Előadó: Riverside
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 44:44
Értékelés: 4.5/5
A Riverside kiváló szerzemény és igazi felfrissülés a progresszív színtér számára, különösen most, amikor főleg a progmetal irányzat kissé veszített aktualitásából, és hiányoznak a friss erősítések, akik a saját alkotói ihletük kútjából merítenének, és ezzel garantálnák az egyedi felismerhetőséget. Az „Anno Domini High Definition” a Riverside negyedik stúdióalbuma, amellyel a srácok újabb fejlődési lépést tesznek a zenei művészet saját, egyedi gravírozásában. Nemcsak hogy ismét megerősíti a zenekar egyediségét, hanem tovább tágítja, mélyíti és definiálja annak meglévő mérföldköveit, magasabb minőségi szintre és új zenei formába emelve őket.
A lengyelek pályafutásuk legelejétől, az első albumtól kezdve ápolják a saját, jól felismerhető karakterüket. Már az elején lefektették néhány védjegyüket, amelyek jellemzik a kifejezésmódjukat. Elsősorban az énekhangot, amelynek saját színe van, másodsorban pedig – talán még fontosabb – a gazdag, masszív hangfalat, ami a különleges, sötét és katasztrofális hangulat záloga. Ezt gyakran programozott szamplerekkel erősítik meg, szellemes, egyszerű, őszinte, ugyanakkor rendkívül elegáns módon, bár ez a zenekari ismertetőjegy olykor bizarr méretekig is felfújódhat.
Ezúttal is élvezhetjük a gazdagon hangszerelt, rétegzett hangzást, amely az énekhang hátterét adja és megtartja. A Riverside a gitár metalos riffelésével kreált dinamikus, eleven nyomulás mellett hangeffektekkel és programozott szamplerekkel mozgatja meg a gitárfrázisokat, amelyek a poliritmikusság illúzióját is kelthetik, elsősorban azonban a zenekar kifejezőerejét tágítják, hiszen fontos alakítói annak a drámai, nagy intenzitású hangulatnak, amely az albumon végig nem lankad. Ezzel a hangszereléssel az „Anno Domini High Definition” felülmúlja a zenekar előző három lemezét. A billentyűk helyenként orgonahangot használnak, ami harmonikusságával tovább tölti és tágítja az album hangképének spektrumát.
A Riversidenál nincs mellélövés. Minden építőelem ugyanazon a hullámhosszon él együtt, kiválóan megértik egymást, ravaszul játszanak a dinamikai váltásokkal egy gazdag, valósághű atmoszféra hullámzásában, ahol az énekes prédikáció az így összeforrt, egymással kompatibilisen szőtt hangszeres jellemzők között átkozottul jól életre kel. Ez a morbid, melankóliával telített hangulat, amelyet a lengyel zenekaroknál általában nem nehéz észrevenni, kapóra jöhet az olyan angol „gyászolók” rajongóinak, mint a Porcupine Tree, vagy – diametrális párhuzamként – akár az Arena (legkeményebb produkciós változatában) híveinek. Persze a dolog más tésztából gyúrt, de az érzések, amelyek a hallgatóban megszületnek, megfelelő összefüggéseket teremtenek a két zenekar között. Végül is csak a végső vibráció számít. Nem fontos, hogyan jutsz el odáig. A lényeg, hogy a bőröd alá másszon, és meggyőzzön, hogy ezúttal valódi a játék.
Az albumon két dal emelkedik ki: a Left Out és a Hybrid Times. Ez a két leghosszabb szerzemény. Hosszabb hangszeres részeik mozaikszerű kirakósként követik a dalok felépítését, mint világosan kiemelt motívumtöredékek, amelyek úgy illeszkednek egymáshoz, mint kulcs a zárhoz. A Riverside játékában így éppen a dalok ezen részei ragadják meg leginkább a figyelmet, ahol a zenekar különösen meggyőzően mutatja meg mesteri hangulatfokozó tudását számos vezérmotívum egymásra fűzésén keresztül. A riffelő nyomulás áradása, a nehezebb ritmikai textúrák és a triviálisan megfogalmazottak között ügyesen egyensúlyozó ritmusfordulatok, valamint a változatos billentyűhasználat összességében olyan anyagot kínál, amely a zenei gurmék fülének való, és sokáig élvezhetik, miközben lehámozzák róla a „fátylakat”.
A zenekar sokszor úgy teremt kontrasztot, hogy az orgonahangot az eleven gitárriffelés ellensúlyául állítja, vagy a klasszikusabb billentyűhangokat és programozott szamplereket – azokon a részeken, ahol a gitárriffelés elveszíti az elsőbbséget – egy hegyes, telt hangú és dallamosan kutakodó basszusfutammal állítja szembe. Ebben a tekintetben a Hybrid Times a lemez abszolút győztese, különösen abban a részben, ahol a zenekar a „goa trance” zene felfedezéseivel kacérkodik. Végig a provokáció határán mozog, szétveri a megszokott kereteket, új határokat húz és új zenei horizontokat fedez fel.
A Hight Times mellett semmivel sem kevésbé provokatív és egyedi a Egoist Hedonist középső hangszeres szakasza (egy szlovén politikus definíciója Anno Domini 2010-re), ahol a zenekar a már említett „trance” műfajú programozott szamplerezés (ízléses árnyalatban) mellett az egyik motívumban fúvósok támadását vonultatja fel, amelyek a Riverside kezében ismét hatásosan felfokozzák a dinamikát, és izgalomban tartják a hallgatót, vajon mi vár rá a dal következő darabjában. A kiszámíthatatlanság faktora, amire a progresszív metal és rock rajongói áhítoznak, ezen a lemezen fantasztikusan fel van nagyítva és kihangsúlyozva.
Az énekhang beleéli magát a versszakokba. A finom melankóliából egy pillanat alatt megszállott visításba csaphat át, olykor még „growlt” is kilő magából, és így számos érzelmi állapotot sorakoztat fel, amelyek realizmusukban egyenesen megdöbbentők. A srácok úgy is mélyítik a hangulatot, hogy az ének „echo” hanghatásokat használ.
Még valami. A Riverside ugyan keresztbe vetett párbeszédet kínál a gitár- és billentyűszólók között, közben azonban végig hű marad a magas hangulat iránti fogadalmához, amelyet követ, és ezt nem is képes elárulni. Így sosem lesztek tanúi olyan hangjegysorozat-össztüzeknek, amelyek magas szintű zeneiskolai képzettségen alapulnak.
Az „Anno Domini High Definition” a Riverside negyedik stúdióalbumaként messze a zenekar legkihívóbb, kifejezésmódjában leggazdagabb és legkomplexebb felépítésű lemeze. Egyúttal lenyűgöző, hogy a stúdióban hogyan lehetett ilyen igazán morbid feketeséget megfogalmazni, amely az album alaphangulatát a középpontba állítja. Ez adja a vörös fonalat, a sokféle hang- és hangszerelésbeli változatosság mellett a kompaktságot, a világosan megformált szerkezetet és azt az érzést, hogy a Riverside olyan művészi fejlettségi fokot ért el, ahol a csapattagok „ugyanazért a dologért” lélegzése elérte az alkotói zenitet. Egy album, amelyet mélyen ajánlok a legelkényeztetettebb zenei befogadóknak. Reméljük, hogy a Riverside alkotói csúcsidőszakában még sokáig így, mint az „Anno Domini High Definition”-nel, el fog kényeztetni minket. Egy zenekar, amelyet szinte szétfeszít a munkás rugózás megfelelő hőfokra hevített energiája.
Felállás
Mariusz Duda – ének, basszusgitár, akusztikus gitár
Piotr GrudziŠ
Produkció
Riverside & Szymon Czech
Számlista
1. Hyperactive (5:45)
2. Driven To Destruction (7:06)
3. Egoist Hedonist (8:56)
4. Left Out (10:59)
5. Hybrid Times (11:53)
