Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 1:55:14
Értékelés: 5/5
A „Joe’s Garage”, ez a három felvonásos progresszív rockopera, amely arról szól, mi történhetne, ha a zene illegálissá válna, a legendás amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, szatirikus és rendező, Frank Zappa pályájának egyik legragyogóbb teljesítménye. A zenei kísérletezés és a társadalmi paródia (vagy ha jobban tetszik, provokáció) minden formájának zsenije, aki azért élt, hogy zenei műalkotásokat alkosson, ezzel az eredetileg két részben megjelent lemezzel (először az első felvonás, majd a második és a harmadik együtt) minden szempontból időtlen mesterművet hozott létre, sőt talán a legjobb társadalmi szatíráját. Hogy ez a legendás album mekkora hatással volt zenészek és hallgatók generációira, azt talán a legjobban az mutatja, hogy a „Joe’s Garage” 2008 szeptemberében színpadi változatot is megért amerikai színjátszók előadásában, akik a vállalkozáshoz kizárólagos engedélyt kaptak Frank családjától.
A „Joe’s Garage” koncepciója elsősorban Frank szimbolikus leszámolása (korántsem az első, és nem is az utolsó) a cenzúrával és az öntörvényű amerikai közerkölcsőrökkel, akik egyre vehemensebben támadták a zenéjét, azt állítva, hogy „pornográf”, és veszélyes a gyerekeik „normális” fejlődésére. Ez néhány évvel később csúcsosodott ki Frank diadalmas fellépésével az amerikai kongresszus előtt, ahol alaposan nevetségessé tette a legkonzervatívabb szenátorokat, akik kitartottak téveszméik mellett. Frank győzelme ellenére – amelynek köszönhetően pályája végéig nyugta volt attól, hogy politikai őrültek beleszóljanak a munkájába – a konzervatív közösség (Tipper Gore, Al Gore, a Clinton-kormány alelnöke és későbbi öntörvényű környezetvédő feleségének vezetésével) némi elégtételt kapott: az amerikai piacon minden potenciálisan explicit tartalmú lemezt külön matricával kell megjelölni (erről sokkal többet a „Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention” című album, 1985, közelgő kritikájában).
A „Joe’s Garage” sok tekintetben megalkuvást nem ismerő, intelligens gúnyolódás az ilyen konzervatív paranoián, egyben fikció arról, mi történhetne a legrosszabb esetben, egyszer a jövőben, ha a paranoid szenátorok diadalt aratnának a „veszélyes” tartalmú zene betiltásával, és ezzel korlátoznák a szólásszabadságot és a művészi önkifejezés jogát. A klasszikus zappás gúnyon túl, amely az amerikai politika és berendezkedés tévelygéseit pellengérezi, és amelyből a szövegekben hemzseg a bőség, számos más szatirikus szúrás is akad: az átlagamerikai tipikus lecsúszottságára, az olyan befolyásos vallási szekták, mint a szcientológusok, a híres rockzenészek kicsapongó életére, a garázsbandákra, az intézményesített fetisizmusra, valamint az olyan elnyomó rezsimekre, mint például az iráni, ahol a „nyugati” zene szinte teljes egészében még mindig tilos.
Első felvonás: az opera a Central Scrutinizer nevű bizarr entitás bemutatásával nyit, aki a történet fő narrátora. Ennek a különös figurának nincs saját karaktere, de következetesen azt a feladatot látja el, hogy bevezesse azokat a korlátozó törvényeket, amelyek a közelgő, várt zenetilalom alapjává válnak. A Scrutinizer egy tanulságos példát mutat be arról, „mi történhet, ha a zenei pályát választod”, majd bemutatja az opera főhősét, Joe-t. Joe valaha „kedves fiú” volt, aki a kispolgári szomszédja állítása szerint rendszeresen lenyírta a szomszéd fűjét. Ennek vége szakadt, amikor felfedezte a rockzenét, és a bandájával órákat töltött a garázsban, hangos zenét játszva, ami a szomszédokat folyamatosan az őrületbe kergette, így gyakran hívták a rendőrséget.
Joe-t egy újabb ilyen eset után bevisszük a rendőrőrsre, ahol egy „jóindulatú tanácsadó” fánkkal kínálja, és azt javasolja neki, inkább vegyen részt valamelyik „egyházias szellemű szociális tevékenységben”. Joe később megismerkedik egy Mary nevű lánnyal. Kapcsolatuk kézfogásra és „tiszta gondolatok” ápolására korlátozódik. Ám Mary, a katolikus lány, egy este elhagyja Joe-t, hogy megnézhesse kedvenc zenekarát, a Toad-O-t (a név a népszerű amerikai rockegyüttes, a Toto paródiája), és közel kerülhessen a tagjaihoz. Végül kísérlete úgy végződik, hogy a turnébuszukon köt ki, ahol csoportszexet folytat a színpadi felszerelés gondozóival, és „groupie” lesz. Velük utazik a turnén, amíg Miamiban ki nem teszik, miután túlságosan kimerül ahhoz, hogy bármit is tegyen. A városban kóborolva részt vesz egy vizes pólós versenyen, hogy keressen annyi pénzt, amennyi elég a hazaútra. Joe idővel értesül a kalandjairól, ezért depresszióba esik, nekiáll inni, és lefekszik egy Lucille nevű lánnyal, aki a Jack-In-The-Box gyorsétteremben dolgozik. Lucille „ajándékba” ad neki egy meg nem nevezett, kellemetlen nemi betegséget (valószínűleg gonorrheát), bár Joe naiv szerelmi elragadtatásában azzal áltatja magát, hogy egy koszos vécéülőkén ülve szedte össze.
Második felvonás: Joe a problémái megoldására a vallásosságba menekül, és rengeteg pénzt ad L. Ron Hoovernek, az Appliantológia Első Egyháza (a szcientológiai egyház paródiája) vezetőjének. Hoover úgy azonosítja be, mint aki mélyen legbelül látens fetisiszta a műszaki berendezések iránt. Amikor Joe elhatározza, hogy megvallja szexuális orientációját, Hoover azt tanácsolja neki, hogy egy géppel folytatott szexen keresztül élje át a szexuális megerősítést. Joe elmegy az Omarica klubba, ahol különleges gépeket lehet bérelni szexuális igények kielégítésére. Ott kiválaszt egy megfelelő gépet Sy Borg néven, amely egy robotmalachoz hasonlít. Együtt Sy lakására mennek, ahol vad orgiát csapnak Sy lakótársával, egy módosított Gay Bob babával. A szex végén Joe egy „aranyzuhany” segítségével tönkreteszi Sy áramköreit. Ezután végleg slamasztikába kerül, mert az összes pénzét az Appliantológia Első Egyházának adta, és nem tudja kifizetni a robot javításának költségét. Büntetésül egy különleges börtönbe zárják, ahol a belső falak mind zöldre vannak festve. Ott különféle megbüntetett zenei üzleti figurák (egykori zenészek és menedzsereik) tartózkodnak, akik Joe-t újra meg újra csoportosan megerőszakolják. A vezetőjük egy nagy lemezkiadó egykori promóciós ügynöke, a „plešasto-glavi” John.
Harmadik felvonás: amikor Joe-t kiengedik a börtönből, a zene már illegális. Ettől megőrül, és elkezdi a fejében elképzelni mindazokat a gitárhangokat, amelyeket nem játszhat el, miközben egy újságíró dokumentálja a gondolatait. Végül beletörődik, hogy a zenének visszavonhatatlanul vége, és rutinmunkásként elszegődik az Utility Muffin Reasearch Kitchenbe (valójában Frank zenei stúdiójának neve, ahol az évek során számos számot rögzített), ahol süteményeket fagyaszt. A Central Scrutinizer a záróban közli a hallgatóval, hogy ha a Joe-ról szóló történet véletlenül nem győzte meg arról, hogy a zene gonosz, akkor a saját hangján fog énekelni. Ezután kikapcsolja a vokodert, amely eltorzítja a hangját, és kiderül, hogy valójában nem más, mint Frank Zappa.
Frank a Scrutinizeren kívül eljátszotta Joe barátját, Larryt, L. Ron Hoovert, Riley apját és Buddy Jonest is. Ike Willis gitáros-énekes kiválóan alakította Joe-t, Dale Bozzio énekesnő Maryként jeleskedett, a ritmusgitáros Warren Cuccurullo a bizarr Sy Borgként próbálta ki magát, míg a régi motoros dobos, Terry Bozzio, aki ezen az albumon már csak különleges vendégként szerepelt, jól ijesztgetett „plešasto-glavi” Johnként.
A zenészgárda, amely segített Franknek megvalósítani ezt a rendkívül ambiciózus projektet, minden tekintetben álomcsapat volt. Az új munkatársak közül a legjobban a fantasztikus dobos, Vinnie Colaiuta emelkedett ki, a technikai tökély és a zenei sokszínűség dobos-megtestesülése. Vinnie zappás „felavatását” azután élte meg, hogy többek között sikeresen előadta a rendkívül igényes „The Black Page” című művet (a legrégebbi kiadott változata a „Zappa In New York” című dupla koncertalbumon található, 1977). A dobos-próbát olyan jól teljesítette, hogy még elődjét, Terry Bozziót is ámulatba ejtette. Játék közben állítólag még arra is jutott ideje, hogy sushit falatozzon és a szemüvegét igazgassa. Franknel még két évig eredményesen dolgozott együtt, majd elsősorban alkalmi dobosként lett híres (leghíresebb a Stinggel végzett munkája). A „Joe’s Garage” felállásának másik fontos nagyágyúja a fiatal gitárhős, Warren Cuccurullo volt, aki régi Zappa-rajongóként érdemelte ki a ritmusgitáros posztot: fejből el tudta játszani Frank terjedelmes életművének összes gitárrészletét, még a legbizarrabbakat is. A Frankkel való együttműködés idején különösen közel került Terry Bozziohoz és feleségéhez, Dale-hez, akit meggyőzött, hogy a basszusgitáros Patrick O’Hearnnel együtt megalapítsák a Missing Persons new wave bandát. Később a Duran Duran régi gitárosa lett, és sikeres szólókarriert épített, a pornófilmes bizarr epizódot pedig minél előbb elfelejtik. A harmadik kiváló újonc Ike Willis gitáros-énekes volt, aki vokális karizmájának köszönhetően Frank kísérőcsapatának egyik legkedveltebb tagjává vált, és azon kevés, több éven át tartó munkatársak egyike, akikkel Frank a színpadi pályája végéig együtt dolgozott.
A „Joe’s Garage” zenei arculata elképesztő, rendkívül eklektikus kép, amelyben vegyülnek a különböző műfajok, a klasszikus zappás komikus rocktól a progresszív rockon, a kemény rockon, a popon, a reggae-n, a bluesen és a jazz fusionön át egészen a többiig. Az album híres a rengeteg kiváló gitárszólóról is. Frank ezek többségét az úgynevezett xenokronikus technikával vette fel, ami köznyelven annyit tesz, hogy a szólók nagy részét régebbi, egymással össze nem függő felvételekből emelte át, és új számokba illesztette. A szólók többsége – a „Crew Slut” és a „Watermelon in Easter Hay” kivételével – így került rá a lemezre.
Joe története a titokzatos „Central Scrutinizer” tompított hangjával nyit (Zappa egy különleges vokóderen át meséli a történetet, ami eltorzítja a hangját, így az egy robotéra emlékeztet; én személy szerint, valószínűleg csibészségből, mindig Benderre gondolok a Futuramából, bár ő „normális” hangon beszél). Elbeszélését funkos ritmusalap támasztja alá, a háttérben pedig számos fintorgó hang uralkodik. Ez az eredeti intró meggyőzően vezeti be a hallgatót a címadó számba. A „Joe’s Garage” Frank pályájának egyik legkedvesebb és legszimpatikusabb dala, mert kompakt dallamra, blueros riffekre és ugrándozó ritmusokra épül, közben pedig helyet kap egy rövid, de viharos szaxofonszóló is. Külön szórakoztató színt visz bele Ike Willis (Joe szerepében) és Frank (Joe barátja, Larry szerepében) kiváló énekváltása. A komikus „kaliforniai” popos rockos bájról a magas kísérő harmóniák és a taps gondoskodik. A végén a szám gyorsabb tempóba vált, a háttérben rendőrségi szirénák hangja hallatszik, és megvadult szomszédok kiabálnak, hogy a zaj miatt hívják a rendőrséget.
Következik a popos-rockos cukorfalat, a „Catholic Girls”, amelyben Dale Bozzio mint a könnyű vérű katolikus lány, Mary mellékénekesként mutatkozik be. Ez a kétszínű katolikus erkölcs kisiklásainak lehető legjobb paródiája, és egyike azoknak a leghírhedtebb daloknak, amelyek az amerikai politikai „krém” képzeletét felajzották. Már a szöveg és a refrén a pajkos katolikus kislányokról és kisfiúkról (az utóbbiak között Vinnie és Warren is szerepel) bőséges nevetést ígér, és amikor még a szándékosan magasra hangolt vokálok is csatlakoznak, funkos ritmusvonalakkal megtámogatva, a burleszk tökéletes. Egy csipetnyi finomságról a szellemes jazzbetétek és Ike sokoldalú éneke gondoskodnak.
A „Crew Slut”, amely Mary tisztátalan kalandjairól mesél, számtalan komikus fordulat és szaftos elbeszélő betét dala. Álmos blueros riff és szinte pentatonikus ritmikus futamok támasztják alá, ezért egy amerikai „road movie” zenéjére emlékeztet, ami nagyon jól illik a szöveghez, amelyben Mary vad orgiába keveredik a színpadi felszerelés gondozóival (különösen szaftos a párbeszéd Mary bőr iránti szerelméről). Itt találkozunk Frank első kiváló gitárszólójával is, amelyekből ezen az albumon hemzseg a bőség, és amellyel szokatlan szerepben, blues-gitárosként mutatkozik be.
A „Fembot in a Wet T-Shirt” újabb rendkívül kedves kis szám, „hawaii” ritmusokra építve, ahol a látszólag egyszerű, szinte popos rockos felszín alatt rendkívül összetett szerkezet rejtőzik. A legjobban Ike kiváló éneke nyűgöz le, amely megőrzi a hancúrozó dallamot, miközben a xilofon és a gitárfutamok ragyogó fusionös interakciója sem utolsó. Idővel burleszk elbeszélő betét következik, ahol a szarkasztikus kedvű Frank egy ostoba vizes pólós verseny műsorvezetőjeként lép fel, amelyet az a lány nyer, akinek a keble a hideg zuhany után a legvonzóbban fest. Dicséret illeti a volt Playboy-nyuszit, Dale Bozziót is, aki kiválóan alakítja a sztereotip ostoba, visító szőke Maryt, aki a vizes locsolás után kijelenti, hogy pénzért bármit megtenne.
Az instrumentális-fusionös csemege, az „On the Bus” Frank monumentális gitárszólóját tartalmazza, amely irigylésre méltó ritmusalapra épül, és amitől újra megnyalhatja a száját a gitáróriás minden rajongója. Ezt követi a személyes kedvencem, a „Why Does It Hurt When I Pee?”, ahol a tipikus zappás vécéhumor az egyik csúcspontját éri el. Ha elvonatkoztatunk a viharos hahotára érdemes szövegtől és Mr. Willis panaszos vezényletével előadott legendás refréntől, kiváló progresszív rockszámot kapunk, amely rövidsége ellenére drámai és pompázatos, hogy ne mondjam „queenesen” fűszerezett operettbetétet tartalmaz.
A gyengéd szerelmi balladában, a „Lucille Has Messed My Mind Up”-ban az innovativitás mellett, ahol ritmikus new wave és főként reggae hatások érződnek (ami bizonyítja, hogy Frank időnként szívesen hallgatta a legendás The Police zenéjét), lenyűgöz Frank nem túl gyakran megmutatkozó érzéke a finom dallamok megalkotásához, minden csibészség nélkül. A kivételes romantikáról Ike végletekig átélt éneke gondoskodik. Ez Frank egyik nagyon ritka „komoly” műve, amelyben egy szemernyi humor vagy gúny sem található (talán csak az irónia), hiszen Joe rövid kalandja Lucille-lel meglehetősen szomorú fejezet. A „Scrutinizer Postitude”-dal, amelyben a Scrutinizer megpróbálja meggyőzni a hallgatót, hogy a zene betegség és minden rossz forrása, amit Joe balszerencséi bizonyítanak, zárul a koncepció első felvonása.
A popos-rockos ízesítésű klasszikussal, az „A Token Of My Extreme”-mel nyílik a koncepció második fejezete, ahol Frank énekben kiválóan beleéli magát egy bizarr vallási szekta vezetőjének szerepébe, és Joe-t gépes szexuális gyakorlatra tereli. Számos ritmikus szellemeskedés és játékos gitárfutam kíséri folyamatosan Joe és a szektavezér burleszk párbeszédét. Az Appliantológia olyan szektaként jelenik meg, amely szoros szövetségben működik a Joe világát uraló totalitárius rezsimmel, ami több mint nyilvánvaló szcientológia-paródia.
A „Stick It Out” az album egyik komikus csúcspontja, ahol az ugrándozó ritmus és a főmelódia furcsán emlékeztet a kultikus brit vígjátéksorozat, az Only Fools and Horses főcímdalára. Itt Joe a szexpartnere, a robotmalac segítségével németet tanul, ami a robot tönkremenetelével végződik. Már Frank éneke, a bizarr angol–német keverék is legendás, és egyszerűen „szétröhögtet”. A „den-den-den-den-den” ritmusra azonnal Delboy és Rodney jut eszembe, ahogy egy szétesőfélben lévő háromkerekűvel száguldanak a városban, miközben a Joe és Sy Borg közötti orgiáról szóló szaftos szöveg fenomenális paródiája bizonyos egyházi csoportok tagjai körében gyakori szexuális elhajlásoknak.
A kiváló fusionös előétel, a „Sy Borg” meglepően finom záróaccordot ad az első lemeznek. Az előtérben Willis érzelmileg nagyon jól átélt éneke áll, amely meggyőz a megzavarodott Joe szerepében, akit a robottal szerzett kellemetlen élmény alatt és után lassan elhagy az esze, miközben a háttérben szellemes jazzes és reggae ritmikus betétek sétálnak. A szövegben hemzsegnek a szexuális utalások, különösen az orális szexre (Joe és Sy Borg hármas orgiájában ott van Gay Bob baba is, ami valószínűleg Bob Dole, a konzervatív republikánus szenátor és az amerikai elnökjelöltségben alulmaradt politikus paródiája). Az egyes szólók, főleg gitáron és billentyűkön, valóságos mennyei manna minden zenei finnyásnak, míg a groove-os basszusvonal egyetlen minőségi jazz fusion-rajongót sem hagy hidegen.
A második lemez, amely Joe börtönbe érkezésével nyílik, hosszabb, többnyire nyolc percnél hosszabb számokból áll, Frank lélegzetelállító gitárszólóinak sorával. A funkos fűszerezésű „Dong Work For Yuda”-ban, ahol színre lép a volt zenészekből és munkatársakból álló banda „plešasto-glavi” John vezetésével, a háttérben sok falsetto vokális harmónia és taps miatt van egy csipetnyi gospelhangulat is. Terry Bozzio, aki az albumon csak vendégénekesként szerepel, „maffiás” hangjával kiváló az őrült erőszaktevő John szerepében. A hancúrozó, végletekig felhúzott „Keep It Greasy” igazi kemény rockrobbanás számos funkos ritmikus betéttel és kiváló vokális harmóniákkal. Az instrumentális-fusionös szakasz számos eszeveszett improvizációt tartalmaz, amelyekkel Frank és csapata ismét bizonyítja, hogy mindig is a minőségi jazz fusion egyik nagyhatalma volt. A szóló-improvizációk közül különösen kiemelkedik Frank gyilkos gitárszólója, amely még ma is földre ereszkedett isteni áldás a világ minden gitárvirtuózának.
A melankolikus „Outside Now”-ban, ahol a szerencsétlen Joe idegösszeomlást él át miután a börtönből kijőve rádöbben, hogy a zene tiltottá vált, és elkezd elveszni a téveszméiben, pentatonikus skálákra épül, amelyeken belül Vinnie dinamikus dobátmenetei emelkednek ki. A finom központi dallam elbűvölő vokális harmóniákból épül fel, amelyek ugyanannyira szomorú, mint mulatságos hangulatot teremtenek. A hatalmas zárásról egy újabb lélegzetelállító gitárszóló gondoskodik. A „He Used To Cut The Grass”-ban, ahol Joe rendkívüli ürességet érez a zene minden formájától való búcsú után, és elkezd képzeletbeli gitárhangokról ábrándozni, számos ízletes jazzes improvizációban lehet gyönyörködni, amelyek közül – ahogy illik – ismét Frank rendkívül összetett és terjedelmes gitárszólója emelkedik ki. A burleszk zárásról Joe fantáziálása gondoskodik a garázsbandás gitáros időkről, ezért a fejében újra hallja az ideges szomszédasszony sikoltozását, aki úgy dönt, hogy hívja a rendőrséget.
A több mint tizenegy perces „Packard Goose” újabb csodálatosan kiélezett fusionös egytálétel, ahol a popos-rockos, jazzes, funkos és kemény rockos motívumok újra rendkívül ízletes egységgé forrnak össze. Ennek a kiváló számnak a hangulata percről percre változik. Az egyik szakaszban ott van Frank híres idézete is, amely a „a zene a legjobb” mondattal ér véget. Az átmenet a vad fusionös szakaszba, ahol Frank ismét felrobban egy újabb szuperszonikus szólóval, zseniális, és könnyen el tudom képzelni vendégként egy Al Di Meolát is. A záró részben a szám visszatér a nyitómotívumhoz, amit szellemes popos-rockos refrén és tréfás felfokozás követ játékos vokális harmóniákkal. Az éteri „Watermelon in Easter Hay” az a pillanat, amikor Joe elhatározza, hogy eljátssza utolsó képzelt gitárszólóját, mielőtt beletörődik a sorsába. Ez az ambient hangulatú mestermű Frank legjobb szólóját tartalmazza, ami a rendkívüli finomság hatékony közvetítését illeti, amellyel egy pillanat alatt elbűvöli a romantikusabb hallgatókat.
Az „A Little Green Rosetta”-val Joe tragikus eposza lezárul, amikor beleéli magát a süteményfagyasztó új életébe, ami újabb paródia arra, hogy az amerikai társadalomban az átlagosságot előnyben részesítik a tehetséggel szemben (ahelyett, hogy sikeres zenész lenne, kényszerűen rutinmunkás lett, mert így hasznosabb a totalitárius rezsim társadalmi jólétének). A Central Scrutinizer szarkasztikus diadalánál, akiről kiderül, hogy valójában Frank Zappa, a záró burleszk dallam számos vokális fintorral, tapssal és őrült cimbalmos betétekkel még gúnyosabbnak hat.
A „Joe’s Garage” olyan koncepcióalbum-műalkotás, amely provokatív üzeneteivel még ma is felbosszantja mindazokat a konzervatív nagyurakat, akik megszállottan hiszik, hogy a cenzúra a legjobb megoldás mindenkire, aki nem hajlandó ugyanazt a nyelvet beszélni. Ezzel a fenomenális lemezzel a megzabolázhatatlan és fáradhatatlan zeneszerző az alkotói zsenije egyik legszebb emlékművét hagyta maga után. A „Joe’s Garage” hihetetlen mestermű, amelyet zenei, lírai és koncepcionális dimenziói miatt egyszerűen nem tudok eléggé dicsérni, ezért minden habozás nélkül kimondom: Frank terjedelmes pályájának három, ha nem két legjobb pillanata közé tartozik. Mindenekelőtt pedig olyan album, amely közel két óra tiszta szórakozást nyújt a hallgatónak, jobbat, mint bármilyen vizes pólós verseny megtekintése, amit még a két katolikus fiú, Lovro Šturm és Mihael Jarc is megerősítene.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár
Warren Cuccurullo – ritmusgitár, ének, kórus, orgona, gitár
Denny Walley – ének, slide gitár, gitár
Craig Twister Steward – szájharmonika
Jeff – tenorszaxofon
Marginal Chagrin – baritonszaxofon
Patrick O’Hearn – basszusgitár, fúvósok
Peter Wolf – billentyűsök
Stumuk – baritonszaxofon, basszusszaxofon
Tommy Mars – billentyűsök
Vinnie Colaiuta – dob, ütőhangszerek
Arthur Barrow – basszusgitár, ének
Ed Mann – ütőhangszerek, ének
Dale Bozzio – ének
Al Malkin – ének
Ike Willis – ének
Barbara Isaak – kórus
Geordie Hormel – kórus
Terry Bozzio – vendégének
Produkció
Frank Zappa
Számlista
CD1:
1. Central Scrutinizer
2. Joe’s Garage
3. Catholic Girls
4. Crew Slut
5. Wet T Shirt Nite
6. Toad O Line
7. Why Does It Hurt When I Pee
8. Lucille Has Messed My Mind Up
9. Token Of His Extreme
10. Stick It Out
11. Sy Borg
CD2:
1. Dong Work For Yuda
2. Keep It Greasy
3. Outside Now
4. He Used To Cut The Grass
5. Packard Goose
6. Watermelon In Easter Hay
7. Little Green Rosetta
