Előadó: Coldplay
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 00:45:07
Értékelés: 3/5
Miután a szigetországi Coldplay az első három albumával, a „Parachutes” (2000), az „A Rush of Blood to the Head” (2002) és az „X&Y” (2005) lemezzel lezárta az úgynevezett trilógiát, a negyedik, „Viva la Vida or Death and All His Friends” című albumon kicsit más útra lépett. A produceri széket két rutinos öreg motorosra bízták: Brian Enóra, aki a legnagyobb zenészekkel végzett közös munkáiról híres (megemlítendő köztük az U2, a Genesis és a Massive Attack), valamint Markus Dravsra (Björk, Arcade Fire). Martin „hiányzó” falsettéjét gitárkísérletezéssel, vagyis „torzítással” és enyhe blues-ízekkel pótolták. Mindezek ellenére a lemez még mindig jellegzetesen „coldplayesen” szól. A szövegek témái eleve borítékolhatók voltak: szerelem, politika, háború, béke, vallás, Isten, halál. Tipikus Martin és társai. Mint mindig, itt is érezni más zenészek hatását. Csak néhányat említve: U2 (főleg Buckland gitárjátékánál), My Bloody Valentine, Arcade Fire, Blur. A leginkább szemet szúró (pontosabban fület bökő) összehasonlítás Joe Satriani gitárvirtuózzal kapcsolatos, akitől a Coldplay állítólag „elcsent” egy dallamvonalat az „Is There Love in Space?” albumon szereplő „If I Could Fly” című számból, a fiúk azonban ezt határozottan tagadják. Mindettől függetlenül a lemez a tavalyi év legsikeresebb brit albumai közé tartozik. Június közepén került a boltok polcaira, novemberben pedig követte a kétlemezes „Viva la Vida – Prospekt`s March Edition” deluxe kiadás, amely nyolc, addig kiadatlan, a felvételek során született számot tartalmaz.
Több mint nyilvánvaló, hogy a Coldplay ezúttal a képzőművészetben keresett ihletet, amiről az album címe, borítója, sőt a füzete is tanúskodik. A „Viva la Vida” címet, ezt a spanyol kifejezést, amely magyarul annyit tesz: „éljen az élet”, az urak Frida Kahlo mexikói festőnő egyik képétől kölcsönözték. A borítón Eugène Delacroix 1830-as festménye, a „Svoboda vodi ljudstvo” („Liberty Leading the People”) kapott helyet. Hogy a mérték betelljen, a kísérőfüzetet is ennek jegyében díszítették: a zenekar „kriksz-kraksza” mellett mindössze egyetlen közös fotó van benne. Szövegek és egyéb adatok nélkül. Szerény.
Az érettebb, és egyben a Coldplay egyik legjobb albumán végigvezető 45 perces utazás a legrövidebb, instrumentális „Life in Technicolor”-ral indul, amelynek különlegessége, hogy nem gitárral vág a fülbe, hanem a hagyományos perzsa „santurral” (a cimbalomhoz hasonló hangszer). Itt azonban már az első gyengeség is megjelenik: a szám hihetetlenül hasonlít az MGMT „Kids” kislemezére („Time to Pretend EP”, 2005). Ezzel mit sem törődve a BBC a pekingi olimpiáról szóló tudósításaiban, valamint az időjárás-jelentés és az angol „premier” liga összefoglalói alatt is ezt a számot használta. A „Cemeteries of London” az angol vidéki balladákat és a viktoriánus kori utazásokat idézi fel. Szétterülő rétek, folyók, dombok jelennek meg a szemed előtt. Ez nem is olyan meglepő, hiszen a Coldplay már az album megjelenése előtt bejelentette, hogy ezúttal nagyobb hangsúlyt kap a „vizualizáció”. Martin énekét halk dobolás, szinkópált akusztikus gitár, taps és a végén zongora támasztja alá. Hasonló, kissé komor hangulat folytatódik a „Lost!” című számban is, csak itt a tapsot templomi orgona erősíti. Egy spirituális szövegű dalnál sajnos nem is lehet másként. És amikor már arra számítasz, hogy a negyedik számnál, a „42”-nél végre megszólalnak a gitárok, nem történik meg. Legalábbis az elején nem. Martin „nyafogása” a szám feléig tart, aztán felgyorsul a tempó, és végre az elektromos gitár is bekapcsolódik. A „Lovers in Japan/Reign of Love” két szám egyben. Bár a cím nem erre utal, az első szigorúan katonai témájú. A másodiknál a ritmus kicsit megnyugszik, elmerengőbbé válik. A gitárokat Martin zongorajátéka váltja fel. A lemez leghosszabb száma a „Yes”, amelynek az albumon szereplő összes dal közül a legromantikusabb a kezdése, amiért a hegedűk a felelősek. Ez a szám egy úgynevezett „rejtett” dalt is tartalmaz. A „Chinese Sleep Chant” nincs feltüntetve a borítón, és nagyjából négy perc „Yes”-hallgatás után hallható. Nem lesz nehéz kiszúrni, mert a gitárok végre belehasítanak az addig szinte makulátlan lemezbe. Ráadásul a „vágy” témáját is eddig a pontig még nem érintették. Aleluja. A hangsúlyosan előretolt gitárok ezúttal szinte teljesen elnyomják Martin énekét. Talán a legpompásabb nyitányt a címadó „Viva la Vida” kapta. A vonósok és a harangok jól illenek a Coldplay által megalkotott rock-vallás témájához. Egyúttal ez az album egyik kevés száma, amelynek „együtténeklős” refrénje van. A világosabb pontok közé sorolhatjuk az első kislemezt, a „Violet Hill”-t is. A gitárriffek torzítása és Martin helyenként sipító hangja az, amit az új albumon kissé hiányolunk. A „Strawberry Swing”-ben ismét felcsendül az afrikai pengetős hangszerek egy rockalbumhoz kissé szokatlan hangzása, amely szépen kitölti a „teret” Martin billentyűi között. Utolsó, tizedik számként jön a „Death and All His Friends”. Meglehetősen nyugodt dal, amely már a címével elmondja a lényegét, és még egy „rejtett”, a finom ütőhangszerekre épülő számot, a „The Escapist”-et is tartalmazza. Ennél többet nem is várhatnánk, hiszen az egész albumon mindössze két kicsit gyorsabb szám van: a „Viva la Vida” és a „Violet Hill”.
A novemberben megjelent „Viva la Vida – Prospekt`s March Editon” deluxe album a szokásos „Viva la Vida or Death and All His Friends” lemez mellett egy nyolcszámos EP-t is tartalmaz. A „Life in Technicolor” ezúttal nem csupán instrumentális, hanem majdnem a felével hosszabb is. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Coldplay mellélőtt, amikor ezt a verziót nem tette fel az albumra. A kevesebb mint egyperces zongoraszámot, a „Postcards from Far Away”-t a „Glass of Water” követi, amelyben Buckland ismét a „torzítással” játszadozott. Ha a „Rainy Day” az elején az egyik szökellősebb számnak tűnik, a hegedűk hamar visszahozzák a földre. A „Prospekt`s March/Poppyfields” főleg Martin énekére épül, nem annyira a hangszerekre. Ezek csak annyira szólalnak meg, hogy az egészet kicsit megszépítsék. A „Lost+”-ban a Coldplay-hez csatlakozik Jay-Z is, aki a hangjával kissé elnyomja az egészet, ezt pedig a végén „átvágja” Buckland gitárja. Ezen a lemezen is megtalálható a „Lovers in Japan”, de itt az Osaka Sun Mix változatról van szó, amelyben kicsit több az elektronikus beütés. Az EP-t a „Now My Feet Won`t Touch The Ground” című ballada zárja. Szinte, mintha Jack Johnsont hallgatnánk.
A Coldplay legutóbbi stúdióalbuma a tavaly nyári megjelenés óta úgy fogy, mint a cukor. Vajon a más hozzáállás és a producerváltás a ludas? Vagy inkább arról van szó, hogy a Coldplay megmutatta, hogyan lehet élni és túlélni a képességei határán? A kockázat láthatóan megtérült, és a Grammi biztosan nem kerüli el őket.
Felállás
Chris Martin – ének
Jonny Buckland – gitár
Guy Berryman – basszusgitár
Will Champion – dob
Produkció
Brian Eno, Markus Dravs
Számlista
»Viva la Vida or Death and All His Friends«
1. Life in Technicolor
2. Cemeteries of London
3. Lost!
4. 42
5. Lovers in Japan/Reign of Love
6. Yes
7. Viva la Vida
8. Violet Hill
9. Strawberry Swing
10. Death and All His Friends
»Prospekt`s March EP«
1. Life in Technicolor ii
2. Postcards From Far Away
3. Glass of Water
4. Rainy Day
5. Prospekt`s March/Poppyfields
6. Lost+
7. Lovers in Japan (Osaka Sun Mix)
8. Now My Feet Won`t Touch The Ground
