Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 45:08
Értékelés: 5/5
A monumentális remekmű, a „Pawn Hearts” a progresszív rock óriásainak, a Van Der Graaf Generatornak a pályafutása legjobb pillanata – annak az együttesnek, amely minden idők egyik legizgalmasabb, legegyedibb és legújító szelleműbb zenekara. Ezek az elkötelezett, megszelídíthetetlen zenei látnokok – akikről egykori menedzserük, Tony Stratton-Smith gyakran állította, hogy nem is zenekar a szó igazi értelmében, hanem kivételes egyéniségek társasága, akiket forradalmi zenei ötletek kötnek össze – ezzel a lemezzel végleg beírták magukat a rockzene halhatatlan ikonjai közé. A „Pawn Hearts” a mai napig, több mint megérdemelten, szinte rendszeresen felkerül a progresszív rock történetének tíz legjobb alkotását felsoroló listákra.
A létrejötte közbeni alkotói folyamat végül akár egészen más zenei arculatot is eredményezhetett volna, ha nem is kevésbé izgalmasat vagy ambiciózusat. Olaszországban, ahol mindig kifejezetten jobban értékelték a kísérletező, szellemileg gazdag és a hallgató agysejtjeit megdolgoztató, intelligens zenét, az album egészen a slágerlista élére kapaszkodott, ami egyben ennek a teljességgel antikommersz zenekarnak a legnagyobb kereskedelmi sikere is.
A progresszív rock tudósai Peter Hammill – a zseni és látnok, zenei értelemben elsősorban énekes, alkalmi gitáros és költő, az egyik legújítóbb, legeredetibb brit zenész és énekes – vezetésével akkoriban rendkívüli alkotói lendületet éltek át, amely a fenomenális „H to He, Who Am The Only One” (1970) megjelenése után csak tovább erősödött.
Hammill és zenésztársai – Hugh Banton orgonán és basszuspedálokon, Guy Evans, az akkori idők egyik legjobb jazz-rock dobosa, valamint David Jackson, az különc szaxofonos és fuvolás – nem sokkal az album elkészülte előtt fejezték be Hammill első szólólemezének, a „Fool’s Mate”-nek (1971) a felvételét, amely a VDGG zenéjéhez képest jóval könnyedebb természetű, szinte már popalkotás volt. Alkalmi zenészként ezen a lemezen nem más segítette őket, mint a különc gitármester, Robert Fripp (King Crimson). Fripp ezért nem tudta elutasítani Hammill felkérését, hogy az új VDGG-lemez felvételén is részt vegyen, így Fripp elektromos gitárja fontos szerepet kapott a „Pawn Hearts”-on (főleg az ismertetőjegyének számító „frippes” szólók). Mennyekben kötött házasság – vagy inkább, ha a VDGG-ről és a King Crimsonról van szó, pokolban kötött.
Fripp elektromos gitárjával Hammill hangszeresként szinte teljesen tehermentesülhetett (az ő területén a szokásos módon a zongora, az elektromos zongora és az akusztikus gitár maradt), és az énekre koncentrálhatott, ami mindig is minden szempontból fantasztikus és egyedi volt. A sorsától elmaradt fizikaprofesszor szövegíróként karrierje egyik csúcsát érte el: három nagy történetet kínált, amelyeket sci-fi apokaliptikus témák és számos metafizikai üzenet fűzött össze, a koncepcionális remekmű, az „A Plague of Lighthouse Keepers” diadalában csúcsosodva ki, amely egyben az album központi és legjobb darabja is.
Védjegyének számító, teátrális-költői énekstílusa, amely sokszor váltogat a magas és mély, gyakran egyenesen brutális fekvések között, ezúttal is az album legfőbb ismertetőjegye. Az egyes hangszerelések minden eddiginél jobban elállítják az ember lélegzetét – nem is annyira kivételes összetettségükkel, mint inkább kivételes szépségükkel, valamint azzal a könnyedséggel, ahogyan a motívumok között átlépnek, és intelligens improvizációkat szőnek közbe. A rengeteg szabad forma ellenére, amelyből az albumon bőven akad, semmi sincs a véletlenre bízva. Végig a klasszikus zene, a jazz, a rock és az avantgárd elemeinek rendkívül harmonikus egyesítése zajlik.
Az album fő erénye – ahogy az már a zenéjükre jellemző – a rendkívüli és sajátos hangulat, amelyet leginkább a mennyország és a pokol közötti köztes állapotként lehetne leírni. A VDGG azon igencsak ritka zenekarok közé tartozott, amelyek képesek voltak a hallgatót a következő pillanatban a melodikus szimfonikusság fenséges mennyei magasságaiból a teljes, jazzel fűszerezett ritmikai diszharmónia pokoli mélységeibe zuhanyozni. A VDGG – ha egy kicsit költőien fogalmazhatok – lehetett sötétebb az éjszakánál vagy világosabb a hajnalnál.
Ezek mellett nehéz elhinni, hogy ezt a ennyire ambiciózus alkotást eredetileg dupla albumnak szánták, ám a zenekar tagjai a kiadó kérésére az utolsó pillanatban meggondolták magukat. Az első részt mind a három szám alkotta volna, amely a hivatalos változatra került, a második pedig az egyes tagok egyéni kreációiból állt volna. Utóbbiak az újrakiadáson bónuszszámként jelentek meg. Ezekre a kritikában kicsit később térek ki, előbb azonban következik mind a három kompozíció leírása, amelyek a „Pawn Hearts”-ból olyan remekművet csináltak, amelyet semmilyen dicséret nem tud eléggé méltatni.
A VDGG poszt-apokaliptikus világában tett utazás a „Lemmings (including Cog)” című fantasztikus eposzszal indul, amely sci-fi történetet mesél el a titokzatos „lemmingekről” (a név egyébként egy rágcsálófajt jelöl, és csak egy a Hammill számos metaforája közül a kitaszítottakra), egy egykor fenséges civilizáció utolsó túlélőiről, akik a poszt-apokaliptikus világban, ahol a gépek, illetve a mesterséges intelligencia diadala után káosz és anarchia uralkodik, a helyüket keresik az ég alatt. Ennek megfelelően a számban végig borzongató, helyenként szándékosan paranoid hangulat uralkodik, a háttérben számos baljós hanghatással, amelyekről Banton ARP szintetizátora gondoskodik.
A viszonylag ártatlan, akusztikus gitáros és orgonás bevezető után betör Peter fantazmagorikus éneke, és a kompozíció egy pillanat alatt baljós atmoszférikus elemekhez kapcsolódik. Banton orgonája Jackson szaxofonmenetével párosulva sokféle borzongató motívumot alkot, miközben Evans a dobokon számos pokoli átvezetést mutat be. Sok hely jut a szétszórt, gyakran diszharmonikus, de ragyogó, jazzes színezetű improvizációknak, amelyek kiválóan járják végig az egyes motívumokat. Mindenekelőtt azonban ezúttal is Hammill fenomenális teljesítménye áll az előtérben, amely teátrális karizmával sugárzik, és amelyben érzelmek széles skáláját lehet felfedezni, a dühtől és a zavarodottságtól a melankóliáig.
Ezután a fenséges eposz, a „Man-Erg” következik, az egyik legjobb és legkedveltebb alkotásuk, amelyben kiemelten megmutatkozik a melodikus-teátrális szimfonikus hangszerelések kovácsolásában mutatott kivételes képességük is. A zongorán játszott gyengéd bevezető dallam után, amelyet a háttérben orgona kísér, Hammill lélegzetelállító éneke fölött fenséges refrén bontakozik ki, amelytől rendkívüli könnyedséggel fut végig a hátadon a libabőr. A központi hangszerelés, amelyben az orgona és a melotron összefolyik, nyalnivaló. Ez a szimfonikus Parnasszus persze nem tart örökké, és a VDGG hamarosan, teljesen váratlanul, a dobokon, az orgonán és a szaxofonon játszott elvadult jazzimprovizációkon át a pokoli mélységekbe veti magát.
Ezt egy nyugodtabb szakasz követi, csendes énekkel, orgonakísérettel, szellemes szaxofon-díszítésekkel és kenetteljes dobátvezetésekkel. Közben még Fripp bácsi is a segítségére siet jellegzetes gitárszólójával, és a hangszeres lakoma ezzel teljes. Hosszabb hangszeres rész következik, amely előkészíti a terepet a fenséges refrén megismétléséhez, ahol Hammill szívbe markoló produkciója még egyszer megerősíti a helyét a progresszív rock legjobb énekesei között. A központi motívum a kompozíció kifutásában még többször visszatér, majd elvadult, improvizált betétekkel teljesen apokaliptikus módon ér véget.
Ami a szövegét illeti, szerintem az összes daluk közül ez ragadja meg legtalálóbban a zenekar kettős természetét, hiszen egy olyan emberről szól, aki tudatában van a jó és a rossz között megosztottságának, amit az „erg” jelző is szemléltet, amely a cgs-rendszerben az energia fizikai mértékegysége (az SI a nem megengedett mértékegységek közé sorolja, és ma inkább a joule váltotta fel), ez pedig metafora arra, hogy a dalbeli személy rendkívüli alkotóenergiájával jó és rossz tettekre egyaránt képes, ám mivel nem tesz különbséget közöttük, zavarodottságában valamiféle antihős marad (se szent, se szökevény, se diktátor, ahogy Hammill a soraiban fogalmaz).
Mind a „Lemmings”, mind a „Man-Erg” a mai napig pályafutásuk csúcspontjai közé tartozik, olyan kompozíciók, amelyek mindig is borzolták, és örökre borzolni fogják a proghívők kedélyét, ám ahhoz képest, ami az album folytatásában következik, egyáltalán nem versenyezhetnek a „Pawn Hearts” legjobb kompozíciója címért. Szó van az „A Plague of Lighthouse Keepers”-ről, a több mint 23 perces, tíz különböző szakaszból álló epikus szvitről, amely egyben időtlen remekmű és a legambiciózusabb alkotásuk a történetükben. Ezt addig csak egyszer játszották élőben (Brüsszelben, a belga tévének), mert kivételes összetettsége miatt még a VDGG-hez hasonló zenészeknek is nehéz kihívás. Ezzel kétségkívül elérték zeneszerzői csúcsukat, és olyan művet alkottak, amely a rockzene történetének legnagyobb teljesítményei közé tartozik, ha virtuozitásról, atmoszféráról, szellemi és költői szélességről van szó. Először a szöveges oldalára térek ki, majd pár szót szánok a zenei felépítésére, illetve az egyes szakaszokra, hogy az olvasó könnyebben megértse, hogyan kapcsolódnak magához a történethez.
Hammill szövege egyszerűen hihetetlen, és remekül illik a teljes kompozíció borzongató atmoszférájához. Csak rövid összefoglaló: az egyes fejezeteken keresztül, amelyek valójában a szvit egyes részei, titokzatos és sötét történetet mesél el egy magányos, megöregedett világítótoronyőrről, aki egy járványos betegség miatt lassan haldoklik a világítótornyában. A világítótoronyőr egyre jobban vágyik a magánya és fájdalma alóli megváltásra. Ezért minden éjjel az ablakból nézi a tenger hullámait, és minél előbbi megváltásra vágyik. Egy éjszaka a tengerről szellemek és halottak jönnek a partra, és hívni kezdik magukhoz. A világítótoronyőr megoszlik: induljon el a toronyból, és csatlakozzon hozzájuk az átkukban, vagy próbálja újra felfedezni az istent, akit az élet csalódásai, többek között egy boldogtalan szerelem miatt elfojtott magában (megint csak Hammill költői kettőssége a sötétség és a fény, a pokol és a mennyország között).
A végén meghozza a végzetes döntést, hogy megtalálhassa az örök békét. Elhagyja a világítótornyot, és lent a parton csatlakozik a szellemekhez, mert számos ismerős arcot ismer fel bennük az ifjúságából, köztük az elvesztett szerelmét is, ami racionális értelemben azt jelenti, hogy a végén belefullad a tengerbe. Egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy Hammill ezzel a lírai remekművel a borzongató irodalom és költészet legnagyobb mesterei mellé állt, mint Edgar Allan Poe, H.P. Lovecraft és Robert E. Howard.
Még pár szó ennek az időtlen szuperepikus műnek a zenei felépítéséről. A nyitó szakasz, az „Eyewitness”, lassan titokzatos és baljós hangulatot teremt Hammill falsettójával, a szaxofon díszítéseivel és az orgona hatalmas hangzásával. Rögtön ezután hirtelen fordulat következik egy brutálisabb atmoszféra felé, és a „Pictures/Lighthouse” szakasz számos orgona- és fuvolaimprovizációval. A háttérben számos borzongató hanghatás keveredik az ARP szintetizátoron, amelyek helyenként egy gőzhajó kürtjére és a tengerből kimászó tengerészszellemek fegyvereinek csörgésére emlékeztetnek. Idővel közbeszövődik Banton fenséges orgonaszólója, majd visszatér az „Eyewitness” szakasz központi motívuma, ami egyben az egyetlen pillanat az egész eposzban, hogy valamelyik motívum megismétlődik. Egy újabb kivételes, teátrális Hammill-betét után az „S.H.M.” szakasz következik hatalmas szaxofon- és orgonamenetekkel, valamint gyilkos dobátvezetésekkel.
Az orgonabetét után Fripp gitárdíszítései is betörnek, majd ezt követi a komor „Presence of the Night” szakasz, ahol Hammill az énekével, az orgona hangsúlyos hangzása mellett rendkívüli melankóliát teremt. Következik a „Kosmos Tours” szakasz, amelyben Evans megőrült dobátvezetései, egy fenomenális szaxofonszóló és Hammill szinte paranoid énekes teljesítménye áll az előtérben. Ezt egy hosszabb szakasz követi, az elvadult, rendkívül összetett improvizációk áradatával (főleg az ARP szintetizátoron és a dobokon), amely a szvit legösszetettebb és legszokatlanabb pillanata. Az epikus „(Custard’s) Last Stand” szakasszal a szvit hirtelen valamivel világosabb és optimistább árnyalatokat ölt. Hammill, aki itt hirtelen szinte angyali gyengédséggel énekel, ismét ámulatba ejt énekhangterjedelmének kaméleonszerű sokszínűségével. A háttérben közben gyengéd dallam csordogál zongorán, orgonán és melotronon.
A sötétség szakadékában ennek a ritka fényes pillanatnak hirtelen, brutális módon vége szakad a skizoid „The Clot Thickens” szakasszal, amely énekimprovizációkon át elvadult hangszeres improvizációkba süllyed, pokoli indulóval a dobokon, a basszuspedálokon és a szaxofonon. Ezután Hammillnak szó szerint elborul az agya, vagyis kiválóan beleéli magát az öreg világítótoronyőr szerepébe, akit lassan elhagy az esze. A bolond improvizációk után megérkezik a nyugodt „Land’s End (Sineline)” szakasz, amelyet Hammill falsettója és gyengéd zongorakíséret jellemez. A hangulat itt újra világosabb árnyalatok felé emelkedik, csúcspontját pedig a refrénben éri el, ahol Hammillhoz a refrénnél kísérőénekesként Banton és Jackson is csatlakozik. Ennek a hihetetlen epikus költeménynek a zárlata a „We Go Now”, egy hangszeres szakasz, amely valahol az orgona- és szaxofonszólók epikus ragyogása és a háttérben csordogáló diszharmonikus hangok borzongatása között helyezkedik el. Ezek segítségével a hallgató valóban a szeme előtt látja azt a megrázó pillanatot, amikor a szellemek az öreg világítótoronyőr története végén magukkal rántják a tenger mélyére. Mit is lehetne még mondani a zenekar történetének erről a legjobb és legambiciózusabb alkotásáról, mint hogy a mai zeneművészet ilyen műalkotását érdemes volna felvenni a legfontosabb brit művészeti ereklyék listájára.
Illik pár szót szentelni azoknak a számoknak is, amelyeket a „Pawn Hearts” lehetséges dupla változatára szántak, ma pedig bónuszként találhatók meg e remekmű legújabb CD-újrakiadásain, hiszen némelyikük igen sikerült. Közülük az első helyen kétségtelenül a „Theme One” áll, amely az album amerikai és kanadai piacra szánt változatán negyedik számként jelent meg (a „Lemmings” és a „Man-Erg” között). Egy híres téma epikus hangszerelésének feldolgozásáról van szó, amellyel a régi BBC 1 rádióadó minden este lezárta a műsorát. A VDGG – számukra ez volt az egyetlen feldolgozás a pályafutásuk során – jól átalakította a központi hangszerelését, és rendkívül hatalmas alkotást csinált belőle, amelyet fenséges, melodikus szimfonikus-jazzes motívum jellemez, ami a szokásos mércéjükhöz képest szokatlanul vidáman szól. Az eredeti hangszerelést a legendás George Martin írta, aki leginkább a még legendásabb The Beatles producereként vált híressé (gyakran az ötödik Beatle-nek is nevezték). Európában a szám kislemezen jelent meg, a „W” című számmal a B-oldalán. Az újrakiadáson található változat eltér az LP amerikai és kanadai változatától és az európai kislemezétől is.
A „W” is érdekes alkotás, amely figyelmet érdemel. A kezdeti improvizációk után fenséges szimfonikus, szinte gótikus hangszerelés következik orgonán, szaxofonon és akusztikus gitáron. Itt is van egy újabb kiváló Peter-féle énekes produkció, számos váltással a magas és mély fekvések között. A fenséges, erősen melodikus szimfonikus hangszerelés közben többször megismétlődik. A VDGG persze nem lenne VDGG, ha a folytatásban nem engedne meg magának egy hosszabb hangszeres betétet az improvizációkra. A szám ezen változata is különbözik a kislemezen megjelenttől.
Három egyéni kompozíció következik, amelyeken a zenekar három központi hangszeresének mindegyike otthagyta a lenyomatát. Elsőként Evans meglehetősen avantgárd színezetű „Angle Of Incidents”-je jön, amely dobszólóból, bolond ritmikai díszítésekből és vad szaxofonimprovizációkból áll, amelyek a középső részben és a zárlatban tányércsörömpölés-effektet tartalmaznak. Ez csak egy a számos avantgárd improvizáció közül, amelyből a pályafutásuk során sokat alkottak, de kevés talált utat az albumaikra (gyakran bizonyos kompozíciókon belül, de csak ritkán önálló alkotásként).
A „Ponker’s Teme” ezzel szemben Banton rövid és egyszerű, de kiváló jazz rock fusion hangszeres műve. Banton orgonán és zongorán, Jackson szaxofonjával párosulva rendkívül kellemes és erősen melodikus hangszerelést hoz létre, amelyet akár valamilyen humoros sorozat főcímzenéjéhez is lehetne használni. A „Dimunitions”, Jackson erősen avantgárd és ambientes kísérlete, még egy teljesen más zenei oldalt kínál. A melotron baljós bevezető hullámai után ütőhangszeres improvizációk törnek be. Az utolsó részben csatlakozik még az orgona, valamint diszharmonikus effektek kísérete. Kétségtelenül az egyik legavantgárdabb művük, amely nagyon emlékeztet néhány hasonló kísérletre, amelyeket a Pink Floyd csinált a 60-as évek végén. Olyan zene ez, amely sok figyelmet követel, és semmiképp sem szabad csak a füleddel hallgatni.
E kritika lezárásához rendkívül nehéz megfelelő szavakat találni, amelyekkel megfelelő módon kifejezhetném a csodálatomat a halhatatlan zenei kiválóság iránt, amelyet a „Pawn Hearts” képvisel. A VDGG ezzel az albummal az egyik legszebben megírt progresszív rock mesét alkotta meg, amely ugyan nem aratott olyan kereskedelmi sikert, mint zenei kortársaik néhány klasszikusa, de örökre beírta magát minden zenegasztronóm szívébe, aki fittyet hány a slágerlisták sorrendjére. Ahogy már említettem, az album ebben a tekintetben csak Olaszországban volt rendkívül sikeres, és a zenekar az olasz híveit meg is jutalmazta, éppen két egymást követő olaszországi turnéval. Ez a lépés azonban később igen fárasztónak bizonyult, és a zenekar tagjai a VDGG-t három évre (1972 és 1974 között) jégre tették. Ez persze nem azt jelenti, hogy közben aludtak, hiszen főleg Hammill vált ez idő alatt aktívvá szólóművészként, míg a többi tag, amellett hogy vendégszerepelt az ő albumain, a „The Long Hello” hangszeres projekttel is kitűnt (Olaszországban 1974-ben jelent meg, a többi európai országban 1976-ban). Ez a „pihenő” végül rendkívül hasznosnak bizonyult, de az már egy másik kritika története.
A „Pawn Hearts”-szal a VDGG rövid időre a progresszív rock világának csúcsára került. Hébe-hóba akadnak, a zenekar hívei között is, akik a „Godbluff”-nak (1975) adnak elsőbbséget mint a csúcspontnak, de általában ők is egyetértenek abban, hogy a VDGG a „Pawn Hearts”-on alkotta meg a legjobb kompozícióját, és ezzel elérte zeneszerzői-lírai csúcsát. A „Pawn Hearts” minden szempontból legendás album, amely a mai napig a mérce a erősen kísérletező zene terén, és azon lemezek egyike, amelyet mindenkinek legalább egyszer az életében meg kellene hallgatnia.
Felállás
Peter Hammill – ének, akusztikus és slide gitár, elektromos zongora, zongora
Hugh Banton – hammond és farfisa orgona, zongora, melotron, ARP szintetizátor, basszuspedál, basszusgitár, kísérőének
Guy Evans – dob, timpani, ütőhangszerek, zongora
David Jackson – alt-, tenor- és szopránszaxofon, fuvola, kísérőének
VENDÉGZENÉSZ:
Robert Fripp (King Crimson) – elektromos gitár (a „Man-Erg”-en [5:55-7:10] és a „Plague…”-n [8:10-10:20, valamint a szvit zárlatánál])
Produkció
John Anthony
Számlista
1. Lemmings (Including Cog)
2. Man-Erg
3. A Plague of Lighthouse Keepers
including:
a. Eyewitness
b. Pictures/Lighthouse
c. Eyewitness
d. S.H.M.
e. Presence of the Night
f. Kosmos Tours
g.(Custard’s) Last Stand
h. The Clot Thickens
i. Land’s End (Sineline)
j. We Go Now” (Jackson/Banton)
Bónuszszámok a 2005-ös újrakiadásról:
1. Theme One (original mix)
2. W (first version)
3. Angle of Incidents
4. Ponker’s Theme
5. Diminutions
