RockLine fest II. (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Orto Bar / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2009. május 17.
Látogatók száma: 0

Fontosabb pillanat ez, mint gondolnád: amikor annyi koncert után, amit már számon sem tudsz tartani, és ami élőben pergett le a szemed előtt, végül magad bújsz a koncertszervező bőrébe. Úff… vajon mi sül ki ezúttal az egészből?

A második RockLine fest hármasának kiválasztása hosszabb egyeztetési folyamat tárgya volt. Szlovénia egyszerűen tele van nagyon jó zenekarokkal. Az ember mindenkinek megadná az esélyt, hogy megmutathassa magát a színpadon, hiszen a minőségi bandák dacos robotolásukért és a ügyükbe vetett hitükért mind megérdemlik a lehető legjobb promóciót. Hogy mi számít itt minőségnek, mi választja el a búzát a pelyvától, azt hagyjuk egy másik vitára, de a Shutdown, Chaosstar, Lene kosti hármasnál igazán nehéz melléfogni, ami a remek zenét illeti. A remek bulit meg pláne.

Így hát elérkezett a nagyon várt nap! Szép volt és napos. Az Orto bar tetejének délnyugati szárnya fenntartások nélkül átadta magát a napsugaraknak, a koncertterem pedig a hangpróba, a hangszerek felállítása és minden egyéb közben – ami az „őrült rohangálás” kategóriába tartozik a szükséges dolgok behangolása körül, hogy elindulhasson a show – egész fülledtté vált. A percek rendkívül gyorsan peregtek. Lent már ott vannak az emberek. Ülnek, hűtik a fejüket, rágyújtanak.

Kilenc óra (este, természetesen). A ShutDown színpadra lép. A szegények hangpróba nélkül maradtak, az estét főleg arról fogják megjegyezni, hogy majdnem lerántották az isteneket az Olümposzról azzal a zajjal, ami fájdalmasan mart a fülekbe a vicsorgó monitorok torkából. Különösen a jobb oldali monitor sercegett, és a jelenlévők megsüketítésére törekedett. Nem sokan voltak a teremben, amikor a bizakodó tengermelléki srácok nekiálltak „žlajsati”. A zenekar rendkívül vállalkozó szellemű. Az előadáson érezni lehetett, hogy pontosan tudja, mit akar. Szép adag összecsiszoltsággal rendelkezik, meg a kötelező „špas teaterrel”, amiért főleg az énekes, Egzi felel: megmutatta, hogy borzasztóan magabiztos figura, aki ügyesen használja ki a színpadot a dinamikus mozgásra és a közönség lenyűgözésére. A srácok tényleg nem unatkoznak. Előfordult, hogy a bal oldali gitár, amit Dominjo játszik, pár pillanatra elnémult, ami kis zavart vitt a színpadra. A Tesla-fenomén okozta gondokat gyorsan orvosolták. 

A zenekar színpadi kifejezésmódja és energiája tökös játékot jelent, amivel a srácok sikeresen dacolnak saját szerzeményeik generikus alapjaival. Kőkemény heavy metalosok, akik viszont nagyon szeretnek régi, klasszikus hard rockot és dallamos hard rockot is hallgatni. A Valkira in Križarji című dalt a gyorsított menetelés kivételes mértéke jellemzi, epikus, dallamos pompába öltöztetve, amit ügyesen használnak ki az általános hallgathatóság elérésére irányuló manővereikben, mai power metal bandák módjára, ami a ShutDown semmiképp sem. Vagyis közelebb áll a Riothoz, mint a Helloweenhez, de Guns N’ Roses-szempillaspirállal! A srácok a Diamonds And Rust-tal is szórakoztatták a jelenlévőket, ami Joan Baez dalának feldolgozása, és amit sokan inkább a Judas Priest-féle átdolgozásból ismernek. A ShutDown egy „rohamos” speed metal verziót vágott ki belőle.

Foglaljam össze a benyomásomat: a srácok olyan fellépést nyújtottak, amely egy magabiztos zenekart mutatott, amely pontosan tudja, mit csinál és mi a célja, meggyőzően játssza a saját dalait, ami bizonyítja, hogy hisznek magukban. Ez természetesen adu ász, ami elűz minden veszélyt, hogy a fiúk elvesznének a klasszikus old school heavy metal elért sztenderdjeinek általános, generikus frázisai tengerében, amelyet tiszta, dallamos ének irányít, szép adag obskúrus elemmel. A srácok a koncertjük megvalósítását alakító tényezőkhöz képest a maximumot hozták ki magukból. Elsőként már igazán remek fellépést varázsoltak. Mivel a zenekar rettentően fiatal, a lelkesedés szárnyán a jövőben is határozottan fejlődni fog. Kívánjunk nekik minden jót! Hasznosítsa a tehetség a tartalékait!

A zenekar, amely a koncert teljes „back line”-járól gondoskodott, egyben az az együttes, amelynek a fellépők közül ezen a napon egyedül van legalább egy megjelent CD-je: a ljubljanai Chaosstar. Az első lemezre nagyon sokáig vártunk, de a fiúk addig csiszolták, hogy sok tekintetben az egyik legjobb teljesítmény a heavy metal terén, ahogy azt az általános szlovén mérce érti és meghatározza. Az albumra a srácok joggal büszkék. És azok is. Az egyórás fellépést a teljes lemez bemutatására használták. A srácok a környezet reakcióira a saját anyag fizikai életre keltésének 100%-os törekvésével válaszolnak. Nem törődnek a tipikus metalos ruhákkal, nagyon vonzza őket az „alternatív” kategóriába sorolható divatkonfekció, ahová könnyedén belefér Primož erősen lefixált, égnek álló, tüskés frizurája, de Vasja fejkötője is, ami valahogy a kék Csendes-óceán feletti légi csaták kamikazéinak karmáját idézte a régi idők áldozati rituáléiból. A többi rövidnadrágos fiú pedig csak feltesz egy i-pontot a zenekar divatguruságára.

A srácok percről percre „jobban” játszottak. Amint az ujjak felmelegedtek a megfelelő munkahőmérsékletre, ment minden, mint a karikacsapás, és már semmi sem állíthatta meg őket. A Chaosstar remek hanggal jutalmazta a közönséget. A zenekar által követett perfekcionizmust tekintve ez egyáltalán nem triviálisan megoldható dolog. A színpadot Primož dobjai foglalták el, ami a másik három tagot – Jure Jurcát (gitár, ének), Vasja Čepiča (gitár) és Dare Ramotot (basszusgitár) – egyáltalán nem zavarta, hiszen a Chaosstar a kinetikáját tekintve a színpadon meglehetősen statikus zenekar. Mint mondtam, a győztes pontjaikat összetetten felépített művek előadásával szerzik. És most sem hagyták cserben magukat. Maximálisan játszottak. Az igényes művek, a sok atmoszférikus fordulat, amelyeket a zenekar motívumsorok egymásutánjával alkot, ami garancia a rendkívül sokszínű arculatukra, és a stúdióeredetik összetettebb, teljesebb hangspektrum-felépítése miatt logikus volt, hogy a négy embernek négy polippá kellene átváltoznia, hogy a billentyűk mellett az összes hozzáadott programozott mintát, hanghurkot, extra alapritmust, ütőhangszert is lejátssza, és bla, bla, bla… Kitaláltátok? A hangmátrix mindent megold, ráadásul tévedhetetlen.

Lenyűgöző tény, mennyire összeszokott a kvartett, és hogyan rázza ki magából az első lemez igényesen felépített 50 percét. Érezni, mint a Shutdownnál, hogy ebbe az előadásba számtalan izzadságcsepp, rengeteg robotolás szőtt bele. Valójában nem is érdemes magyarázni, hogyan zajlott az előadás. A koncert felénél a tér remekül megtelt, az emberek az első sorokban vidáman tomboltak, a közönség általában nagyon fel volt hevülve, és a Chaosstar a megjelenésével határozottan megörvendeztette a látogatókat, akik remek energiával jutalmazták a zenekart, és ezt az energiát vissza is adták neki.

A zenekar, amely a fellépését a Slave To The System című számmal zárta (saját szerzemény, ami nem szerepel a „Lifetime” albumon), köztudottan szívesen játssza újra, ha másért nem, a napi kondíció kedvéért, más előadók érdekes dalait. A Dream Theatertől a Dire Straitsig. Nos, ezúttal a közönség ragaszkodására még utoljára elfoglalták a helyüket a színpadon, és mindenkit meglepetek a Toto Africa című számának feldolgozásával. A dolgot tetőtől talpig „chaosstaros” módon játszották el, ami a feldolgozások igazi értelme. Az alapritmus mellett csak egy ütőhangszeres mátrixot adtak hozzá. Az eredeti szintetizátorokat a két gitár masszív riffhangzása fedte el, jobban mondva váltotta fel, remek, sötét atmoszférát építve, ami a Chaosstarra jellemző, vagyis a nyitórész volt a szám előadásának legmerészebb pillanata. Énekben természetesen sok tartalék rejlett benne. Valójában könnyebb a Hold The Line-t játszani, de 1000x kevésbé érdekes, a Chaosstar rangjához mérten ez semmiféle kihívást nem jelentene, ha már az „analitikus aprólékoskodásnál” tartunk, sokkal inkább a Yes Close To The Edge-e. A srácok annyira húzták a párhuzamot, amennyire csak tudták, de egy Africa-féle dalnál minden az éneklés, a vokális kíséret körül forog. Ha az rendben van, a dal működik, különben nem. Viszont a hallgatót el lehet terelni egy mellékvágányra azzal, hogy a tipikus metalhangulat gazdagságát kínálod neki, amit a Chaosstar meg is teremtett. A feldolgozás némi vokális finomhangolással a jövőben (ugye, srácok?) abszolút beletartozik a zenekar koncertrepertoárjába, annak ellenére, hogy a csapat talán attól tartott a dal előtt, hogy megkövezik, lovakhoz kötözik és négy felé szaggatják. Épp ellenkezőleg. Páran még „head-bangeltek” is a feldolgozásra, különleges bókot pedig két lány nyújtott a zenekarnak, akik ez alkalomból vad keringőben pörögtek a színpad alatt.

Nagyon dicsérnem kell J.J. énekét is. A pasas elsősorban gitáros, pokolian megedzett gitáros, aki egyenrangú párost alkot Beasttel. Az igényes gitárjátékra összpontosítás és a közben is kielégítő éneklés minden, csak nem könnyű feladat. A magas (a legmagasabb) regiszterek J.J. otthonai, és teljesen dacol velük. Emellett hozzáadja azt az adag obskúrus energiát, amire a metalnak szüksége van. Gondoljatok az amerikai old school speed metal énekesekre, mint James Rivera (Helstar) és hasonlók. Az áldott Iron Maiden szteroidokon! Nagy nyereség Szlovéniának, reméljük, a Chaosstar bő termést arat a fáradozásáért. Remek buli, ami a Rollbarban látottakhoz képest, amikor a zenekart először láttam a „Lifetime” album bemutatóján, nagy lépést jelent felfelé (a színpadi játékot illetően)! A kvartett alkotói kémiája teljes gőzzel működik.

A Lene kosti 17 év után egerek módjára csendben lovagolt vissza az elfeledett metálsírok és az előző évezred romjainak dimenziójából. A 2009 májusa óta fennálló felállásba nagyon spontán módon álltak össze. A 2008 októbere, első koncertjük, és e bájos 2009. májusi este között a zenekar a sorai összezárására használta. Jó néhány sakk-rosádot hajtott végre; a legfontosabb – a Grave Digger előtti ljubljanai fellépés mellett, 2009.02.03-án, amikor végre meggyőzték a metalosokat, hogy ismét léteznek – az utóbbi időben a sorok megfiatalítása volt, teljesen új ritmusalappal. Az alma tényleg legtöbbször nem esik messze a fájától, így az új basszeros, Gregor Brenko, egyébként a zenekar egykori basszusgitárosának, Dare Brenkónak a fia, aki a színpad alatt tisztelte meg a zenekar és a fia fellépését, lelkesen lengetve „fotószörnyét”. Miha Nedoh (Forgotten Eden, Requiem Razvaline,.. elfelejtettem-e még valamit?), tekintve, hogy a Kavaš testvérek a Requiem tagjai, valamiféle logikus és nagyon kézenfekvő választás volt a Lene kosti számára. Aki ismeri a Lene kostit, annak 7 klasszikus számát, az csak behunyja a szemét, eldúdol egy riffet, és hozzáad egy ritmikus Judas Priest-vágtát a nyolcvanas évek végéről. Vagyis a dupla lábdob és Miha sokszínű, gazdag tudása 100%-ban nemesítette a Lene kosti összes saját szerzeményének új arculatát. A zenekar készen állt rá, hogy rombolóerejét végre a végsőkig kibontakoztassa, és kihasználja mindazokat az energiatartalékokat, amelyek addig a szlovén közösség előtt a Russian Girl, I Got The, Warrior és társai riffjeiben rejtőztek… Egyébként elképzel ma valaki heavy metalt dupla lábdob nélkül? Csak az Iron Maiden, de nekik amúgy is megbocsátunk.

Ez nagyon fontos fellépés volt a zenekarnak. Az első bemutatkozása volt a végleg megszilárdult csapatnak, amely magabiztosan és fenntartások nélkül viheti tovább a víziót, és végre megteremtheti azokat az álmokat, amelyek a múlt század boldogult nyolcvanas és (korai) kilencvenes éveiben nem valósultak meg. Este tizenegykor minden készen állt, hogy a zenekar a színre lépjen. Tizenöt perccel tizenegy után (éjjel természetesen) végre elsötétítették a termet, a hangulat pedig egy felturbózott zenekari bevezetőn lebegett, ami félelmetesnek, gonoszkodónak, mégis üdvözítőnek és pompázatosnak hatott. Láttátok a Godzilla filmet? Az az. Ebben a sötétben végre megjelenik a színpadon az a jelenség, aki először elröpített a Lordi cerknicai koncertjére, 2009.03.13-án. Az őrült sebész, a végtagfűrészelés, a dialízis, a szervátültetés, talán még a lefejezés (sosem tudni) bizarr eszközeinek rajongója, doktor Evil. Milan Krušič! Hiszen minden Lene kosti koncert az új korszakban is megkoronázza azt a csörgedező, csendes várakozást, hogy mit tartogat Milan a színpadon, milyen meglepetést, milyen fajta „hülyeséget”. Ez az a tényező, ami a zenekar fellépéseit még mindig vonzóvá, dinamikussá, kiszámíthatatlanná teszi.

Ezúttal Milan sebész volt! A színpad alatt görcsbe rándultam a sokkoktól! A Lene kosti olyan felállás, amelynek Milan Krušič showja miatt sok hely kell a színpadon, ezt viszont most az Orto Barban valahogy nem sikerült elérni. Mégis, ki merne kételkedni abban, hogy a fellépés tiszta Lazy Bones-orgia volt? A zenekar az első pillanattól mérgesen a gázpedálra taposott, és gyúrta, gyúrta, csak gyúrta a riffjeit. A kis klubtér, megtöltve a hangmester remekül megteremtett hangzásával, rendkívüli energiaáramlást varázsolt, ami az I Got The… első pillanatában átvette a klubhangulatot. Az embereket beszippantotta, sokan pedig szó szerint tomboltak a színpad alatt. Krušič ismét teljesen inspirált volt, magasan lesben állt, akárcsak a többi srác! Tele volt azzal az ízes humorral, amit már-már elvárunk tőle. Az I Got The… és a Stones Of Death lövedékei után például így hergelte a jelenlévőket: „Breaking the what? Breaking the what?!?!” „Let’s break that…What?” A Judas Priest koncertkiadásait ismerők válaszolnak neki: „Law”, Milan pedig: „Nem! Diamonds And Rust!” Lám, itt a metálkéz, gondolja az ember – a színház azon része, ami sok szempontból hiányzik más szlovén metalzenekaroknál. A Diamonds And Rust a Lene kosti kezében nagyjából a Judas Priest „Angel Of Retribution” turnéjának mintájára szólt. Vagyis a félelem, hogy ugyanennek a feldolgozásnak ugyanaz a stílusa ismétlődik meg, mint a Shutdown vágtázó dirigensi pálcája alatt két órával korábban, felesleges volt.

Ennyi felszabadult feszültséget egyszerre nem is emlékszem az Orto Barban. Talán eddig nem is igazi koncerteken jártam. A Lene kosti ezúttal valóban a legmagasabb színpadi szinten játszott, mióta 2008 decemberétől máig követem a koncertjeiket. A két Kavaš testvér szilárd riffágyúzása, a szólógitáros Marc Kavaš szellemes és átélt gitárbűvészkedése, a Brenko–Nedoh ritmusszekció remek, szilárd váza és természetesen az örökzöld Krušič, aki már az I Got The-ban igazi viharos sortüzeket eresztett a legmagasabbra irányzott „Halfordokból”, amik satuba fogják a heréidet – mindez egyedülálló előadást nyújtott. Milan persze teljes lendülettel kihasználta karizmáját. Szórakoztatott minket a legmérgesebb pillantásaival és az arca rugalmas nyújthatóságának sajátos jellemzőivel, néhány hihetetlen grimaszt produkált. A zenekar elővette a ZZ Top Tube Snake Boogie-ját is, amit az újraegyesülésük óta élőben még nem játszottak, Milan pedig a koncert magas dinamikáját a (várt) ruhadarabok eldobálásával is fenntartotta, amelyek ismét a nép közé kerültek. Sebészi injekciók, sebészi szájkosár (valójában még jobban állna neki az Anthony Hopkinsé a „A bárányok hallgatnak” című filmből, amihez egy erotic shoppal kellene reklámszerződést kötnie), sebészi sapka,…. És a nagy finálé: egy végletekig kimosott, kopott fehér póló a Lene kosti emblémájával, amit bestiálisan szétszakított és a jelenlévők közé hajított! Ördögien, gonoszul, nagyképűen, mégis rendkívül szórakoztatóan és hipnotikusan. Ez a Lene kosti világa. Isten hozott titeket.

A csapat bemutatása is rendkívül érdekes volt. Milan mindenekelőtt különleges elismerést mondott Giovaninak, akit úgy mutatott be, mint a Lene kosti megalakulásának fő és első kezdeményezőjét, de adós sem maradt Mihának a dobok mögött, akit úgy konferált fel, ahogy Lemmy konferálja Mikkeyjét a Motörheadben: „The best fuckin’ drummer in the world!”, amitől Miha logikusan elvörösödött a dobok mögött. Milan tökéletesen kitanulta az összes nagyobb és közepes méretű külföldi rock- és metalzenekar fogásait bolygónk arzenáljából. Ezt pedig nem fél megmutatni a színpadon, és közben az összes energiát szétosztani a nép között. Marc pedig visszadobta a labdát, nagyjából így: „Talán nem a legnagyobb énekes, de biztosan a legszélesebb Szlovéniában. Milan Krušič!!!!”

A közönség különösen a Russian Girl-nél gyulladt fel. A Lene kosti éjfél után is húzta a koncertet, és ezen senki sem panaszkodott. A Russian Girl-t még egyszer eljátszották a ráadásban, az óra pedig 00:08-at mutatott, mikor a koncertspektákulum végre véget ért. Gyors, „rövid, de édes” előadással és sebességváltással, ami minket még tovább magasan felpörgetve hagyott. A remek hang, teli, volumenes, az Orto Bar klubméreteihez pontosan beállított erővel, igazi „sugar daddy” volt, vagyis a csendes koncert-keresztapa, aki megkoronázta a Lene kosti kompromisszumok nélküli fellépését. Ha valaki közületek reggel jéggel körülvéve ébredt a kádban, és valamelyik létfontosságú szerve környékén friss sebészi varratot talált, vagy esetleg a steril kötés alól „kitapintotta” a nyitott koponyatetőt, nyugodtan hihet benne, hogy éjjel meglátogatta Dr. Evil a „századával”. Kegyetlen mennydörgés!

Minden fantasztikusan zajlott le. Az egész spektákulum. Mind a három zenekar kihozta magából a pillanatnyi maximumát. Ez a legtöbb, amit egy művész – előadó az adott pillanatban nyújthat. Számítgatás nélkül. A koncert után az emberek még mindig nem akartak hazamenni, hanem a földszinten beszélgettek tovább, ahol a közönség között tovább terjedt az összes felgyülemlett pozitív energia, amit a három zenekar fellépése közben szabadítottak fel. Igazán fantasztikus metalos este, amilyet minél többet szeretnénk. Elfelejtődött az irigység, a rosszindulat, a csípős, magasan intellektuális szarkazmus, a szőrszálhasogatás, röviden a szlovénocskák mondásbeli jellemvonásai, akik mi most a változatosság kedvéért végre szlovénekké alakultunk át, összezártuk a sorainkat, és megmutattuk, mennyire legyőzhetetlenek vagyunk együtt. Kössön minket mindig össze ez a kötelék.

fotók: Robi Lipej

Setlista

CHAOSSTAR: 1.Lifetime I-IV 2.Devil’s Whisper 2.Hurricanes Of Madness 3.Rebirth 4.Lifetime V-XVIII 5.Dreams Of Reality 6.On My Way 7.Lifetime XIX 8. Slave To The System LENE KOSTI: 1. I Got The… 2. Stones Of Death 3. Iron Dragon 4. Warrior 5. Russian Girl 6. The Sting 7. Rock Power 8. Do Or Die —ráadás— 9. Russian Girl

Képgaléria