Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2011. június 21.
Producer: Kelly Gray
Az album hossza: 70.51
Műfaj: Art Metal
Mit is lehetne még mondani egy zenekarról, amely pályafutása során több mint 20 millió stúdióalbumot adott el, bekerült a top ten slágerlistára, és olyan bandákkal járta a világ színpadait, mint a Metallica, az AC/DC, a Def Leppard, a Bon Jovi, a Guns N’ Roses, a Kiss, az Iron Maiden vagy a Dream Theater? Ezek a tények önmagukban is azt diktálják, hogy a Queensryche-nak már jó ideje semmit sem kell bizonygatnia a zenei közönség előtt.
A Queensryche mindig is zenei újítónak számított, nyitottak voltak a friss kísérletezésre. Bátorságból sosem volt hiány a zenekarnál. A gond csak akkor jelentkezett, amikor mindenki az „Operation Mindcrime” és az „Empire” újraértelmezését követelte. A zenekar számára a keresztségi áldás vagy átok abban rejlik (ami talán egyedülálló történelmi jelenség a rockban), hogy a Queensryche az amerikai speed metal csíráiból nőtt ki (korai ikertestvérük ebben a tekintetben például a Fates Warning volt), és a „metalos értelemben vett” gitárfrázis fogalmát még a „Promised Land” albumon is világosan megőrizte, pedig már réges-régen nem játszottak „tiszta” metalt (1986 óta nem). Ez azt jelenti, hogy a nyolcvanas években a hűséges metalközönség túlnyomó többségének támogatását szerezték meg. De ha egyszer hűtlen leszel ehhez a hűséghez, tényleg kegyvesztetté válsz. Mindazok a metalrajongók, akik a Queensryche-diszkográfia étlapjának első helyére éppen az „Operation Mindcrime”-ot teszik, holott az már egyértelmű elmozdulás a metaltól az art rock felé (ami önmagában is elég vitatott pont), még ma sem hajlandók egy kicsit megmozgatni az agytekervényeiket, hogy megértsék: a Queensryche kifejezőereje már réges-rég túlnőtt a metal korlátain. A Queensryche olyan zenekar, amely bármelyik műfajba belenyúlhat, sőt azon túl is. A zenei univerzum különféle műfaji megnyilvánulási formáinak fúziójába. Valójában nem ismernek korlátokat, és nem is akarnak ismerni. Igen. Talán már sejted, és tényleg így van. Egy kísérletező, sokszínű album áll előttünk, amely a „Hear In The Now Frontier” utáni időszak messze legsikerültebben összerakott lemeze. A provokáció tehát a Queensryche másik neve.
Ez egy olyan lemez, amelynek idő kell, hogy beérjen. Ezért többször is meg kell forgatni a lejátszóban. Persze kötelező fejhallgatóval hallgatni, hiszen kiváló produkciója számos hangkollázs egymásba áramlását rejti, amelyek fátylait még sokáig fogod fellebbenteni, miközben az album tartalmát élvezed. Aki nem hajlandó egy kis időt szánni rá, inkább ne is foglalkozzon vele. Rendkívül mély, és mint ilyen, igényesebb darab. De ha egyszer mélységével megérinti a hallgató lelkének még a legelrejtettebb zugait is, a kitartás gazdagon megtérül.
Ha gyorsan átfutod a „Dedicated To Chaos” bónuszdalokkal bővített változatának számlistáját, látni fogod, hogy az album játékideje szinte teljesen kitölti a CD-t. És ezúttal egészen hihetetlen, hogy nincs egyetlen szám sem a lemezen, amelyet „töltelékként” lehetne elkönyvelni – játékidő-tolvajnak, vagy szebben szólva „fejfájásnak”. A hangszerelés minden mozdulatának megvan a maga értelme, hiszen azonnal kihámozható a Queensryche egyedi zenei karakterű eklektikájának állandó jelenléte, amely még a legmerészebben kihívó kísérletezésbe is életet lehel, így a kísérletezés minden lépése teljes hitelességet bír. Van itt egy bátorságról és kíváncsiságról árulkodó pillanat is, amely az alapértelmezett megoldásokkal szinte az ellenkező hatást érte volna el. A Wot We Do című számról van szó, amelyet egy tetszőleges zenész apró korrekciói is dub/hip-hop vizekre vihetnének, a banda mégis a kísérletezés finom érintéseivel mesterien a maga javára fordította az egész helyzetet, és kivívott magának egy újabb kis győzelmet. A végére pedig világossá válik, miért vett fel a zenekar négy bónuszdalt az albumra. Az is világos, miért éppen a lejátszási sorrend közepére tette őket. A fiúk egyszerűen tisztában voltak a minőségükkel, amely semmiben sem marad el az új album reguláris számaitól. Ezekben is rendkívüli frissességgel lep meg a zenekar az új zenei ötletek használatával, ezért ezeknek a daloknak a „bónusz” jelzésre sincs szükségük.
Provokatívan hangozhat az is, hogy a Queensryche az új albumon belevitte a korábbi lemezek karizmáját – még az aranykor két legsikeresebb albumáét is, amelyek a hangzást és a stílust meghatározzák –, egy kifejezésben színes dalmozaikba, amilyet a zenekartól még soha nem tapasztaltunk. Igen. Az ugródeszka az „American Soldier” nevű kiváló előd, de azzal az alapvető különbséggel, hogy a Queensryche ezúttal minden béklyótól megszabadult, az üzenet koncepcionalizálása terén is, ami lehetővé tette, hogy alkotói értelemben teljesen kibontakozzon, és a zenei alkotás új horizontjai felé induljon. Minden megvan itt. A különbség csak annyi, hogy ma másképp nyilvánul meg, mint egykor. Minden Queensryche-elem. Beleértve Geoff Tate versszakainak tökéletes előadását is, amely a finomsággal átszőtt, színpadias interpretáció megszokott színvonalán megőrzi elsőbbségét a Queensryche-művészet arcának első számú hordozójaként. Az új albumnak már nincs szándékosan „elmosott” érzése a zenekar seattle-i eredetéből, a kollázsok nagyobb hangzási kontrollal kapcsolódnak egymáshoz, mégis megőrzik teljes dinamikájukat és spektrális mélységüket.
A Queensryche mindig is a kompakt ritmusszerkezetek ragadozó erejéről volt híres. Minden produkcióban, művészi érésének minden pontján. Ez az elem az új albumon különösen hangsúlyos. A dalok hangszerelési szerkezetének szerves része, amely jelentős támaszt nyújt Geoff sokarcú énekének a hangulati állapotok sorjázásában, ezúttal az oroszlánrészt az Eddie Jackson – Scott Rockenfield ritmuspáros viszi. Az álmodozón hangulatos záródal, a Big Noize ennek az albumelvnek a legszebb közvetlen jelzője. Gazdag hangzásdimenziója van: Tate egyedülálló előadása kontrasztban áll a mozgalmas, melegen zengő ritmusvonallal, az énekhang artikulációjának kiváló dallami kihasználásával. Ebbe az anyagba ágyazódnak a gitárok kiegészítő dallamtöltelékként, amelyek sikeresen rögzítik az utolsó szám drámai-színpadias, szinte pszichedelikus hangulatát. Egyedülálló, eklektikával teli zenei keverék, amely a rendkívüli művészi érettség, a zene többrétegű megértése, ugyanakkor a zenekar világosan profilozott, egyedi art rock attitűdjének, az új kiadványon kiemelkedő progresszív lényegének gyümölcse.
A ritmusszekció munkájának ez a felfokozása az album játékideje alatt különböző adagokban bukkan a felszínre, de teljes lüktetése érezhető, és a produkcióban minden pillanatban kiemelkedik. A Get Started vaskos basszusalappal, rockosan egyenes pillanata a lemeznek, amely azonnal felvázolja az új korszak Queensryche art rockjának képét. A Hot Spot Junki két és fél perc után átfolyik egy olyan gitáros instrumentális részbe, amelyet nem nehéz összekötni az „Operation Mindcrime” album fogásaival. Michael Wilton munka közben, nincs mese. A Got It Bad már egészen szemtelenül táncos szerkezetű, tipikus funkos ritmikával. Rendkívül sikeres kacérkodás a pop elemmel tehát. Ha a Gonna Get Close To You-t le tudtad nyelni, a Got It Bad még könnyebben csúszik majd. Az Around The World slágerjelölt. Határozott ritmikus fogású, kiforrott dallamosságú szám, olyasmi, amit a Queensryche a kisujjából ráz ki, csak épp ez az erő a pályafutás során különböző zenei formákban nyilvánul meg. Kiváló szám, szigorúan pozitív vibrációval. Ezután jön a lemez első olyan pillanata, amely magasabb kísérleti tartalmat hordoz. Bekapcsol a szaxofon, sőt még a Hammond is, olykor egy gitárriff rétegesen hasít át rajta! Higher. Igényes ritmikai textúrák egymásba áramlásából építkező, teljesen kiszámíthatatlan fordulatú szám, amelynek középső hangszeres része a jazz elemeit érinti. A szám szó szerint progresszív töltettel indul, e jelző igazi értelmében. A Higher a kivezetése miatt is érdekes. A zárlat kaotikusan bontakozik ki, tökéletesen illeszkedve ahhoz a kaotikus kivezető trükkhöz, a felkiáltások egymásba mosásához, amelyet réges-régen az Eyes Of A Stranger című számban használtak, záró detonációval: „Revolutiuon”! Itt van újra a hangsúlyosabban reszelős Retail Therapy, amely oldja az előző szám igényességét, közvetlenül utána pedig az album újabb csúcsa következik, az erősen komor At The Edge, amely kivételes kombinációt hoz: a saját erőből kinőtt ritmikus alapozásra épül a mintavételezés kiváló függönye, szabadon lebegő gitárakkordok palettája és egy szaxofonszóló lenyűgöző beépítése, amely enyhíti a kataklizma állapotát. A „bónusz” előtagot viselő Broken tartalmazza azt a trükköt, amelyet Geoff egyszer már bevetett a „Hush, hush” előadásával, noha ez a sötét fátyolba burkolt ballada fényévekre van a Silent Lucidity-től. Közvetlenül utána következik egy kiváló „bónuszdal” és még egy ballada, a Hard Times, amely teljes egészében organikus kollázsokra épül, a komor Broken-hoz képest egészen más hangulattal. A Drive nem a Cars slágerének feldolgozása, hanem újra megemeli az adrenalinszintet a lemezen a rockos sietséggel. Ez a szám tartalmaz egy csipetnyi nyolcvanas évekbeli post punk szellemességet, természetesen a Queensryche-fogások eklektikáján átszűrve ez alig érzékelhető, a versszak komor hangulata és a refrén fénysugara közötti rendkívüli dualizmus díszíti. A mozgalmas ütőhangszer- és dobhasználat, valamint a hangmintavételezés okos alkalmazása az I Believe című bónuszdalban lép előtérbe. Bűn lett volna, ha a negyedik bónuszdal, a LuvinU nem került volna fel az új album anyagába. Bármennyire is fáj a fülnek az effektek használata, amelyeken át Geoff éneke vezet, a szám mégis magas minőségi szintre emelkedik a dallamosságban mesterien mozgalmas és szilárdan megalapozott ritmusszekciónak köszönhetően. A minimalizált gitárfrázisnak csak annyi hely marad, hogy egy fűszeres arabeszkeket tartalmazó szólóban magára vonja a figyelmet, ami több mint elég. Metalosok! Itt van valami nektek is, mert a metalriff végre előtérbe lép a hömpölygő I Take You-ban. Egy riff, amely egy kicsit tartozik a Led Zeppelin Kashmir című számának, a The Lie pedig a versszak gitárfrázisában testesíti meg a számot. Ez megint olyan szám, ahol Rockenfield kiváló dobmunkája veszi át a kifejezésbeli elsőbbséget.
A számok közötti mozgalmasság, akárcsak a számokon belüli, azoknak a zenészeknek és producereknek az ötleteiből is fakad, akik így vagy úgy hozzájárultak az album felvételi fázisához, és akiket a Queensryche tagságának magja figyelembe is vett.
Hogy „zárjunk”. Kiváló album! Hibátlan. A Queensryche vele valóban megkoronázta az új korszakot, amelyet a „Hear In The Now Frontier” (1997) megjelenése indított el! A „Dedicated To Chaos” erősen komor, szinte apokaliptikus hangulatú album, összhangban a címével. A zenekar art rock karaktere ezen a lemezen olyan érettségi szintet ért el, amely kibírja a „progresszív” jelző minden jelentését (a szó alapjelentésében). A Queensryche ezzel a kiadvánnyal megmutatta, hogy tehermentesen fejlődik tovább, és kiterjeszti hatókörét a felfedezetlen, még el nem ért zenei dimenziók területeire. A kísérletezés olyan eszköz, amelyet a Queensryche ügyesen kezel, és az energiáját úgy uralja, mint a saját zsebét. Továbbépíti az előd, az „American Soldier” kiválóságát, mert még több friss kihívást rejt, amely minden másodpercben könnyedén átlépi a Queensryche-eklektika alapaxiómáit. A Queensryche pályafutásának legkísérletezőbb albuma, amelyen a zenekarnak hibátlanul sikerült több látszólag áthidalhatatlan zenei műfajt egyesíteni a Queensryche-művészet sajátosságaival.
Minden kiválósága mellett egy dolog azonban biztos. Az album többnyire észrevétlen marad. Igazságtalanul. Hiszen semmiben sem marad el a nyolcvanas évek parádés korszakától, csupán az ötletek megfogalmazásában, amelyek viszont megőrzik teljes hitelességüket, ha már a két korszakot összehasonlítjuk. Sőt. Túl is lépnek rajta. A folyamatos változás tehát nem állt meg a Queensryche-nál. Annyit mondhatunk, hogy bezárult egy kör, amelyben a Queensryche elmondott mindent, amit az 1997 és 2009 közötti albumokon többé-kevésbé hatékonyan próbált megtalálni és átadni a világnak. A „Dedicated To Chaos” egy olyan pont, amely valójában nem ismer hibát, a zenekarnak pedig sikerült vele új dimenziók területére nyúlnia, egyedi kifejezésmódját új szintre emelnie, és a jövőre nézve is kivívnia az egész művészi szabadságot, amelyen át egy lenyűgöző új utódot jósolhatunk a „Dedicated To Chaos” albumnak. Hogy a Queensryche merre indul majd akkor, az olyan tény, amely egy ideig tisztességesen borzolja majd a kedélyeket. Az album erősen komor atmoszférát hordoz, különösen az ének és a vokális harmóniák használatának köszönhetően. Éppen a vokálok beépítése adja az alternatív érzetet, amely mellett a Queensryche progresszív arca érintetlen marad.
szerző: Aleš Podbrežnik
pontszám: 8.5 / 10
Számok:
1. Get Started (3:33)
2. Hot Spot Junkie (3:57)
3. Got It Bad (3:45)
4. Around the World (5:10)
5. Higher (4:00)
6. Retail Therapy (4:13)
7. At the Edge (6:03)
8. Broken (bónuszdal)(3:51)
9. Hard Times (bónuszdal) (5:32)
10. Drive (4:53)
11. I Believe (bónuszdal) (3:29)
12. LuvnU (bónuszdal) (3:53)
13. Wot We Do (3:45)
14. I Take You (3:50)
15. The Lie (4:18)
16. Big Noize (6:35)
Felállás:
Geoff Tate – ének, szaxofon
Michael Wilton – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
Scott Rockenfield – dob, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
Kelly Gray – gitár
Parker Lundgren – gitár
Randy Gane – billentyűs hangszerek
Miranda Tate – háttérének
Jeson Ames – háttérének
