Előadó: Prymary
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 57:02
Értékelés: 3/5
A Prymary egy dél-kaliforniai amerikai progresszív metal banda, amely új, immár harmadik stúdióalbumával jelentkezik. A „The Enemy Inside” – akárcsak elődje, a „Tragedy Of Innocence” – koncepciólemez. A beteljesületlen álmok és a személyes traumák kérdésével birkózik, amelyekkel a modern kor átlagembere szembesül. A dalszövegek (mondhatjuk, hogy az album fejezetei) vallomásos értelemben önálló egységek, ugyanakkor az előző mondatban említett elembertelenedés motívuma vörös fonalként köti össze őket az album teljes játékidején át.
A Prymary sötét hangulatú banda. Hangzásukban elsősorban a Dream Theaternek tartoznak a legtöbbel. Azzal a különbséggel, hogy a Prymary jóval homályosabb, rejtélyesebb csapat, amely több olyan fűszert kever a zenéjébe, ami a gyors vagy összetetten, ó-iskolásan felépített korai heavy metalból (a speed metalból) ered, ahogy az Észak-Amerikában fejlődött a nyolcvanas években. Nyomokat keresel? Fates Warning. Igen. És mégis, ahol a Fates Warning van, ott van a közelben a „szuperprog” metalos Redemption is. És még valami: Chris Quirarte dobos egyben a Redemption dobosa is. Úgyhogy nem csoda, hogy párhuzamok vonhatók a Prymary és a Redemption között.
A Prymary progresszív metaljára az igényesebb zenekarok közé tartozik, amelyeket az Egyesült Államok bölcsője a történelme során kitermelt. Szinte matematikai pontossággal játszanak. A motívumok rántásszerűen követik egymást, és teljesen váratlanul fűzik egymás mellé a dalok fejlődését. Így a sokkhatás remekül működik, az album erősen dinamikus, a hangulat pedig színesen hullámzik. Röviden: a kiszámíthatatlanság bélyege végig jelen van, és ez nagyon-nagyon jó.
Hangzásban a Prymary nem kínál semmi újat. Ezt igyekeznek elrejteni a dalok szétdarabolásával, amelyekből a vörös fonalat csak sokszori hallgatás után fejted ki. Igen. A „The Enemy Inside” nehezebben befogadható album, és csak a progresszív metal rajongóinak legedzettebb idegzetűeknek való. Az egész viszont egy szemernyit sem lenne érdekes, ha nem döbbentene meg kivételes technikájával és magas szintű iskolázottságával. A Prymary rendkívül ügyes. A skálákban élnek, és egészen hanyag természetességgel bánnak velük. Extrém gyorsan játszanak, mint ügyes zsonglőrök adogatják egymásnak a motívumokat, és olyan ügyesen kötik össze őket képszerű, progresszíven megtört átvezetésekkel, ahogy a pók szövi a hálóját.
A produkció kiváló, a zenekar élő, dinamikusan mozgalmas képet nyújt, amelyben a hangszerek a középre helyezett vokállal együtt elérik a kívánt egyensúlyt. A produkció erénye elsősorban az, hogy a képből kiemelkedik a tépő basszus a testes csapásaival, amely szó szerint átvág a hangzáson a maga döfködésével. Quirarte dobos-mániákus, aki semmivel sem marad el Portnoy mögött, a legképtelenebb átvezető kombinációkat rázza ki magából, és mintha transzban lenne, ügyesen kihasznál minden kis rést, hogy megsózza egy szédítő dobakrobatikával. Itt van az ördögien gyors gitárszólózás is, amely olykor úgy hat, mintha a kiválasztott szólónak nem lenne vége, olyan lelkesen harap bele a felkínált improvizációs csalétekbe.
Az énekhang viszont ebben az egészben az a tényező, amely a rajongók rostája. Charlie Dominici (ex-Dream Theater, Dominici), Ted Leonard (Enchant) és Ray Alder (Fates Warning) hangjának keverékét kínálja, ráadásul hihetetlenül obskúrus. Tehát magas ének. Magas fekvésekre irányított. Emellett enyhén ropogós, vékonyka élt hordoz, amely a szándékos „nyöszörgés” hozzáadásával végtelenül idegesítő is lehet. Nem arról beszélek, hogy az ének nem illik a zenéhez. Egyszerűen annyira más és szinuszosan egydimenziós, hogy az érzékenyebb hallgatóknak, vagyis az alacsony ingerküszöbűeknek „felszakíthatja” az agy asszociációs kérgét. Aki viszont úgy fogadja el az éneket, ahogy van, azt gazdagon megjutalmazza a zene, amit „The Enemy Within” kínál. Az ének a kiválasztott dallamokban helyenként szándékosan pszichedelikus vonalakat keres. Ez a kevésbé és a jobban megterhelő dallam közötti ötvözés a hangszerelésben a 20 perces záró eposzra, a Trial And Tragedy-re jellemző.
A „The Enemy Inside” ugyanis olyan album, amelyiknek elvileg semmi sem hiányzik. Megalkuvást nem ismerő, progresszíven összehangolt metaljával minden elérhető ágyúból lő, úgyhogy 57 perc hallgatás után kimerülten rogysz le a fotelodban. Éppen ez a végtelen motívumözön-sorozat a túlzó elem, amely jelzi, hogy a zenekar nemigen gondolkodik azon, hogy az albumon magas dallamosságot, énekelhetőséget kínáljon. Teljesen gondtalanul vág és féktelenül őröl az összetett struktúrákon át, amelyek csak többszöri hallgatás után ülnek meg a fülben. Ha egyáltalán. Mire ugyanis eljutsz a Disillusion című számig, az elveszi tőled az utolsó szikrányi józan eszedet is, olyan irigylésre méltóan élvezhetetlen a felépítésében (az énekkel együtt).
A „The Enemy Inside” nehéz album, igényesebb hallgatóknak szánva. Akik szeretitek az újabb Dream Theatert, a Redemptiont vagy a Pain Of Salvationt, biztosan sok szimpátiát találtok a Prymaryben is! Ha el tudjátok fogadni ezt a rendkívül sajátos énekhangot, és magatokévá teszitek, a „The Enemy Within” bőséges zenei élvezetet kínál nektek. Akik viszont világos, kidolgozott dallamot követeltek, amilyet az Angra vagy a Symphony X típusú prog metal bandák művelnek, azok ne vesztegessék rá az idejüket.
Felállás
Jackson Haskett – ének
Sean Entrikin – gitár
Neil McQueen – billentyűk
Rob Young – basszusgitár
Chris Quirarte – dob
Produkció
Prymary
Számlista
1. The Enemy Inside (Part 1) (4:27)
2. The Enemy Inside (Part 2) (4:33)
3. The Enemy Inside (Part 3) (2:45)
4. The Enemy Inside (Part 4) (4:18)
5. The Enemy Inside (Part 5) (2:14)
6. Inflicted (5:00)
7. Disillusion (6:15)
8. Edge of Discovery (6:57)
9. Trial and Tragedy (20:33)
