Előadó: Dare
Megjelenés: 2009
Pontszám: 2.5/5
Darren Wharton mostanában tényleg képes elszomorítani az embert, mert semmi sem ér fel ahhoz, amit réges-régen a Dare debütáló lemeze, az 1989-es „Out Of The Silence” kínált. Igen. Ez az az album, amelynek ott kell állnia minden igazi AOR/melodikus rock-rajongó lemezgyűjteményében. Darren Wharton tehát megint új albumot adott ki a Dare név alatt, ráadásul „stúdió”-előtaggal. Az ember erre hegyezi a fülét, kerekre nyílik a szeme, mert az elvárások az egekbe szöknek. Az „Arc Of The Dawn” a „Beneath The Shining Water” (2004) hangzásának és szerzői irányvonalának folytatása, és nem találja fel a spanyolviaszt. Elsősorban a természetes hangpaletta és az egyes építőelemek elrendezésének megőrzésére ügyel, vagyis arra, ami a mai Dare arcát adja. Ahhoz tér vissza tehát, amihez a Dare a harmadik, „Calm Before The Storm” albummal fordult.
Sajnos ez az arculat nem sugároz olyan erős, egyedi mondanivalót, mint az „Out Of The Silence” debütalbum, amely a legjobbat vetette papírra mindabból, amit az AOR az aranyos nyolcvanas évek örökségéből ki tudott hozni. Minden „siránkozásom” ellenére minden Dare-album felismerhető, Darren Wharton jellegzetes hangszíne és éneklési módja miatt, a jellegzetes vezérmotívumok miatt is, amelyek a dallamívekben nem térnek el sokat, de megőrzik Wharton felismerhetőségét mint zenész.
Az album önmagában messze nem mondható rossznak. Csak az ihlet hiányzik belőle. Wharton rutinos, tapasztalt zenész, a kidolgozott rockdallam doyenje. Az album produkciója hibátlanul kifényesített. Az építőelemek a helyükön vannak, kiegyensúlyozott összhangban, ahol a billentyűk és az elektromos gitár mellett az akusztikus hangzásnak is jelentős súlya van. A vezérmotívumok működnek, a versszak–refrén viszony kompatibilis marad, és dalként a hitelességét is megtartja.
Mégis, itt csak átlagról beszélhetünk. Az album egy morzsányit sem hagy meg abból, amiért az ember hozzányúl. Hallgatás közben egyetlen dal sem ragad meg a fülben, és az album gyorsan átcsúszik „az emésztőrendszeren”, és megfoghatatlan „fűrészporrá” áll össze. A Shelter From The Storm, a nyitó Dublin vagy a Follow The River mind ugyanabban a súlycsoportban mozog. Wharton személyes a versszakokban. Az éneke a brit AOR-hoz képest meleg, érző, enyhén reszelős, felismerhető akcentusú, kiemelkedően eltérő. Ahogy honfitársa, John Wetton hangja is kiemelkedő, de az már egy másik történet.
Az album azonban nem „üt”, nem ragad magával, nem sokkol, nem lelkesít. A Dare semmi újat nem mond. Sőt. Saját hitelrontásukban és ihlettelenségükben odáig mennek, hogy az „Out Of The Silence” két klasszikusát, a King Of Spades-et és az I Will Return-t is újrahasznosítják. A nyolcvanas évek („eighties”) remek produkciójától és a hangkontrasztok szaftos, háromdimenziós mélységétől teljesen megfosztott, lecsupaszított dalok az új változatokban inkább éjszakai kabarék termeibe illenek, mint a hatalmas arénák színpadaira, amelyekre egyedülálló eredetijükben szánták őket. Az újrahasznosítás és az ötlethiány eredetiséggel való elleplezésének története itt még nem ér véget. Darren Wharton a Thin Lizzy-klasszikus, az Emerald akusztikusan álmodozó változatával folytatja. Persze az érettebb korba lépett férfinak elég ideje volt arra, hogy az emlékek az aranykorról, amikor a zseniális rockúttörő, Phil Lynott csapatának tagja volt, megnedvesítsék a szemét, de ekkora nyilvánvaló érzelgősségre azért nem lehetett számítani. Az aranzsmé szerkezetében Richard Dews akusztikus gitárjátéka ugyan kihúzza a mélyből, de az egész mégis egyenesen nevetségesen hat, ha felidézed a Thin Lizzy-eredeti egyedi rockerejét. És ez sem minden. Itt van még a The Flame, a Cheap Trick szerzeményében született nagyobb ballada, amelyről nem nehéz kitalálni, hogy Wharton hangja több mint alkalmas arra, hogy Robin Zandert helyettesítse a begöndörített frizurák korszakában, a „Luxury” albumon.
Szerencsére itt van a Still Waiting, az igazán erős saját szerzemény, amelyben a legsikeresebben csillan meg Wharton mai hangszerelői arca az albumon. A számon átsüt az ír-kelta íz, amelyet a dallamosság mellett Darren Wharton érző és melankolikus énekstílusa is elmélyít. Az album többi részén sem kapcsol a Dare érezhetően magasabb sebességbe. Középtempós, balladák felé hajló, könnyedebb rockalbumról van szó, jókora kitérőkkel a hagyományos „eighties” popdallamosság kozmetikája felé.
Az „Arc Of The Dawn” nagyon személyes album. És lehet, hogy ezzel az értékeléssel igazságtalan vagyok Darren Wharton személyével és munkájával szemben, amikor végig az „Out Of The Silence” albumot hurcolom elő, de ebben a helyzetben sajnos más megközelítést nem tudok kihámozni. A zenekar hírnevét tekintve, amelyet nagyrészt az utolérhetetlen debütalbum, az „Out Of The Silence” épített, jobb lett volna, ha az „Arc Of The Sun” Wharton szólóstúdióalbumaként jelenik meg. A minőség határozottan ott van, és minden AOR-rajongónak azt ajánlom, hogy hallgasson bele, de sajnos nem sikerül erősebb nyomot hagynia, és nem tud kilépni abból az árnyékból sem, amelyet a Dare számára megismételhetetlen 1989-es évszám nagysága ma is vet.
Felállás
Darren Wharton – ének, billentyűk
Richard Dews – gitár
Kevin Whitehead – dob
Produkció
Darren Wharton
Dallista
1. Dublin
2. Shelter In The Storm
3. Follow The River
4. King Of Spades
5. I Will Return
6. Emerald
7. When
8. The Flame
9. Still Waiting
10. Kiss The Rain
11. Remember
12. Circles
