Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Paradox
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 48:28
Értékelés: 4.5/5
Paradox! Egy újabb banda a német gyökerű európai thrash-óriások generációjából, amelynek gyökerei mélyen a nyolcvanas évekbe nyúlnak vissza. Hogy a Paradox nevét miért emlegetik ritkábban, mint a honfitárs Sodomét, Kreatorét vagy Destructionét, arra nem nehéz válaszolni: egyszerűen nem adatott meg nekik, hogy annyi albumot adjanak ki, és a tevton európai thrash metal színtér szilárd részévé váljanak. Ez végül jót tett nekik, mert a Paradox hű maradt a gyökereihez, a saját hagyományához, és soha nem „zabálta túl” magát: nem sodorták el holmi kísérletezések, amelyek eltávolíthatták volna őket a saját, sajátos hagyományuk lényegétől.
A Paradox-féle thrash metalnak erre valójában nincs is szüksége. Manapság általában két eset létezik. Vagy olyan kiadványoknak lehetünk tanúi, amelyek több kárt okoznak, mint hasznot – ilyen például a Metallica új albuma –, vagy a újra összeállt Bay Area thrash metal történetek egész sorának, amelyek szerencsére igazolják azt a nagyságot, amelyet a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójának legendás albumai hoztak nekik (például a Heathen és a Testament új lemezei). A Paradox is az utóbbi kategóriába tartozik. A tipikusan németes, kiélezett produkció mellett a „Riot Squad” sem titkolja a Bay Area mozgalom hatását, ehhez pedig hozzáad egy csipetnyi dallamosságot, a nyugat-európai fülnek oly jellemző módon.
Érdekes, hogy a zenekar nem is olyan régen teljes felállásváltáson ment át. A Paradoxban ma az eredeti tagok közül már csak az énekes, Charly Steinhauer maradt. A Declaration Of Dependance gitárosa, Kai Pasemann az egyetlen tag, akivel Steinhauer újjáélesztette a Paradoxot az „Electrify” (2008) című albumra, a zenekar 2000-ben megjelent harmadik stúdióalbuma, a „Collision Course” után nyolc évnyi szünettel. Elég volt azonban ahhoz, hogy a banda eredeti varázsa és energiája megmaradjon, átmenjen az „Electrify”-ból, és az új lemezen még följebb lépjen. A „Riot Squad” minden erényével és megalkuvást nem ismerő hozzáállásával különösen is igazolja, hogy az „Electrify” megjelenése előtti átrendeződés stabilitást és alkotói energiát hozott a csapatba. Innen egyértelmű a válasz arra is, miért volt elég mindössze egy év szünet két kiváló stúdióalbum kiadásához.
A „Riot Squad” tíz erőteljes, robusztus rombolót fog össze, amelyek egyenrangúan állnak egymás mellett, és semmiféle minőségi ingadozást nem ismernek. Minden dal a megkívánt dühvel, vággyal és baljós harapósággal szól. Nincs egyetlen lassú szám sem, balladáról pedig szó sem lehet. A Paradox csak egyetlen vezérelvet ismer: a könyörtelen hangzási terrort!
Az album produkciója ismét optimalizált. Elsősorban a dobok kivételes hangzása nyűgöz le. Különösen a dupla lábdob döngetése, amely kiemelten lelkesen harapja át magát az album játékidején. Megállíthatatlan dühvel gurul, és ez hajtja azt az ultraszonikus sebességet, amelyre a Paradox képes. Ilyen elsősorban a nyitó Suburban Riot Squad és közvetlenül utána a Hollow Peace, a záró Psychofficial, vagy a Rise In Rank, a No Place To Survive és az Evolution Reset. Hogy a „Riot Squad” hallgatása közben eltöröd az összes nyakcsigolyádat, tényleg nem nagy művészet. A mérgesen felhúzott gitárriffelés kontrasztja – amelyről hihetetlen, hogy ez a rendkívül hangos, tömör zúgás és sugárzás egyetlen gitárból jön –, valamint a szellemes dobjáték mesteri produkcióban kap kiváló hangsúlyt. Emellett nem nehéz meghallani a remek basszusvonalakat sem, amelyeknek zörgése és szaggatása hatékonyan adagolja a „Riot Squad” portékájának veszélyes, gyúlékony tartalmát. A Rise In Rank, amely egy tökéletes, tébolyult thrash/speed metal tombolás, az egyik leghatékonyabban erre a kontrasztra építő dal. Bevezető részének magas dallamossági fokával együtt. A Rise in Rank egyébként az album egyik legrombolóbb száma, amely után egy doboz aspirint kell lenyelned, hogy visszataláld magad a normális mindennapi működéshez.
Charly Steinhauer őrült énekes, aki nem spórol a tombolós ugatással, és semmiben nem fogja vissza magát. Különösen egy olyan dal, mint a Hollow Peace, a fiatalabb James Hetfield (Metallica) képét idézi fel a mikrofonnál, még jobban kihasznált tüdőkapacitással. Botrányos! Pasemann gitárosként minden átmenetet megfűszerezett, amelyek többnyire félhangos lépésekre épülő gitárfrázisokba ágyazódnak. Ezt ötletes gitárdíszítésekkel érte el. Gyakran él ízléses, gyors „pengetéses” motívumokkal is a gitárriffek fölött. A fickó ezzel a munkával bizonyítja a tapasztaltságát. A gitárszólói pedig csak újabb költemények az album lapjain.
Még azokban a pillanatokban is, amikor a zenekar egy kicsit visszavesz a tempóból, mint a Riptide esetében – ami afféle keresztezés egy Painkiler-korszakos Judas Priest-riff és a Bay Area thrash metal mozgalomból örökölhető legjobb dolgok között –, a dobok gördülése nem szűnik meg követni a dupla lábdob romboló torpedózását. Itt van a Nothingness, amely a bevezető motívumával baljós hangulatot lehel az albumra. Ez a dal tartalmazza az album refrénjei közül a legdallamosabb motívumot. A alig hét percnél rövidebb Planet Terror büszkélkedhet a legtöbb motívummal és a legnagyobb változatossággal, ahol elsősorban a hangszeres részek tündökölnek (az elsőben a basszusgitár és a gitár igazi keresztlövései hallhatók). A szóló ismét a dal igazi gyöngyszeme, különösen érdekes a gonoszul megkomponált átmenet a versszakból az előrefrénbe.
Az az érzés, amelyet a hallgató kap, miközben a CD-lejátszóban pörög a „Riot Sguad” album, a mindent átható, extrém, zajos intenzitás. Olyan hangzásterroristákat, mint a Paradox, akik az agresszív, feszült zaj mellett ennyi minőségi játékot kínálnának, szellemes gitárfrázisokkal és festői gitárdíszítésekkel, valamint a ritmusszekció tökéletes összecsapásával a gitárfrázisok bélyegzésének kontrasztos összhangjában, manapság nagyon nehéz találni. Vagy az ezzel egykorú zenekarok, amelyek ezt valaha bal kézzel csinálták, mára alkotói értelemben kifulladtak, vagy pedig (főleg a fiatalabb bandák) nincs elég tudásuk, tehetségük, érzékük és tapasztalatuk (rátok mutogatok, ti metalcore-üvöltözők!). A Paradox a „Riot Squad”-dal nemcsak azt bizonyítja, hogy a kitartás a zenekar számára több mint kifizetődött, hanem azt is, hogy a thrash metalban ma is ki lehet sajtolni egy olyan albumot, amely közel van a zenei kifejezés tökéletességéhez. Se több, se kevesebb! A kitartás hitével, megőrizve a legjobbat, amit a thrash metal öreg iskolája hozott és trónra emelt! Reméljük, hogy a srácok nekivágnak valamilyen turnénak, és a stúdióban született varázslatot egyszer élőben is átélhetjük.
Felállás
Charly Steinhauer – ének
Kai Pasemann – gitár
Olly Keller – basszusgitár
Roland Jahoda – dob
Producer
Achim Koehler
Számok
1. Suburban Riot Squad
2. Hollow Peace
3. Riptide
4. Rise In Rank
5. Evolution Reset
6. Nothingness
7. No Place To Survive
8. Dream Hero
9. Planet Terror
10. Psychofficial
