Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gong
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 39:46
Értékelés: 5/5
A „Gazeuse!” az első Gong-album, amely a legendás, sajnos már elhunyt francia dobos, Pierre Moerlen vezetésével készült. Az Egyesült Államokban „Expresso” címmel jelent meg, nehogy az „egyszerű” amerikaiakat zavarja a szénsavas vizet, azaz a szódát jelölő francia szó. A „Gazeuse!” ugyanazt a vérbő jazz fusion irányt folytatta, amelyet már az előző remek lemez, a „Shamal” (1975) is megelőlegezett, és amely fényévekre állt a Daevid Allen vezette excentrikus, pszichedelikus space rock korszaktól, bár a közös múlt összekötötte őket. Az album újabb lépést jelentett Moerlen előtt a dallamos és technikailag tökéletes jazz rock fusion formáinak felfedezésében, miközben kerülte a túlzott kompozíciós bonyolítást és a hosszúra nyújtott improvizációkat, amelyek a rokon zenekarok többségére jellemzők voltak. A korábbi gyakorlattal ellentétben teljesen instrumentális, és egy szemernyi pszichedelikus mantrázás sincs benne.
Moerlen Gongjának fő védjegye, ahogyan a jazz fusionhöz közelített, és ez az egész albumon érezhető, az ütőhangszerek bőséges és változatos használata volt, élükön a xilofonnal, a marimbával és a vibrafonnal. Ezek végig szokatlanul meleg, dallamos hangzást adtak az egyes daloknak, és enyhe világzenei árnyalatot vittek a zenébe. A hosszú improvizációk kerülésével Moerlen Gongja kora egyik legdallamosabb jazz fusion formációja volt.
Moerlennek már a „Shamal” megjelenése előtt bele kellett törődnie a legendás gitáros különc, Steve Hillage távozásába, de nem gyászolta sokáig, mert sikerült megnyernie a jazz rock fusion gitáros nagymesterét, Allan Holdsworthöt (ex-Igginbottom, Tempest, Nucleus, Soft Machine, The New Tony Williams Lifetime). Az utóbbi egyedi játékstílusával tökéletesen illeszkedett Moerlen terveihez, amelyek egy messziről felismerhető saját jazz fusion kialakítására irányultak. Holdsworth sajátos gitártechnikája, amely a gyakori puha fogások révén egyszerre váltogatta a teljes akkordokat és az arpeggiókat, a játékstílusok széles palettájához illett: a szinte kemény rockos manírokhoz, a klasszikus jazz-improvizációkhoz, de az akusztikus gitárral megszólaltatott latin dallamokhoz is. A gitáros kiválóság, a franciák között az egyetlen angol ezen az albumon hegedűt és pedal steelt is bevetett, ami nála inkább kivétel volt, mint szabály. A történelmi folytonságot Didier Malherbe szaxofonos és fuvolás biztosította, az eredeti, Allen-féle Gong egyetlen megmaradt tagja. A változatos ütős szekciót a későbbi Miles Davis- és Weather Report-ütőhangszeres, Mino Cinelu, Moerlen akkori barátnője, Mireille Bauer, valamint öccse, Benoit alkotta, aki a zenekar későbbi inkarnációinak többségében állandó tag lett.
A lemez dalainak többségét Moerlen és Holdsworth írta. Kivétel a záró „Mireille”, amelyet a Magma egykori basszusgitárosa, Francis Moze szerzett. Moerlen zenekara már a nyitó csemegével, az „Expresso”-val egy változatos, de finoman szőtt ütőhangszeres síkság közepére vezeti a hallgatót, amelyben időnként áttörnek Holdsworth ütős gitárfrázisai és szólói, valamint Malherbe szaxofonjának heves rohamai. Az eredmény rendkívül meleg hangulat, ahol a technikás hangszeres tökély irigylésre méltó dallamossággal kacérkodik, a fusionre jellemző ritmikai kiszámíthatatlanságból pedig éppen annyi van, amennyi kell.
A „Night Illusion” Holdsworth szerzői remeklése, amelyben a gitáros nagymester szívbe markoló szólókkal és szellemes gitárfrázisokkal játszadozva szemléletesen megmutatja, miért tartozik ma is a jazz fusion legbecsültebb gitárosai közé. Heves húzásait és Moerlen háttérben száguldó dobrohamait a vibrafon és a marimba gyengéd díszítései szelídítik. Ez utóbbiak hangsúlyosan érvényesülnek a tízperces, epikus kalandban, a „Percolations, Pts. 1 & 2”-ben, ahol az ütőhangszerek és a szaxofon időnkénti betétei egzotikus, hipnotikusan csábító dallamok sorát építik fel, első osztályú keleties hangulatot teremtve. A hirtelen gyorsabb tempóra váltás után Moerlen dobos kezdeményezésére fokozatosan becsatlakozik az egész ütős szekció, és megszületik a zenekar pályafutásának egyik legtökéletesebb, ambientes és ritmikai szempontból is kiemelkedő kompozíciója. Ez az egész ütőhangszeres sokszínűség azonban semmi Moerlen záró szólójához képest, amitől mindazoknak összefut a nyál a szájában, akik adnak a dobos istenekre.
Holdsworth nagy stílusban tér vissza elektromos gitárjával a „Shadows Of”-ban, ahol ő diktálja a tempót ebben a szerkezetileg is kiválóan megoldott kompozícióban, amelyben Malherbe fuvolán játszott remek improvizációi is helyet kapnak. A gitáros nagymester szuperszonikus szólójával, amelyben az arpeggiók úgy repülnek, mintha fogadásból tennék, ismét megmutatja a rendkívüli sebesség és a visszafogott dallamérzék ötvözetét, anélkül hogy a többi hangszerest háttérbe akarná szorítani. Ez a ragyogó szerzemény a második felében érdekes fordulatot tartogat: egy rövidebb szünetet drámai, latinos beütésű szakasz követ, amiért Holdsworth gitárja és az ütőhangszerek hevített használata „felelős”. Az „Esnuria” újabb lélegzetelállító ütőhangszeres extravaganza Moerlen dinamikus dobpálcája alatt, miközben Holdsworth és Malherbe tüzes gitár-, illetve szaxofonmenetekkel ismét földbe döngölik a konkurenciát. A szellemes etno díszítések az egészet megnyugtatják, és varázslatos hangulatról gondoskodnak.
A záró, Moze-féle „Mireille” gyengéd balladaszerű dal, amelyet az ütőhangszeres lánynak, Moerlen társának ajánlottak, és a jazz fusion gourmand-jai számára kétségkívül az album legkevésbé érdekes darabja. Az akusztikus gitár melankolikus akkordjaival és a zongora finom fogásaival kellemes és rendkívül törékeny dallamot teremtenek, amelytől a legridegebb lány szíve is könnyen megolvad. Pikáns részletként megemlítem, hogy Moze állítólag nem sokkal az album megjelenése után elhappolta Malherbe barátnőjét, aki ezt különösebben nem vette a szívére, ami valahogy jellemző volt a hetvenes évekre, főleg ha franciák voltak a képben.
A „Gazeuse!”-zel a Pierre Moerlen’s Gong megalkotta egyik legkiválóbb művét. A sokféle ütőhangszerre épülő jazz fusion remeklése tele van dallamossággal és ambientes melegséggel, olyannal, amilyet Moerlen zenekara a legjobb korszakában képes volt megidézni, ezt pedig Holdsworth lélegzetelállító gitárművészete tetézi. Míg a „Shamal” sok tekintetben még átmeneti album volt két zenei világ között, a „Gazeuse!” lett a mérce Moerlen jazz fusionös Gongjának minden további lemeze számára, amely a következő években sorra vonzotta a soraiba a csúcsminőségű, már befutott zenei neveket.
Felállás
Pierre Moerlen – dob, vibrafon, marimba, timpani, glockenspiel
Allan Holdsworth – gitár, hegedű, pedal steel
Mireille Bauer – vibrafon, marimba, glockenspiel, tom-tom
Benoît Moerlen – vibrafon
Didier Malherbe – tenorszaxofon, fuvola
Francis Moze – basszusgitár, gong, zongora
Mino Cinelu – ütőhangszerek
Produkció
Dennis MacKay
Számlista
1. Expresso
2. Night Illusion
3. Percolations (1 & 2)
4. Shadows Of
5. Esnuria
6. Mireille
