Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Flying Colors
Kiadó: Provogue Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 59:40
Értékelés: 4.5/5
»Amerikai neo progresszív rock« – ez minden bizonnyal csúnya, otromba és messze túl laza műfaji címke. Egyik fő képviselői, mondhatni megalapozói a kilencvenes években a színtéren feltűnő Spock’s Beard voltak. Őket a mai napig afféle válasznak tekintik a brit zenekarok Genesis utáni progrock-nyelvezetére, a világ egészen másik végéről. Ha egyeseknek a Genesis az alapplatform, amelyhez a progrockjukban ragaszkodnak, a Spock’s Beard amerikaiaknak ez kétségkívül elsősorban a Kansas.
Az amerikaiak a szimfonikus progresszív rock műfaji eklektikájában mindig az európaiak mögött kullogtak. Csak a Kansas megjelenésével sikerült provokatívabban, meggyőzőbben eljutniuk oda, hogy a szimfonikus elemeket összekössék a megdöbbentő szólókalandok ezoterikájával és az igényesebb ritmikai textúrákkal. A Kansasra persze elsősorban a Yes hatott, tehát egy európai zenekar. Gyakran, bár nem szükségszerűen, előfordul, hogy az amerikai progrockzenekarok jobban otthon vannak a jazz és a rock elemeinek ötvözésében, mint az európaiak. Ráadásul a hangulatukat nem sötét közegben bontják ki, amely az eget és a poklot egyszerre mutatja meg, hanem mindig pozitív érzületet teremtenek: hangzásbeli melegséget, többnyire játékos, olykor egy leheletnyit naiv jellemvonásokkal.
Ennek a hosszú bevezetőnek van értelme. Nélküle ma nem lenne Flying Colors. Ők ugyanis az új amerikai progrock szupercsapat, amely edzett, nagyra becsült, érinthetetlen művészi pedigréjű zenészeket fog össze. Soroljuk fel őket. Az első érdekesség a Dixie Dregs-páros: Steve Morse (gitár) és Dave LaRue (basszusgitár). A híres dobőrületről a Dream Theater egykori nagyágyúja, Mike Portnoy gondoskodik, az aranzsmék pedig nem tudják és nem is akarják elrejteni Neal Morse (szóló, ex-Spock’s Beard) jellegzetes zeneszerzői finommechanikáját, miközben a „i-re a pontot” a Flying Colors zenéjének egyedi és megismételhetetlenül csengő tulajdonságainak keresésében a kevésbé ismert Casey McPherson (Alpha Rev, ex-Endochine) éneke teszi fel! Olyan énekesről van szó, akinek hangszíne rendkívül érdekes karakterű, és tökéletesen illeszkedik a Flying Colors zenéjének art-vonalához.
A tagok felsorolása ebben a kritikában tulajdonképpen megkerülhetetlen. Miért? Mert a „Flying Colors” album rendkívül sikerült spektrális elosztásban dokumentálja azoknak az anyazenekaroknak a zenei nyelvezetét, amelyekhez az új szupercsapat zenészei tartoznak. A dobhang és a tipikus átvezető „rollingok” egy pillanatra sem titkolják, hogy mögöttük az egykori „Dreamtheatros” ül; a gitárszólók egyértelműen elárulják, hogy csak annak az embernek az egyedi stílusa játszhatja őket, aki karizmájával egyedi bélyeget nyomott a nyolcvanas évek Kansas két albumára, aki a Dixie Dregs fő hangadója, és aki 1994 óta döntően formálja a metál ősatyái, a Deep Purple minden új stúdiókiadványának arculatát. Itt van az egyedülálló basszusgitáros, Dave LaRue is, aki könnyedén utoléri Porntnoyt, és a hatásával csak megerősíti, hogy nem véletlenül csábította együttműködésre a gitárrock megalapozója, Joe Satriani is.
A billentyűs Neal Morse külön bekezdést érdemel a kritikában, mert ő az alapfigura abban, hogy a Flying Colors debütje inkább kompakt, dallamilag végig könnyebben befogadható, és a dalszerkezetekben megőrzi a „fej és farok” tisztaságát (a világosan kidolgozott „versszak – refrén” kapcsolatot). Mindez megtestesíti – akkor is, ma is – a Spock’s Beard zenéjét, amiből a Kansas, a The Beatles, a Yes és mások hallgatása közben kibontakozó zenészi érés is következik. Neal Morse természetesen belesodorja a Fyling Colors dalainak aranzsmáiba a szólóalbumai bélyegét. Érdekes kalandot enged meg magának a mester az Everything Changes című dalban. Ez három perc játékidő után motivikusan (a billentyűs aranzsmé miatt) hajszálra megközelíti a Supetramp hetvenes évek végi hangulatát és a kultikus „Breakfast in America” (1979) albumot. A dal eleje és vége viszont a régi Kansas-iskola ünnepélyes szimfonikusságához húz, amit később a vonósok bevonása jócskán elmélyít.
A dalok refrénjei kidolgozottak, dallamilag befejezettek, rendkívül fertőző bájjal. Ezekkel a dalok nagy mozgékonyságot érnek el, az album egésze pedig igen dinamikus eseményfejlődést. Az egyik legmarkánsabb refrén a Kayla című dalban van, ahol a zenekar bravúrosan harmonizálja a dallamot többszólamú énekkel; ott a nyitó Blue Ocean, a már említett ünnepélyes Everything Changes, a könnyed Love Is What I’m Waiting For, az álmodozó Better Than Walking Away, vagy a sötéten ingerült Shoulda Coulda Woulda, amely sajátosságaival kétségkívül kiemelkedik az albumról. A progrockos báj legnagyobb felesleggel bíró dala a záró Infinite Fire, ahol a zenekar jórészt a jazz rock fúzió „amerikai örvénylés” sajátosságaival birkózik meg, és mindenhez újra hozzáteszi a Kansas-báj hírhedt szimfonikus elemét. Itt van még egy abszolút különlegesség az albumon. Az All Falls Down című dal aranzsmékban a szimfonikus elemmel hajszálra megközelíti az euro power metal vívmányait (egy ilyen refrént más stúdiókörnyezetben pokolian kihasználnának a Jag Panzer-féle metálosok, és egészen más dimenzióba emelnék). A Shoulda Coulda Woulda (nyitórész) mellett az All Falls Down az album azon pillanata is, amely következésképpen a leginkább közelít a progmetal elemeihez. A lezser Fool In My Heart Mike Portnoy énekhangjára van megírva. A dobos személyes, vallomásos hangvételű vokális interpretációja ez, a Neal Morse-szal közös munka pedig ismét azt bizonyítja, hogy a két zenész, akik sok éve dolgoznak együtt (Neal Morse szóló, Transatlantic,…), hajszálpontosan ismerik egymást, és nincsenek köztük titkok.
Steve Morse gitáros nyelvezete Casey McPherson énekbeli különlegességei mellett az a mérleg nyelve a „Flying Colors” albumon, amely megakadályozza, hogy a dalok véletlenül az anyazenekarok görbéit kövessék, amelyekből a Flying Colorsban egyesült zenészek származnak. A dalokban persze végig ott van az a csiklandozó hangulat, amely világosan jelzi a zenészek eredetét, de egyik dal sem kelti azt az érzetet, mintha a Dream Theater, a Spock’ s Beard, a Neal Morse szóló vagy a Kansas művészi kifejezésmódját másolná,…
A Flying Colors győztes új szupercsapat! A „Flying Colors” debütalbum abszolút különlegesség, amely zenei nyelvezetével megfelelő adagban ingerli azoknak a zenekaroknak a rajongóit, amelyekhez a Flying Colors tagjainak rendkívüli zenei tehetségei tartoznak (múltbeli és jelenlegi tevékenységeik révén), egyúttal egyedi kifejezésbeli rugalmasságot és eklektikus szélességet ér el, ami teljes hitelességgel külön helyre emeli a Flying Colors együttest. Csak remélni tudjuk, hogy állandó szereplővé nő ki magát, kiad még egy-egy stúdióalbumot, és koncertturnékkal is megörvendezteti a rajongóit.
A Flying Colors debütje az idei év egyik legérdekesebb alkotása: az új időkre szabott progresszív rock, a műfaj jellegzetes amerikai megközelítésében, ezért több mint üdvözölt színfoltja a lemezgyűjteménynek mindazoknak, akik feltétlenül megkövetelitek az éleselméjűséget, az eredetiséget és a zenei másságot. Ez a három dolog a Flying Colorsban a dallamos fertőzőképesség és az instrumentális akrobatika bravúros csínytevései közötti egyedülálló szimbiózisban él együtt. Utóbbi végig kontrollált a dalok szilárd formáján belül, így azok sosem esnek a „széttöredezettség” szindróma veszélyébe, hanem magas dallamos vonzerőt tartanak fenn. Épp ez ébreszthet érdeklődést mindazokban is, akiknek nehezen megy az „új amerikai progresszív rock” (al)műfaj jellegű zenei kultúrájának szokásos „bonyolítása”.
Felállás
Casey McPherson – ének, billentyűk, vokál, gitár
Steve Morse – gitár
Neal Morse – billentyűk, vokál, énekduettek
Dave LaRue – basszusgitár
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek, vokál, vezető ének a 10. dalban
Produkció
Peter Collins
Számlista
1. Blue Ocean
2. Shoulda Coulda Woulda
3. Kayla
4. The Storm
5. Forever In A Daze
6. Love Is What I’m Waiting For
7. Everything Changes
8. Better Than Walking Away
9. All Falls Down
10. Fool In My Heart
11. Infinite Fire
