súlyos rockdal, a „Rock’n’Roll Doctor” szövegét, amelyben jól érezhetők a blueskorszakok gyökerek, egy valóságos személy ihlette: a már elhunyt dr. Max, Elvis Presley hírhedt egykori fogorvosa, aki rendszeresen ellátta a bandát élvezeti szerekkel. A „She’s Gone” megrázó szerelmi ballada vigasztalhatatlan Ozzyval, megindító gitárdallammal, finom ritmikai háttérrel, ráadásul Mike Lewis csodálatos zenekari hangszerelésével.
A fatalista klasszikus, a „Dirty Women” az album leghosszabb, legkomplexebb és egyben legismertebb darabja, valamint az egyetlen, amelyet az eredeti felállás 1998-as újraegyesülésekor élőben is játszottak. Ozzy éneke itt a lehető leggonoszabb állapotában van, a központi szerkezetet dinamikus ritmikai finomságok és Iommi dallamos passzázsai kötik össze, amelyek ismét nyalogatni valók. Mindenekelőtt pedig jólesik a záró átmenet a kifejezetten ütős, megvadult énekű motívumból a finoman hipnotikus szakaszba, ismétlődő vokális harmóniákkal, gasztronómiai élvezetű gitárszólóval, majd a vad dobfutamok fokozásával egészen a szerzemény végéig. A szöveg, ahogy a cím is sugallja, a sötét négyes hedonista étvágyára utal, élükön Ozzyval, akik alig várták, hogy mindenféle kicsapongást megengedhessenek maguknak az „éjszaka barátnőivel” így vagy úgy.
A „Technical Ecstasy” a legtöbb rajongó mércéje szerint talán tényleg nem a klasszikus „doom & gloom” Black Sabbath-album. Ettől még a zenekar egyik hangzásában legmélyebb lemeze, amelyen az eredeti négy tag alkotói összhangja utoljára lobogott igazán nagyszerű lángokkal a féktelen zenei kalandvágy jegyében, és néhány, az igazi zenei finomakat is érdeklő eredményt hozott. Annak ellenére, hogy számos problémával küszködtek, még mindig volt bennük elég stúdióenergia, egymás iránti szolidaritás és újító ötlet ahhoz, hogy megalkossák a legjobb nem konvencionális Black Sabbath-albumot. Arról, hogy a „Technical Ecstasy”-t a zenei gourmand-ok kifejezetten különleges módon becsülik, egy érdekes adat is árulkodik: az 1995-ös „Rise Of the Triads” című népszerű videójáték egyik pályája az album címét viselte, a „Dirty Women” pedig a mai napig kötelező része az eredeti felállás koncertrepertoárjának.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dobok, vezető ének az „It’s Alright” című dalban
VENDÉGZENÉSZ:
Gerald Woodruffe – billentyűs hangszerek
Produkció
Black Sabbath
Dallista
1. Back Street Kids
2. You Won’t Change Me
3. It’s All Right
4. Gyspy
5. All Moving Parts (Stand Still)
6. Rock ‘n’ Roll Doctor
7. She’s Gone
8. Dirty Women
