Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2009
Játékidő: 42:03
Értékelés: 3/5
Ki gondolta volna, hogy a német progresszív rock bajnokai majdnem tizenegy évvel a kiváló „Ocean 2” (1998) megjelenése után új stúdióalbummal jelentkeznek, ráadásul ilyen fantáziátlan címmel: „Visionary”. Sokan ugyanis – főleg azután, hogy a frontember Frank Bornemann hosszabb időre átvonult a producerek és kiadósok világába – már rég elkönyvelték őket. A váratlan visszatérés mindenesetre jó hír mindazoknak, akik a mai, kétes minőségű, önjelölt proggrock-zenekarokkal teli áradatban még bíznak azokban a progresszív rock úttörőkben, akik évtizedek után is kalandos, újító szellemű zenét játszanak, és hűek maradnak eredeti művészi víziójukhoz. Az Eloy legújabb lemeze – a címhez híven – részben megvalósítja ezt a víziót, bár hangzásuk páncélját itt-ott már érezhetően megette a rozsda, amit az életút őszén aligha lehetett elkerülni.
A „Visionary”-t ugyanaz a felállás vette fel, amelyik az „Ocean 2”-vel letette a névjegyét, és ez bizonyára megdobta azok étvágyát, akik újabb mesterművet vártak. Nekik most komoly csalódásra kell felkészülniük, mert a „Visionary”-ból krónikusan hiányzik az elődje ambíciója és drámaisága. Az albumon melankolikus hangulat uralkodik, a kemény rockos részek pedig csak annyira vannak jelen, amennyire a hatalmas szimfonikus hangszerelések kitöltéséhez elkerülhetetlen, így az egész az Eloy hangulatilag legcsendesebb lemezei közé tartozik. Ez nagyobb változatosság mellett nem is lenne baj. Csakhogy a dalok tempóban meglehetősen hasonlítanak egymásra, ami jól mutatja a ritmusszekció általános fantáziátlanságát, sőt szinte általános álmosságát. A régi motoros Klaus-Peter Matzioltól ezen a téren az évei miatt amúgy sem lehetett többet várni, a dobos Bodo Schopf viszont főleg adós marad: a rajongók biztosan több dinamikát és energiát vártak tőle, mint amennyit most mutat.
A másik gond, amely az album lendületének oroszlánrészét elveszi, Bornemann hangja, amely az évek során elég rosszul konzerválódott. Nem csoda, hogy a zenekar feje gyakran vendégénekesnők mögé bújik, akik legalább valamennyit javítanak az általános egyhangúságon és izgalommentességen. A legendás gitáros megtartotta védjegyének számító erős német akcentusát, és becsülettel igyekszik megidézni a space rockra jellemző varázslatot, de énekes teljesítményéből hiányzik az a lendület, amelyet a rajongók a múltban megszokhattak. Frank gitártechnikája továbbra is külön kategória, és az egyik fő tényező, amely megmenti az albumot a teljes középszerűségtől. Ebben a tekintetben továbbra is a gitáros finomságok mestere és az okosan megépített szólók alkotója. Dicséret illeti a billentyűs virtuóz Michael Gerlach több mint lenyűgöző játékát is. Az epikus, mozgalmas szimfonikus hangszerelések szövögetése a gitár mellett az az alapkő, amely az Eloy hangzásbeli folytonosságát adja, és amely a múltban „felelős” volt a legjobb teljesítményeikért.
Az Eloy szövegei továbbra is a sci-fi világához kötődnek, ami igazán nem meglepő egy olyan zenekartól, amely a név egyik legkedveltebb tudományos-fantasztikus regény népéről kapta, bár az album – megszokott gyakorlatukkal szemben – nem koncepcióalbum. Kissé ironikus, hogy a „Visionary”-n a legjobban azok a dalok sikerültek, amelyek a régről ismert Eloy-motívumokat tartalmazzák, azokat, amelyekkel fénykorukban elvarázsoltak minket. Arról, mennyire hiányoznak ma már az új ötletek – egészen odáig, hogy régi slágereik feldolgozásába kezdtek –, a legjobban a régi klasszikus, a „Time to Turn” egyébként remek új változata, „The Challenge” tanúskodik, amely az eredeti folytatásának készült. Az eredeti motívumot egy nagyságrenddel drámaibb női vokális harmóniákkal és kibővített, szintetizátoros szimfonikus hangszerelésekkel építették tovább. Bornemann hangjából viszont hiányzik az egykori érzelmi kifejezőerő, így az azonos című albumról származó eredeti változat összehasonlításban még mindig jobban szól.
Az érdekesebb teljesítmények közé tartozik a szimfonikus ballada, a „Summernight Symphony”, ahol Bornemannt a kiváló zenekari hangszerelések mellett ismét nagyban támogatja a vendégénekesnők remek közreműködése, ez a fő oka a fenséges, magával ragadó hangulatnak. Az epikus „Age Of Insanity” az album egyik magányos csúcspontja, amely megvalósítja azt a szerencsés Eloy-egyensúlyt a kemény rockos frázisok és a szimfonikus hullámzás között, amellyel „űrbéli” atmoszférát építenek. Ez a kombináció képes arra, hogy az embert a képzelet szárnyán az éteri szférák felé repítse, bár a régi rajongók könnyen észreveszik majd a rokonságot egyes korábbi alkotásokkal. A ritmusszekció is érezhetően kreatívabb és erősebb, mint a legtöbb másik dalban, Gerlach Moog-szintetizátoros szólója pedig igazi csemege minden prog-gurmenak.
A többi szerzemény a középszerűség kategóriájába tartozik. A nyitó „The Refuge” hatásos fuvolabetétet és néhány érdekes, keményen rockos gitárfogást tartalmaz, de Bornemann monoton éneke miatt a drámai csúcspont felépítésében sehogy sem jut el addig, ameddig eljuthatna. A „The Secret”-ben megvan egy új space rock klasszikus lehetősége, hiszen sikeresen építi az éteri atmoszférát, amiben nagy szerepe van a változatos gitárfrázisok és szimfonikus hullámzások szerencsés fúziójának, valamint a vokóder találó használatának. Csakhogy végig jelentős ritmikai egyhangúság uralkodik, az énekbeli „fáradtságról” nem is beszélve, így a kezdeti potenciál hamar elpárolog. A legnagyobb potenciálpazarlást a bár ambíciózusan megkomponált, kilenc perces epikus dal, a „Mystery (The Secret, Part 2)” jelenti, amely az elején sokat ígér, a végére keveset ad. Bornemann unalmas éneke a monoton ritmusszekcióval párosulva „gondoskodik” róla, hogy a kezdeti drámai hangulat szappanbuborékként pukkanjon szét, és átváltson a már számtalanszor hallott motívumok instant ismétlésébe. Az egyperces záró ballada, a „Thoughts” meglehetősen kidolgozatlan és fölösleges, mert nem éri el a kívánt hatást, és olyan érzést kelt, mintha az album valahol a közepén ért volna véget.
A „Visionary” cseppet sem látnoki album, amelyből krónikusan hiányoznak a friss ötletek, ugyanakkor megvan benne minden felismerhető elem, amiért az Eloy kiérdemelte helyét a progresszív rock legjobbjainak panteonjában. Kevés újdonság és sok újrahasznosított anyag tehát, ami csak a legheveserebb rajongókat fogja kielégíteni. A tagokon alaposan meglátszik az évek súlya, ezért már nem tudnak alkotni a régi szenvedéllyel és lendülettel, ami leginkább Bornemann énekére igaz. Mindez az album az Eloy kevésbé izgalmas, de még mindig szolid teljesítményei közé sorolja, ami végül egyáltalán nem rossz egy olyan zenekartól, amely nemrég még fél lábbal a sírban volt. Ami a legfontosabb, és sok rajongónak teljesen elég ahhoz, hogy a gyűjteményébe tegye a lemezt: végül sikerült megőrizniük a felismerhető hangzásukat. A „Visionary”-n egyetlen rossz dal sincs, de semmi igazán izgalmas sem, amitől az Eloy az új évezredben is azon kevés proggrock-úttörő közé tartozna, akik még képesek valami újjal meglepni.
Felállás
Frank Bornemann – ének, vokál, akusztikus és elektromos gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Michael Gerlach – billentyűs hangszerek
Bodo Schopf – dob, ütőhangszerek
Hannes Folberth – kiegészítő billentyűs hangszerek (2, 3, 4 & 6)
VENDÉGZENÉSZEK:
Anke Renner – vokál (2, 4, 5 & 6)
Tina Lux – vokál (2, 4 & 6)
Volker Kuinke – reneszánsz fuvola (1 & 2)
Christoph Littmann / billentyűs hangszerek, zenekari hangzások (5)
Stephan Emig – kiegészítő ütőhangszerek (4 & 6)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. The Refuge (4:54)
2. The Secret (7:45)
3. Age of Insanity (7:56)
4. The Challenge (Time to Turn, Part 2) (6:44)
5. Summernight Symphony (4:22)
6. Mystery (The Secret, Part 2) (9:00)
7. Thoughts (1:22)
