Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1976. 09. 25.
Produkció: Black Sabbath
Album hossza: 40.35 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0 / 10
A Black Sabbath a hetvenes évek második felében, a mesteri „Sabotage” (1975) után lassan, de megállíthatatlanul a kereskedelmi hanyatlás szakaszába lépett. A zenei trendek gyorsan változtak, a hard rockra és a progresszív rockra nem a legrózsásabb idők vártak: a punk már felütötte piszkos arcát, a korabeli fiatalok többsége pedig – főleg a középosztályból – inkább a diszkók táncparkettjére járt, mint nehézmetál-koncertekre. Mind a négyen megküzdöttek a maguk függőségeivel, élen a fehér porral, de ebben persze Ozzy járt az élen, aki alkoholos kisiklásai miatt egyre nehezebben volt elviselhető a környezetének, bár a stúdióban és színpadon is meglepő módon még mindig megőrzött annyi józanságot, hogy vele a soraikban egy újabb kiváló albumot tudtak összehozni. Ez egyúttal az az időszak is volt, amikor úgy döntöttek, hogy a sorsukat teljesen a saját kezükbe veszik, a szerzésben és a produkcióban egyaránt, így senki nem oktathatta ki őket arról, „melyik irány lenne most a legracionálisabb”.
Kissé megcsömörlöttek a „doom & gloom” koncepttől, amely a hetvenes évek első felében a nehézmetál atyjaivá avatta őket világszerte, ezért a „Technical Ecstasy”-n valami újat, de alapjaiban mégis felismerhetőt akartak adni hűséges híveiknek. Ez azt jelentette, hogy a kapu továbbra is tárva-nyitva állt az izgalmas hangzási kísérletezések előtt, miközben megtartottak minden jellegzetes Black Sabbath-finomságot: Ozzy egyedi „siránkozását”, Iommi zseniálisan újító gitárfrázisait, Geezer dallamos basszusmeneteit és Ward masszív dobfutamait. Az okkult témáktól és a sötét hangulattól való elszakadást, amelyek helyét a szövegekben társadalmi problémák vették át, jól jelzi már az ironikus-komikus borító is, amelyen egy férfi és egy női robot szexel a mozgólépcsőn.
A birminghami legendákból a stúdión és a színpadon kívül rájuk nehezedő számos gond ellenére sem fogytak ki a zseniális szerzői ötletek, erről már a nyitó romboló, a „Back Street Kids” is tanúskodik: igazi vágta át meg át mindenen, ahol Ozzy az elvonási tünetekkel küzdő, megvadult fanatikus egyedi kirohanásaival uralkodik, miközben a Butler–Ward ritmusszekció vágtázó lüktetése és Iommi szúrós gitárfrázisai kísérik. A masszív hangzáshoz a vendég billentyűs, Gerald Woodruffe billentyűs betétei is hozzájárulnak. A szöveg központi üzenete, hogy mind a négy eredeti Black Sabbath-tag a kereskedelmi siker hozta anyagi kényelem és bőség ellenére a lelke mélyén továbbra is egyszerű fiú maradt a munkásnegyedek szürke utcáiról. A sötét szerelmi vallomás, a „You Won’t Change Me” pályafutásuk egy újabb, teljesen egyedülálló pillanata: Iommi súlyos riffje, Geezer temperamentumos basszusmenete és a végletekig „összetört” Ozzy elsőrangú apokaliptikus hangulatot teremt, éles ellentétben a dallamos, ám továbbra is fatalista refrénnel. A sötét futurizmus leheletét Woodruffe skizofrén hangzású billentyűs textúrái is hozzáteszik.
Az egész album legszebb meglepetése viszont a csodálatos, felemelően nosztalgikus ballada, az „It’s Alright”, a Black Sabbath egyik legszokatlanabb kísérlete a 70-es évekből, ahol a vezetőéneket Bill Ward dobos veszi át. Állítólag a felvétel előtt eléggé szégyenlős volt, de Ozzynak végül sikerült rávennie, hogy a mikrofon elé álljon, és valóban lenyűgöző eredményt ért el, amely őt magát is meglepte. Ward hangja teljesen más, mint a minden hájjal megkent, egzisztenciális félelmekkel átitatott énekestársáé, hiszen szokatlan melegség árad belőle, ami remekül illik a felrázó refrénhez és a kellemes dallamhoz. Elkerülhetetlenül felmerül a gondolat, hogy igazi kár, hogy Ward nem énekelt több dalt a történetük során, mert technikailag végig überli a „klausztrofób” Ozzyt, de a legendás dobos egyszerűen nem hangzott elég „gonosznak” a szokásos Sabbath-igényekhez. A „Gypsy” hamisítatlan Sabbath-klasszikus gördülő nyitóritmussal, ahol főleg a kiváló vokális harmóniák, a dobfutamok és a zongorabetétek nyűgöznek le. A hangulat ismét kifejezetten sötét, összeesküvő gitárriffel, a szöveg pedig az egyetlen az albumon, amelyen az okkultizmus nyomai fellelhetők: egy titokzatos roma jósnőről szól, aki állítólag az „ördög szolgálatában” áll, ami nagy valószínűséggel inkább csak egy újabb metafora egy tönkrement szerelmi kapcsolatra.
Az „All Moving Parts (Stand Still)”, amelynek szövege a minden színű politikusok égbekiáltó korruptságát festi le, a birminghami legendák egész pályafutásának egyik legfurcsább és legszórakoztatóbb alkotása. A szokatlan ritmusváltások remekül váltakoznak a vokális harmóniákkal és a kifent gitárszólamokkal, a szerzemény mégis megőrzi dallamosságát, és van feje-lába. A „Rock’n’Roll Doctor” szövege, ennek a pattogós tempójú nehézrock-nótának a szövege, amelyben jól érezhetők a blues-gyökerek, egy valós személy ihletésére született: a már elhunyt dr. Maxről, Elvis Presley hírhedt egykori fogorvosáról, aki rendszeresen ellátta a zenekart kábítószerekkel. A „She’s Gone” megrázó szerelmi ballada vigasztalhatatlan Ozzyval, megható gitárdallammal, finom ritmikai háttérrel, ráadásul Mike Lewis gyönyörű zenekari hangszerelésével.
A fatalista klasszikus, a „Dirty Women” az album leghosszabb, legkomplexebb és egyben legismertebb darabja, és az egyetlen, amelyet az eredeti felállás 1998-as újraegyesülésekor élőben is játszottak. Ozzy hangja itt a lehető leggonoszabb állapotában van, a központi szerkezetet dinamikus ritmikai finomságok és Iommi dallamos futamai kötik össze, amelyekre ismét az ujjaidat megnyalod. Mindenekelőtt azonban a záró átmenet esik jól, amely a kifejezetten ütős, megvadult énekű motívumból finom-hipnotikus szekcióba vált, ismétlődő vokális harmóniákkal, gasztronómiai gitárszólózással és a vad dobfutamok fokozásával egészen a szerzemény végéig. A szöveg, ahogy a cím is mutatja, a sötét négyes hedonista étvágyára utal, élükön Ozzyval, akik alig várták, hogy mindenféle excesszust megengedhessenek maguknak az éjszaka különféle „barátnőivel”.
A „Technical Ecstasy” a legtöbb rajongó mércéje szerint talán tényleg nem klasszikus „doom & gloom” Black Sabbath-album. Ettől függetlenül mégis az egyik hangzásilag legmélyebb alkotásuk, amelyben az eredeti négy tag alkotói összhangja még utoljára lobogott a féktelen zenei kalandvágy dicsőséges lángjaival, és néhány, a zenei ínyencek számára valóban érdekes eredményt hozott. Bár számos nehézséggel küzdöttek, még mindig volt elég stúdióenergiájuk, egymás iránti szolidaritásuk és újító ötletük ahhoz, hogy megalkossák a legjobb nem konvencionális Black Sabbath-albumot. Hogy a „Technical Ecstasy”-t a zenei gurmék is különleges albumnak tartják, azt az az érdekes adat is mutatja, hogy az 1995-ös népszerű videojáték, a ‘Rise Of the Triads’ egyik pályája ezt a címet viselte, a „Dirty Women” pedig a mai napig kötelező darabja az eredeti felállás koncertrepertoárjának.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Back Street Kids
2. You Won’t Change Me
3. It’s All Right
4. Gyspy
5. All Moving Parts (Stand Still)
6. Rock ‘n’ Roll Doctor
7. She’s Gone
8. Dirty Women
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob, vezetőének az „It’s Alright” című dalban
Közreműködő zenész:
Gerald Woodruffe – billentyűs hangszerek
