Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Jasta
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 44:16
Értékelés: 4.7/5
Húsz év aktív zenélés után elérkezett a pillanat, amelyet páran alig vártak, de akadtak, akik tartottak is tőle. Azért tartottak, mert a zenei világ tele van olyan pillanatokkal, amikor az idolok úgy döntenek, hogy csinálnak valami sajátot, valami maguknak valót, aztán egyszerűen belerúgnak a sötétbe, csalódást okoznak, az érinthetetlen ikonok pedig bepiszkolódnak és megszentségtelenednek. Most viszont nem nevezhetjük félvállról vett kiruccanásnak a megengedett határokon túlra, hiszen Jamey Jasta tucatnyi okot tálalt elénk arra, hogy meghallgatás után még jobban szeresd, mint addig. Igaz, hogy a Jasta egy franchise, akár ruhát, zenét vagy attitűdöt árulsz vele, és ezt a régóta várt debütálás is tövig követi.
https://www.youtube.com/watch?v=yhULCo-7-vE
A punk és a HC nyersessége ezúttal kézfogásra jelentkezik a Killswitch Engage-féle metalcore-sztenderdek gondtalan elegyével, a Kingdom Of Sorrow kiváló csapatának lédús, tömény groove-jával pedig Jamey többletértéket ad, és késlekedés meg halogatás nélkül az ígéretekről azonnal a tettekre vált. Jasta érdekes pasas: bár egyértelműen elkötelezett a dallamosság mellett, nem szórja a szirmokat felesleges nyálas édelgéssel és hízelgéssel. A Walk That Path Alone bizonyíték rá, hogy az út tele lesz adrenalinnal, verejtékkel és átmelegedett nyakizmokkal, hiszen Jasta a torokhangú, dühös mantrájával sokkal inkább a Pantera aranykorát idézi, mint egy sztárságtól megrészegült divatguruként, MTV-s műsorvezetőként és fogatlan, elvtelen alakként, akinek olyan a gerince, mint egy Haribo-mackónak. Pedig kellett neki ez a gerinc, hogy sikeresen dacoljon az önpusztítás és a kábulat démonaival, és megmeneküljön tőlük, amelyeknek zenésztársak egész serege áldozatul esett. Áldozatul estek, de saját akaratukból, Jasta viszont a zenei terápia és a munkamorál útját választotta.
https://www.youtube.com/watch?v=FBwzzqj73PM
A Mourn The Illusion folytatja a kitűzött célt, a HC-dühhöz pedig egy cseppet sem zavaró dallamosság is odacsempészik magát, amelyben a Bellmore fivérek ritmusjátéka szépen kiegészül Jasta álomszerű és szellemi szférákban való kutakodásával. Egy kicsit sem nyomasztó közjáték ez, utána pedig a hangszórókból kitör a Screams From Sanctuary ágyútüze, amelynek hallatán a hétköznapok rohamai elleni lázadás gyorsan elolvad és eltűnik, a lelket pedig végleg a kicsit sztenderdnek ható Nothing They Say fújja el. Ennél a számnál a színpad alatti térben kétségkívül kicsordul majd egy-egy könnycsepp mindazok szeméből, akik a groove-ot és a tökéletes gitárriffeket keresik, amelyekben a kevesebb beszédesebb is lehet, mint ha túl sok hang kuszálódik bele a egészbe. Elgondolkodtató, hogy Jasta messze nem csupán torkából szálkás hangon üvöltő randalírozó: a metalos fazon valóban tud énekelni és szótagokat modulálni, amit minden nyitott fülű szépség- és zajkedvelő megért. Jamey úgy szól, hogy könnyedén betölthetné a Soilwork mikrofonja mögötti űrt, ha valaha is posztcsere lenne (és ha úgy döntene, hogy az Egyesült Államokból átköltözik Svédország valamivel hűvösebb, vikinges falvaiba …).
https://www.youtube.com/watch?v=_7VQS71EJy8
Az Anthem Of The Freedom Fighter című dalt maga Jasta magyarázza el a legjobban, aki a kísérőszövegben ezt írja: „Mit tennétek, ha elvennék tőletek az összes alapvető emberi jogot, nem lenne ennivalótok, menedéketek, alapvető javaitok, biztonságotok?” Jamey a dalt Shane Carwin UFC-harcosnak ajánlja, de egyetlen ember dicshimnusza helyett Jasta olyan fátylat sző, amely egy szemernyi vigaszt nyújt minden elnyomottnak és megalázottnak – a szabadság nevében. És hogy ne a lemez minden egyes számán szőrözzünk, térjünk át a lemez kicsit globálisabb szemléletére. Az ütős trió mellett, amelynek súlypontja a Hatebreed első emberének karizmájában, személyében és torkában van, inkább a kiváló vendégzenészek gazdag névsora kelti fel a figyelmet, és ad a lemeznek még ragyogóbb fényt. Elsőként a Something You Should Know című dalban bukkan fel az All That Remains énekese, Phil Labonte, a nem különösebben megrázó szám pedig kétségkívül épp megfelelő lesz a rockbarát rádióhullámok hangzó ostromához. A következő édes pillanat, amely mindenkit felkészületlenül ér, az Enslaved, Dead Or Depraved, a teljes lemez legjobb pillanata. Gránitdarabok szakadnak ki maguktól a földből, és srapnelként cafrangolnak szét mindent, ami régóta megkeseríti az életed, a teljes köszönet pedig Jastán kívül az általam személy szerint legjobbnak tartott metalpokol-démonnak jár – a Lamb Of God énekesének, Randy Blythe-nak!
https://www.youtube.com/watch?v=xKMtFsDaCN0
A kivételes vendégszereplések sorát a tehetséges metalcore-szónok, Tim Lambesis folytatja, aki annak ellenére, hogy nem az As I Lay Dying újabb lemezét gazdagítja, a With A Resounding Voice című dalt új magasságokba emeli. Amikor az ember azon tűnődik, mit tud még nyújtani a lemez, előlép a gitáros vadnyugat szakállas embere, Zakk Wylde, akinek a The Fearless Must Endure játékos tempója istenien a testére van szabva. A gitárritmusával és dobjaival a szám kissé Rob Zombie-t idézi, de az ilyen részletekkel egyszerűen nem érdemes foglalkozni, hiszen a nevek, a jó zene és az öröm tarka parádéja gyorsan elsuhan. A Heart Of Warrior következő percei a gördeszkás legenda, Mike Vallely felé szorosabbra fűzik a köteléket. Nem kell, hogy minden tökéletes és csillogó legyen, hiszen épp az elemi töltet az, amitől a szív gyorsabban ver, és az élet meg a halál is könnyebb. Harcias szellemben érkezik meg a végjáték is a Death Bestowed nagy fináléjával, amelyben a pontot az i-re a kivételes gitáros félisten, a Lamb Of God hathúros virtuóza, Mark Morton teszi fel. Ahogy az első tánc váratlanul brutális groove-val és erőszakosan fájdalmas őszinteséggel kezdődött, az utolsó gitáros búcsú után a legnagyobbak stílusában zárul.
https://www.youtube.com/watch?v=wRvCzF7kNmw
Az ég felé emelkedik egy remegő kéz felmeresztett ördögszarvakkal, a fejben pedig egyetlen nagy, állandóan ismétlődő vágy visszhangzik: még! Jasta igazolta a nagyságát, és olyasmit kínált, amiért egyszerűen megérte ennyit várni, és amiért még egy ideig idegesen pillantgatunk majd a naptár felé, amelyen – ha egyszer megteszi, persze – bejelenti a zseniális stílusban elindított történet következő felvonását. Bár nincs szó semmi olyasmiről, amit ne hallottál volna már korábban, a vadonatúj, ragyogó és zúgó amerikai metal sorozata egy lemezzel bővült, amellyel a hívők légiói kétségkívül gyarapodnak az Atlanti-óceán mindkét partján, Jamey Jasta pedig kétségkívül bevési magát a történelembe, mint az új évezred katonáinak nagyságról, megalkuvást nem ismerő hozzáállásról és ragyogó tehetségről szóló mítoszának egyik legfontosabb társteremtője. Ezúttal lelkiismeret-furdalás nélkül, őszintén csak annyit mondhatunk: „Horns up, Jasta!”
Felállás
Jamey Jasta – ének
Charlie Bellmore – basszusgitár, gitár
Nick Bellmore – dobok
Vendégzenészek:
• Randy Blythe – ének az ‘Enslaved, Dead Or Depraved’ című dalban
• Tim Lambesis – ének a ‘With a Resounding Voice’ című dalban
• Phil Labonte – ének a ‘Something You Should Know’ című dalban
• Zakk Wylde – gitár a ‘The Fearless Must Endure’ című dalban
• Mark Morton – gitár a ‘Death Bestowed’ című dalban
• Mike Valley – ének a ‘Heart of Warrior’ című dalban
Produkció
Jamey Jasta
Dallista
1. Walk That Path Alone
2. Mourn The Illusion
3. Screams From The Sanctuary
4. Nothing They Say
5. Anthem Of The Freedom Fighter
6. Something You Should Know (Feat. Phil Labonte)
7. Set You Adrift
8. Enslaved, Dead Or Depraved (Feat. D.Randall Blythe)
9. With A Resounding Voice (Feat. Tim Lambesis)
10. The Fearless Must Endure (Feat. Zakk Wylde)
11. Heart Of Warrior (Feat. Mike Vallely)
12. Death Bestowed (Feat. Mark Morton)
