Előadó: Queensrÿche
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 70:51
Értékelés: 4.5/5
Mit is lehetne még mondani egy zenekarról, amely pályafutása során több mint 20 millió stúdióalbumot ad el, bejut a top ten slágerlistájára, és olyan bandák társaságában aratja le a világ színpadait, mint a Metallica, az AC/DC, a Def Leppard, a Bon Jovi, a Guns N’ Roses, a Kiss, az Iron Maiden vagy a Dream Theater? Ezek a tények önmagukban is azt diktálják, hogy a Queensryche-nak már jó ideje semmiféle bizonyítgatásra nincs szüksége az átlagos zenehallgató közönség előtt.
A Queensryche mindig is zenei újítónak számított, nyitottan fogadta a friss kísérletezést. Bátorságból ilyen téren sosem volt hiány a zenekarnál. A gond csak akkor kezdődött, amikor mindenki az „Operation Mindcrime” és az „Empire” újraértelmezését követelte. A zenekar számára áldás vagy átok, hogy – és ez talán egyedülálló történelmi jelenség a rockban – a Queensryche az amerikai speed metal csíráiból nőtt ki (korai ikertestvérük ebben a tekintetben például a Fates Warning volt), és a „metálos használatú” gitárfrázis definícióját még a „Promised Land” albumon is egyértelműen megőrizte, noha már rég, nagyon rég nem játszottak „tiszta” metált (1986-tól kezdve már nem). Ez azt jelenti, hogy a nyolcvanas években a hűséges metálközönség túlnyomó többségének támogatását megszerezték. De ha egyszer elárulod ezt a hűséget, tényleg kegyvesztetté válsz. Minden metálrajongó, aki a Queensryche-diszkográfia étlapjának élére éppen az „Operation Mindcrime”-ot teszi – egyértelmű eltávolodással a metáltól az art rock felé (ami már önmagában is elég vitatott) –, még ma sem hajlandó feláldozni egy csipetnyit agytekervényei értelmi rugalmasságából, hogy felfogja: a Queensryche kifejezőereje már régen túlnőtt a metál korlátain. A Queensryche olyan zenekar, amely bármely műfaj megszólaltatásába belevághat, sőt még többe is. A zenei univerzum különböző műfaji megjelenési formáinak fúziójába is. Valójában nem ismernek korlátokat, és nem is akarnak megismerni. Igen. Talán már sejtitek, és tényleg így van. Egy kísérletező és sokszínű album áll előttünk, amely a „Hear In The Now Frontier” utáni időszakban messze a legsikeresebben van összerakva. A provokáció tehát a Queensryche másik neve.
Ez az album időt kér, hogy beérjen. Ezért többször is meg kell forgatni a lejátszóban. Természetesen fejhallgatóval hallgatandó, hiszen kiváló produkcióval van felszerelve, rengeteg hangkollázs egymásba áramlásával, amelyek fátylait még sokáig lebbenthetitek majd, miközben az album tartalmát élvezitek. Aki nem hajlandó szánni rá egy kis időt, az inkább ne is foglalkozzon vele. Rendkívül mély, és mint ilyen, igényesebb darab. De ha egyszer a mélységével a hallgató lelkének a legtávolabbi zugait is megérinti, a kitartás gazdagon megtérül.
Ha gyorsan átfutjátok a „Dedicated To Chaos” bónuszszámokkal bővített változatának számlistáját, rájöttök, hogy az album játékideje szinte teljesen kitölti a CD-t. És ezúttal egyenesen hihetetlen, hogy nincs a lemezen olyan szám, amelyet „fillerként” lehetne megbélyegezni – játékidő-tolvajnak, vagy szebben mondva „fejfájásnak”. Az album minden hangszerelési ötletének van értelme, hiszen azonnal kiszűrhető a Queensryche-eklektika egyedi zenei karakterének állandó jelenléte, amely még a legmerészebben provokatív zenei kísérletezésbe is életet lehel, így minden kísérletező húzás teljes hitelességgel állja a sarat. Van egy bátorsággal és kíváncsisággal teli pillanat is, amely az elfogadott kísérleti megoldások mellett majdnem az ellenkező hatást érte volna el. Itt a Wot We Do című számról van szó, amelyet már egy tetszőleges zenész apró korrekciói is dub/hip-hop szférákba vihetnének, a zenekar mégis mesterien a maga javára fordította a helyzetet a kísérletezés érintéseivel, és kivívott egy újabb kis győzelmet. A végére az is világossá válik, miért vett fel a zenekar az albumra négy bónuszszámot. Az is világos, miért a lejátszási sorrend közepébe illesztette őket. A fiúk egyszerűen felismerték a minőségüket, amely semmiben sem marad el az új album rendes számaitól. Ezekben is rendkívüli frissességgel lep meg a zenekar az új zenei ötletek használatával, ezért ezeknek a daloknak nincs is szükségük a „bónusz” megjelölésre.
Provokatívan hangozhat az is, hogy a Queensryche az új albumon az előző lemezek karizmáját – még az aranykorukét is, amelyek a két legsikeresebb album hangzását és stílusát határozzák meg – egy kifejezésmódjában élénk számmozaikba vitte át, amilyet a zenekartól még sosem tapasztaltunk. Igen. Az ugródeszka az „American Soldier”, a kiváló előd, de azzal az alapvető különbséggel, hogy a Queensryche ezúttal minden béklyótól megszabadult az üzenet koncepcionalizálása terén is, ami lehetővé tette a zenekarnak, hogy alkotói értelemben teljesen kibontakozzon, és új zenei horizontok felé induljon. Minden itt van. A különbség csak annyi, hogy ma másként nyilvánul meg, mint egykor. Minden Queensryche-elem. Beleértve Geoff Tate verseinek tökéletes előadását, aki a finomsággal átszőtt, megszokott teátrális interpretációs színvonalon megőrzi a Queensryche-artizmus első arcának elsőségét. Az új album már nem hordozza a zenekar seattle-i származásának szándékosan „elmosódott” alapérzetét, a kollázsok nagyobb hangzásbeli kontrollal vannak egymáshoz fűzve, de közben megőrzik a teljes dinamikát és spektrális mélységet.
A Queensryche mindig is a kompakt ritmusstruktúrák ragadozó erejéről volt híres. Minden produkcióban, művészi érésének minden pontján. Ez az elem az új albumon különösen hangsúlyos. A számok hangszerelési szerkezetének szerves része, amely jelentős támaszt nyújt Geoff vokális sokarcúságának a hangulati állapotok sorolásában, ezúttal oroszlánrészt az Eddie Jackson – Scott Rockenfield ritmusduóra hárul. Az álmatag hangulatú záró szám, a Big Noize ennek az albumelvnek a legszebb közvetlen jelzője. Gazdag hangzásdimenziója van, amelyben Tate egyedülálló interpretációja kontrasztba kerül a mozgalmas, melegen csengő ritmusvonallal, a vokális artikuláció kiváló dallamos kihasználásával. Ebbe az anyagba gitárok vannak beleszőve kiegészítő dallamtöltelékként, amelyek sikeresen rögzítik az utolsó szám drámai-teátrális, szinte pszichedelikus hangulatát. Egyedülálló, eklektikával teli zenei elegy, amely a rendkívüli művészi érettség, a zene többrétegű felfogásának gyümölcse, ugyanakkor a zenekar világosan megformált, egyedi art rock attitűdjéé, az új kiadvány kiemelkedően progresszív lényegéé.
A ritmusszekció munkájának ez az felerősödése az album játékideje alatt különböző adagokban bukkan a felszínre, teljes lüktetése érezhető, és a produkcióban minden pillanatban kiemelkedik. A Get Started, hangsúlyosan megvastagított basszusalapjával, az album rockosan közvetlen pillanata, amely azonnal felvázolja az új korszak Queensryche-art rockjának képét. A Hot Spot Junki két és fél perc után átfolyik egy olyan hangszeres részbe, amelynek gitárhasználatát nem nehéz az „Operation Mindcrime” album trükkjeivel összekötni. Michael Wilton munkában. A Got It Bad már egyenesen szemtelenül táncos szerkezetű, tipikus funkos alapú ritmikával. Rendkívül sikeres kacérkodás a pop elemmel tehát. Ha a Gonna Get Close To You-t megemésztettétek, a Got It Bad-et még könnyebben fogjátok. Az Around The World slágerjelölt. Szilárd ritmikus fogású, kiforrott dallamosságú szám, olyasmi, amit a Queensryche a kisujjából kirázza, csak a pályafutás során ez az erő különböző zenei megjelenési formákban nyilvánul meg. Kiváló, szigorúan pozitív vibrációjú szám. Következik az album első magasabb kísérleti tartalmú pillanata. Bekapcsol a szaxofon, sőt még Hammond is, időnként egy gitárriff rétegesen hasít át! Higher. Igényes ritmustextúrák egymásba áramlásából álló, teljesen kiszámíthatatlan alakulású szám, a jazz elemeit érintő középső hangszeres résszel. A szám szó szerint progresszív töltettel emelkedik, e jelző valódi értelmében. A Higher a kifutásával is érdekes. A zárlat kaotikusan alakul, teljesen összhangban azzal a kifutási trükkel, a kaotikus felkiáltás-áramlással, amelyet régen az Eyes Of A Stranger című számban használtak, záró detonációval: „Revolutiuon”! Itt ismét a hangsúlyosabban reszelős Retail Therapy jön, amely oldja az előző szám igényességét, nyomban utána pedig az album új csúcspontja, a rendkívül sötét At The Edge, amely kivételes kombinációt hoz: önálló ritmusalvázat, amelyen kiváló mintavételezési függöny nyugszik, szabadon lebegő gitárakkordok palettáját és a szaxofonszóló lenyűgöző integrációját, amely oldja a katasztrófa állapotát. A „bónusz” előtaggal ellátott Broken tartalmazza Geoff „Hush, hush” előadásának egykor már használt fogását, bár ez a sötét fátyolú ballada fényévekre van a Silent Lucidity-től. Rögtön utána jön a kiváló „bónusz” szám és egy újabb ballada, a Hard Times, amely teljes egészében organikus kollázsokra épül, a komor Broken-höz képest egészen más hangulattal. A Drive nem a Cars slágerének feldolgozása, hanem ismét megemeli az adrenalinszintet a rockos sietséggel az albumon. Ez a szám tartalmaz egy csipetnyi nyolcvanas évekbeli post punk-utalást, de a Queensryche-fogások eklektikáján át ez alig észrevehető; a versszak sötét hangulatának és a refrén fénysugarának kiemelkedő kettőssége díszíti. A mozgalmas ütőhangszer- és dobhasználat, valamint a hangmintázás okos alkalmazása az I Believe bónuszszámban lép előtérbe. Bűn lett volna az is, ha a negyedik bónuszszám, a LuvinU nem került volna fel az új album anyagára. Bármennyire is szúrja a fület az effektek használata, amelyeken át Geoff éneke vezetve van, ez a szám ismét magas minőségi szintre emelkedik a dallamosságban mesterien mozgalmas és szilárdan megalapozott ritmusszekcióval. A minimalizált gitárfrázisnak már csak annyi hely marad, hogy egy sós arabeszkekkel teli szólóban magára vonja a figyelmet, ami több mint elég. Metálosok! Itt van valami nektek, mert a metálriff végre előtérbe lép a hullámzó I Take You-ban. A riff, amely kicsit tartozik a Led Zeppelin Kashmir című számának, a The Lie pedig megtestesíti a versszak gitárfrázisában. Ez ismét egy olyan szám, amelyben Rockenfield kiváló dobmunkája veszi át a kifejezésbeli elsőséget.
A számok közötti mozgalmasság, akárcsak a számokon belüli, azon zenészek és producerek ötleteinek figyelembevételéből is fakad, akik így vagy úgy hozzátették a magukét az album felvételi fázisában, és a Queensryche tagságának magja figyelembe vette őket.
Hogy „lezárjuk”. Kivételes album! Hibátlan. A Queensryche ezzel valóban megkoronázta az új korszak időszakát, amelyet a „Hear In The Now Frontier” (1997) album megjelenése oltott be! A „Dedicated To Chaos” rendkívül sötét, szinte apokaliptikus atmoszférájú album, címének megfelelően. A zenekar art rock jellege ezen az albumon olyan érettségi szintet ért el, amely kiállja a progresszív jelző minden értelmét (e szó alapvető jelentésében). A Queensryche ezzel a kiadvánnyal megmutatta, hogy gondtalanul fejlődik tovább, és kiterjeszti hatókörét a felfedezetlen és még el nem ért zenei dimenziók területeire. A kísérletezés olyan eszköz, amelyet a Queensryche ügyesen kezel, és úgy uralja az energiáját, mint a tenyerét. Továbbépíti az előd, az „American Soldier” kiválóságát, mert még több friss kihívást rejt, amely minden másodpercben könnyedén átlépi a Queensryche-eklektika alapjainak berögzült axiómáit. A Queensryche-pályafutás legkísérletezőbb albuma, amelyen a zenekarnak hibátlanul sikerült egyesítenie több látszólag áthidalhatatlan zenei műfajt a Queensryche-artizmus elemeivel.
Mindezen kiválóság mellett egy azonban biztos. Az album többnyire észrevétlen marad. Igazságtalanul. Hiszen a nyolcvanas évek bravúros korszakától semmiben sem marad el, csupán az ötletek megfogalmazásában, amelyek viszont megőrzik minden hitelességüket, ha már a két korszakot összehasonlítjuk. Sőt. Továbbfejlesztik azt. A folyamatos változás tehát nem állt meg a Queensryche számára. Annyit mondhatunk, hogy bezárult egy kör, amelyben a Queensryche kimondta mindazt, amit többé-kevésbé hatékonyan próbált keresni és átadni a világnak az 1997 és 2009 közötti albumokon. A „Dedicated To Chaos” egy olyan pont, amely valójában nem ismer hibát, a zenekarnak pedig sikerült vele új dimenziók területeire hatolnia, új szintre emelnie egyedi kifejezésmódját, és a jövőben is kicsikarnia a teljes művészi szabadságot, amelyen át egy új, lenyűgöző utódját jósolhatjuk a „Dedicated To Chaos” albumnak. Hogy hová fordul majd ekkor a Queensryche, az olyan tény, amelynek egy ideig derekasan fel kell kavarnia a kedélyeket. Az album rendkívül sötét atmoszférát hordoz, főként a vokál és a vokális harmóniák használatának köszönhetően. Éppen a vokálok integrációja ad alternatív érzetet, amely mellett a Queensryche progresszív arca érintetlen marad.
Felállás
Geoff Tate – ének, szaxofon
Michael Wilton – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
Scott Rockenfield – dobok, ütőhangszerek, billentyűk
Kelly Gray – gitár
Parker Lundgren – gitár
Randy Gane – billentyűk
Miranda Tate – háttérének
Jeson Ames – háttérének
Produkció
Kelly Gray
Számlista
1. Get Started (3:33)
2. Hot Spot Junkie (3:57)
3. Got It Bad (3:45)
4. Around the World (5:10)
5. Higher (4:00)
6. Retail Therapy (4:13)
7. At the Edge (6:03)
8. Broken (bónuszszám)(3:51)
9. Hard Times (bónuszszám) (5:32)
10. Drive (4:53)
11. I Believe (bónuszszám) (3:29)
12. LuvnU (bónuszszám) (3:53)
13. Wot We Do (3:45)
14. I Take You (3:50)
15. The Lie (4:18)
16. Big Noize (6:35)
