Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Metallica
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1988
Játékidő: 65:29
Értékelés: 4.8/5
Az … And Justice For All ennek a sikertörténetnek a kulcsfontosságú tényezője, hiszen két évvel korábban elvesztették a Metallica nevének és aurájának egyik alapító pillérét, így a döntések teljes súlya az eltökélt Ulrich–Hetfield páros vállára nehezedett. A borítót, amelyen a megfosztott ruházatú anya, Justitia egyik kezében kardot tart bekötött szemmel, a másikban pedig pénzérmékkel teli igazságmérleget, Ulrich és Hetfield utasítására Stephen Gorman rajzolta meg, ezzel örökre beírta magát a történelembe, még inkább pedig a globális metálköztudatba. A Master Of Puppets utódjának alapszála egy összetett, koncepciós háborúellenes eposz volt, és az … And Justice For All a mai napig a pályájuk felülmúlhatatlan koncepcionális csúcsa maradt. A Metallica kompozíciós értelemben még igényesebb és kifinomultabb lett, apokaliptikus víziót festett egy széteső világról, amelynek alaptétele a háborús dobok ritmusában íródott. Ami még jobban megráz, az a klausztrofób produkció, amely kiszárít minden felesleges térérzetet, az emberiség pusztítási vágyának elbeszélése pedig szinte egyenesen az agykéregbe marja magát. A Metallica ezúttal is Flemming Rasmussent hívta meg közreműködni, azt a producert, akivel már a Ride The Lightningnál és a Master Of Puppetsnél is együtt dolgoztak a végső keverések során. Rasmussen megosztó kritikákat kapott a munkájáért: a dicshimnuszoktól és a One című számért járó Grammy-díjtól egészen a hangszerek meglehetősen szokatlan hangzására zúduló teljes elutasításig. A gitárok törékenyen és ridegen szólnak, a dobok szinte vékonyan és felszínesen, a basszus pedig már-már hallhatatlan. A megcsonkított hangzás ellenére ez egy olyan lemez, amely az összetettségével hosszabb időre kiterjedő diskurzust nyitott kilenc számban. Mindössze kilenc szerzemény lépi át az egyórás határt, az egyes dalok nagyzoló jellegét pedig tovább fokozza, hogy a Metallica a történetek díszítőelemeibe metrikailag eltérő részeket szőtt bele, a szinte szimfonikus kompozíciós megközelítés pedig a sejtetlen szólómenetekhez, a szenvedélyes ritmikai metrikához és a feszültség igen hermetikus dallami sűrítéséhez nyúl, mesteri muzsikálással és szövegekkel. A gitármunka a harmóniáktól a nagyon virtuóz, ismeretlenbe vezető kirándulásokig ível, de minden kiegyensúlyozott és értelmes. Ha fiatalon minden verssor acélos parancsolattá vált, minden ritmikus dobütés vagy gitárhúr-pengetés pedig a lélek alaptápláléka volt, az … And Justice For All mantrává és szonikus imává lett a metáltól megfertőzött zenebolondok egész nemzedéke számára.
A zenei kínálatból gyakorlatilag semmi sem hiányzik – a Blackened baljós gitárintrójának fokozatos építkezésétől, amely vad ritmikus rohamba csap át, megfűszerezve a világ elkerülhetetlen végéről és a halál végső győzelmi táncáról szóló, valóban mélyenszántó sorokkal, aztán a képek teljesen váratlan ritmikai lassulásával folytatódik, minden megengedetté és elvárttá válik. Csaknem hét perc zenei gyönyör után eljön az idő a korrupcióval, valamint a pénztől megmérgezett, züllött igazságszolgáltatási rendszerrel való leszámolásra, amelyben az igazság megvásárolható, a Metallica pedig forradalmat követel, és kritikus fordulatot az erkölcsi értékek összeomlásának dekadens állapotától. A címadó … And Justice For All a hangszeres gyöngyszem To Live Is To Die mellett csaknem tíz percével nagyjából a leghosszabb szám a lemezen. Ha az epikus hossz első pillantásra zavaró is lehet, hallva már semmiképp sem unalmas terjengősség. Az intro, a versszakok előtti hosszú átvezetések, a refrén előtti előversek, a változó refrének, a szóló részek és a pompázatos lezárások azt eredményezték, hogy a Metallica a nagyzoló, progresszív hangjával alkalmatlanná vált a rádiós lejátszásra, mindennek ellenére az album a Metallica történetében elsőként került be a Billboard lista első tízébe. De térjünk vissza a lemezhez. Az Eye Of The Beholder után érkezik a lemez kulcspillanata. A One című ballada ebben a 22 évben a Metallica egyik kulcsszinonimájává vált, és még azok is emlékeznek rá a Metallicából, akik a metált nem hallgatják, nem hallgatták, és soha nem is fogják. A lemez megjelenése után a Metallica éppen a One klipjével nyúlt a vizuális médiumhoz, és a kamera eszközeivel új piaci rést keresett a marketingben.
https://www.youtube.com/watch?v=-LOT_7psWnc
Az együttes egy elhagyott raktárban lép fel, közben pedig a Johnny Got His Gun című film jelenetei és kivágásai vegyülnek a képsorba (a film Dalton Trumbo regényének háborúellenes adaptációja), és a klip az MTV állandó vendége lesz. A videó az említett tévécsatorna egyik leggyakrabban játszott klipjévé válik, a Metallica pedig ezzel tárta ki az ajtót a legjobban fizetett zenészek első ligájába. Nem utolsósorban a One azonnal klasszikussá váló slágergyanús mivolta miatt is. Valamivel kevésbé slágeres, de semmivel sem kevésbé fenomenálisan felépített a lemez folytatása. A The Shortest Straw a Dyers Eve mellett talán a folytatás legkevésbé hallgatható része, de a Harvester Of Sorrow és a The Frayed Ends Of Sanity rutinosabb „csattanója” baljós, pokoli árnyalataival visszahozza a feszültséget és a nagyon is szükséges energia szinergiáját. Kiemelném még az eltelt idő utolsó dokumentumát – Hetfield, Ulrich és Burton utolsó közös munkáját a kivételesen érzéki To Live Is To Die kompozícióban. A bevezető akusztikus rész szinte hanyatt roskad az elektromos gitárok kanonádja alatt, a dallammal és harmóniákkal feljavított riffek közepette. „When A Man Lies He Murders Some Part Of The World / These Are The Pale Deaths Which Men Miscall Their Lives / All This I Cannot Bear To Witness Any Longer / Cannot The Kingdom Of Salvation / Take Me Home” – ezek a lelkes szavak teszik fel az i-re a pontot. Bármi további kimondása felesleges lenne. Bármi további zavaró és hamis volna.
És így ér véget több mint egy óra az életedből, megszakítás nélkül hallgatva ezt a kivételes lemezt, amelynek máig nincs párja. Legalábbis a Metallica katalógusában nincs. Sokak szerint ez a megzabolázhatatlan kaliforniai kvartett diszkográfiájának utolsó igazi klasszikusa. Los Angeles és a Bay Area megkapta a thrash első zászlóvivőit, akik kereskedelmi sikert arattak. Hogy ez az eszmények kiárusítása, csupán egy szerencsés pillanat, vagy egyszerűen jókor voltak jó helyen – nem számít. Az számít, hogy a Metallica a változások megállíthatatlan globális hatalmas fogaskerekének részévé vált. A világ e tektonikus elmozdulás után már nem lehetett ugyanaz. Az … And Justice For All kimerítette a felhalmozott zenei adu ászokat és a metál egyedülálló ellenállását a kereskedelmi elvárások világával szemben. Ezután jött a lélek és az őszinteség teljes kiárusítása Bob Rock rendezésében, de az már egy teljesen másik történet. Az … And Justice For All a maga bizarr és megosztott módján a hajdani szeplőtelen becsület és őszinteség világának dokumentuma. A Metallica ezen merész, progresszív lépést tett az ismeretlenbe, hírnevet és sikert aratott, megfelelt a rajongók elvárásainak, és az ég csillagaiért nyúlt. A láthatáron, a közelgő feketeség multimilliós patinája mögött kezdett kirajzolódni egy világ, ahol a metál mainstreammé vált, és ahol a teljes felforgatást is pénzzé lehet olvasztani. Az ártatlanságot elvették, a lázadást kihasználták, a műfajt megerőszakolták, ugyanakkor mindent a markunkba adtak és beleszórtak – részben a kivételes kaliberű látnokoknak, a Metallicának köszönhetően.
Felállás
James Hetfield – ritmusgitár, ének
Lars Ulrich – dob
Kirk Hammett – szólógitár
Jason Newsted – basszusgitár
Produkció
Flemming Rasmussen & Metallica
Számlista
1. Blackened
2. … And Justice For All
3. Eye Of The Beholder
4. One
5. The Shortest Straw
6. Harvester Of Sorrow
7. The Frayed Ends Of Sanity
8. To Live Is To Die
9. Dyers Eve
