Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Dead Heroes Club
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 53:53
Értékelés: 4/5
A Progrock Records köztudottan olyan zenekarokat tömörít, amelyek a progresszív rock hagyományait tekintve egzotikus tájakról érkeznek. Írország, ahonnan a neoprogresszív Dead Heroes Club származik, sosem számított a prog rock igazi melegágyának. A műfaj említésre méltó zenekarait a lóhere és a manók földjéről alig tudnám megszámolni az egyik kezem ujjain. A Dead Heroes Club ennek a maroknyi, manapság már ritkán emlegetett, mégis kultikus társaságnak – mint a Fruupp, a Horselips és a Winter – a nyomdokain jár, és szívesen mutatkozik be az egyetlen ír modern progresszív rock bandaként. Ezzel az állítással nincsenek is messze az igazságtól, hiszen a többi hasonló stílusú formációt, amelynek véletlenül sikerült szerződést kötnie egy elismert kiadóval, hosszasan kellene keresni nagyítóval.
A Dead Heroes Club második albumán, az „A Time Of Shadow”-n bebizonyítja, hogy minden megvan benne, amire egy sikeres 21. századi neoprogresszív rock zenekarnak szüksége van. Liam Campbell teátrális hangja színében félreérthetetlenül rokon Peter Gabrielével (ex-Genesis), a középső fekvésekben pedig néhányszor Ian Gillant (Deep Purple) is idézi – méghozzá a mai, „kifulladt” Gillant, ami ebben az esetben nem feltétlenül baj. Épp kiváló, fokozottan érzelmes, átélt éneke az együttes kulcseleme, ami a jövőben valószínűleg el fogja dönteni, képes lesz-e nagyobb ismertséget szerezni. A hangzáskollázson belül nagy teret kap a Hammond-orgona, kisebb mértékben a mellotron is, a gitárok pedig szívesen veszik át a kemény rockos riffelést. Akusztikus pillanatból sincs kevés. Mickey Gallagher dobolása érezhetően jazzes beütésű, és meglepően szellemesen szólal meg a bőséges cinhasználattal és a hirtelen tempóváltásokkal. Nem kell sokat találgatni, hogy fő dobos példaképei közé tartozik Phil Collins (Genesis).
A zenekar hangzása nagy vonalakban tehát az „aranykori” hetvenes évek örökségére épül, néhány modern hangzásbeli trükkel, éppen annyival, hogy ne lehessen sem a múlt foglyának, sem sztereotip neoprog bandának nevezni őket. A Dead Heroes Club előszeretettel épít melodramatikus hangfüggönyöket hullámzó szintetizátortextúrákból, teátrális énekkifejezésből, valamint a szimfonikus dallamok, az akusztika és az ütősebb pillanatok harmonikus váltakozásából. Szerencsére közben nem hatnak Marillion-klónnak, ami a neoprogról szólva még mindig túl gyakran megesik.
A nyitó „Theatre of the Absurd” kissé meglepő módon az album legerősebb pillanata, ahol a hallgató rögtön meggyőződhet az összes fent felsorolt erényről. Bár a további dalok egyike sem éri el a nyitószám atmoszférikus és összetett dimenzióit, az album művészien felépített, és egészként is rendkívül jól sikerült. A „Stranger in the Looking Glass” emlékeztet leginkább valami elveszett hetvenes évekbeli Genesis-klasszikusra (hangulatában akad némi rokonság a „Seven Stones”-zal), amiről elsősorban a mellotron hatalmas hullámai, a síró slide gitárok és Campbell érzelmektől átitatott, szürreális szöveget éneklő hangja gondoskodik. Romantikus melankólia tehát a tizedik hatványon, amely a dallamos-epikus refrénben bontakozik ki a legteljesebben, ez pedig csak a szerzemény második felében érkezik el.
A „The Centre Cannot Hold” egyszerre mutatja meg a zenekar hangzásbeli sokszínűségét és keményebb oldalát, hiszen számos száguldó, kemény rockos riffre épül, amelyek vastag basszusvonalakra támaszkodnak. Az „A Gathering Of Crows” helyenként érdekes kísérletként szól, amely a Genesis és a Deep Purple hangzáselemeit keresztezi: az zenekari hullámzás mellett orgonás huncutságok és élesebb riffek járják át, miközben Campbell hangszíne néhányszor Ian Gillanbe hajlik, ami elég mulatságos. A kelta népek hagyományától elválaszthatatlan, kifejezetten melankolikus hangulat az album második felét is jellemzi, ahol a Dead Heroes Club nem enged a bonyolult hangpaletták építésében és a mély érzelmek meggyőző kifejezésében.
Az „A Time Of Shadow” leginkább azoknak fog bejönni, akiket vonzanak a neoprogresszív rock melankolikus válfajai. A Dead Heroes Club ugyanis nem fukarkodik a meggyőző érzelmi kifejezőerővel, és közben megőrzi azokat a legjobb hangzásbeli elemeket, amelyek néhány legendás példaképüket is díszítették. Már az is különc figurákká teszi őket a progresszív rockon belül, hogy manapság magányosak, az egyetlen említésre méltó ír progresszív rock banda. Második albumukkal viszont bebizonyították, hogy mostantól a jobb neoprogresszív rock zenekarok kategóriájába tartoznak, amelyek tudják, hogyan kell a dolgokat helyesen és meggyőzően tálalni.
Felállás
Liam Campbell – ének, gitár
Mickey Gallagher – dob, ütőhangszerek
Wilson Graham – basszusgitár, ének
Gerry Mc Gerigal – gitár, ének
Chris Norby – billentyűs hangszerek, zongora
Produkció
Frankie Robinson & Dead Heroes Club
Dallista
1. Theatre of the Absurd (9:13)
2. Stranger in the Looking Glass (9:43)
3. The Centre Cannot Hold (4:10)
4. A Gathering of Crows (11:25)
5. The Sleepers Are Waking (4:15)
6. A Time of Shadow (15:07)
