Előadó: Daedalus Spirit Orchestra, The
Kiadó: Vocation Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 4/5
A The Daedalus Spirit Orchestra, a francia progresszív rockzenekar, a francia kisebbséget képviseli, legalábbis ami műfaji irányultságát illeti a zenésztársak között. Egyedi a szemléletük, főleg nem görcsölnek azon, kivel és melyik műfajjal azonosítsák magukat: azt játsszák, ami maguknak és a hallgatóknak is a fülük kedvére való. Így keverik a rockot, a funkot, a klasszikust, az elektronikát, a jazzt és a bluest, a kialakuló egyedi elegyet pedig Lorcey vokálja is erősen megtámogatja (a szövegek angolul szólnak, kivéve az „Azucerado” című számot). A dalok olykor teljesen egyértelműen be vannak határolva: némelyik tisztán fusion jazz, mások progresszív rockosak, megint mások klasszikusak.
A nyitó „Visper Aiyo” remek „rajt” a francia ismeretlenek progresszív vizeire. Egzisztencialista problémák tükröződnek a dallamon át, és Eric hangja is pont ilyen témához való. A saját létezésre vonatkozó kérdéseket meglehetősen jazzes hangszerelés kíséri progresszív mintákkal, ami a számnak bizonyos keménységet, egyben misztikumot ad, és ez Alves billentyűiből sugárzik. A végén tragikum kíséri a dalt, a szöveget és a zenét egyaránt. Még erősebben húz be a hallgatásba a következő zenei horror, a „Shambles Star An End”. Klasszikus progresszív szám szokatlan megszakításokkal, a hangszerek és az ének belépéseivel, valamint a zenei stílusok keverésével. Ezúttal a szeretett nő a motívum, a téma pedig a főszereplő útja, miközben a lelki társát keresi. A szám megint tele van misztikummal, a sötétebb hangulat uralkodik, és egészen a végéig kitart, ami ismét nem mesébe illő. Az „Azucerado”, a harmadik szerzemény, lecseréli a progresszív dallamot, amelyet természetes hangok váltanak fel, a klasszikus gitár pedig kiemelkedik. A spanyol románcok jegyeit bőven magán viselő klasszikus dal az „édesebb” szöveghez illik, ami nem olyan tragikus, mint az előző két számnál. A megnyugtató „balladácska”, amelyben egyetlen elem sem tolakodik előre, mégis eléggé meggyőző ahhoz, hogy a kezdeti eufóriában tartson minket a remek nyitány után, a végén pedig bombasztikus lezárással jutalmaz.
A „Sloganeering” valahogy az album második felét jelenti. Gyors, erős ritmussal mutatkozik be, elektronikával megtámogatott közbeékelt részekkel. A szám sebessége összecseng a szöveggel, amely az emberi rohanásról szól az életen át; a téma ismét egzisztencialista. A misztikumot ezúttal progresszív ritmikai szerkezetek és keményebb hangszerelések váltják fel. Az „Unrelentingly” szokatlan időbeli szünetekkel van megjelölve, amelyeket a ritmus és a hangerő teljes váltása követ. Az egész kilencperces szám tele van a legkülönfélébb zenei műfajok elemeivel, a jazzes basszusmenetektől a funkos gitárbetétekig, amelyek alapja még mindig a rock. Újdonság a fuvola, amely még egy kicsit progresszívabbá teszi a dalt, és folkos elemet is hoz, ami színesíti a hangulatot. Következik a „Crosstalk” rendkívül érdekes, klasszikus hatású bevezetővel, amely aztán már csak halkan tartja a ritmust a recitált szöveg alatt. A szám persze kibontott zenei részekkel is büszkélkedik, amelyek erősen érzelemmel telítettek, hiszen éppen ott éri el a szöveg, illetve a főszereplő vallomása a csúcspontját a recitálás után. A második részben a jazz fusion számos eleme is feltűnik, főleg Colin Gentile basszusgitáros jár az élen.
A „The Clockwork’s Marching Along” a The Daedalus Spirit Orchestra újabb zenei víziója, amely az elődeihez hasonló felépítésű. Különböző műfajok progresszív keveréke, Eric Lorcey magas hangjával. A hallgató nem tehet róla, de már mintha ismétlődést vesz észre a dalokban. Ez még nem túl feltűnő, mégis annyira, hogy maga a szám már nem olyan izgalmas, mint amilyen lehetne. A „Parallel Convergent” megváltoztatja az eddig megszokott hangot, mert a zenészek akusztikus hangulatba merülnek, közben elektromos gitáros hangszerelés fenyegető érzést kelt; a dal afféle bevezető, mert átalakul az album utolsó számává, az „Askance Relief”-fé. A majdnem nyolcperces szám a legjobbat nyújtja: a lehető legprogresszívebb rockot, rendkívül atmoszférikus jazzt, a funk erős „groove”-ját. Valószínűleg az album legkísérletezőbb száma, egyben a lemez csúcspontja is. Többet nem is kívánhatunk egy kiváló francia debütálás zárásától.
Az Ampulla Magnifying kiváló vízió, amely a zenekart kissé eltávolítja a hagyományos progresszív rockzenekaroktól. Lorcey érdekes hangja sokat hozzátesz ehhez, emellett rendkívül jól illik a szövegek filozofikus témáihoz. A konkurencia kemény, főleg Franciaországban, a művészet és a kultúra országában, de ilyen folytatással előbb-utóbb „big deal” lesznek nemcsak a hazájukban, hanem külföldön is.
Felállás
Eric Lorcey – gitárok, ének
Cecile Alves – billentyűs hangszerek
Lise Cantin – fuvola, vibrafon
Colin Gentile – basszusgitár
Christophe Cordier – dob, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Romain Medioni – didgeridoo
Natacha Vermeulen-Perdaen – szájharmonika
Tomaz Boucherifi-Kadiou – bombarde
Produkció
Eric Lorcey
Számlista
1. Visper Aiyo
2. Shambles Start An End
3. Azucerado
4. Sloganeering
5. Unrelentingly
6. Crosstalk
7. The Clockwork’s Marching Along
8. Parallel Convergent
9. Askance Relief
