Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 43:59
Értékelés: 5/5
A Kansas a „Point of Know Return” című albummal valóban elérte a visszatérés nélküli pontot, ahol már nem volt lehetőség hátratekinteni: ezzel érte el pályája legnagyobb kereskedelmi sikerét, és egyúttal egyik legfontosabb alkotói teljesítményét is. A topekai srácok – Topeka annak az amerikai szövetségi államnak a fővárosa, amelyről a nevüket kapták – ezzel átlépték hazájuk határait, és meghódították a világ közönségét. Végre nem voltak többé koldusszegények, akiknek aprópénzért és öt deka menzás mustárért kellett füstös, kétes hírű bárokban, kopott farmerrongyokban zenélniük. Így születtek meg az úgynevezett arénarock egyik vezető képviselői. A „Leftoverture” (1976) című mesterművel elért nagy áttörés után úgy döntöttek, hogy nem dőlnek hátra babérjaikon, hanem még tovább építik a sikert.
A „Point of Know Return” kulcsfontosságú fordulópontot is jelentett abban az átalakulásban, amelynek során a progresszív rock vizeiről a kereskedelmileg vonzóbb arénarock felé evezett a zenekar; ez az irány akkoriban a Styx, a Boston, a Queen, az ELO és mások alkotásain keresztül is kihajtott. Védjegyüknek számító hangzásukat – amely elsősorban a brit szimfonikus progresszív rock örökségére épült, hegedű és billentyűs hangszerek összefonódó, erős zenekari hangsúlyú hangszerelésével – a korábbinál kicsit rövidebb és egy hajszállal kevésbé összetett dalokba gyúrták, miközben a dallamos harmóniák aránya tovább nőtt. Ez elsősorban a legendás énekes és billentyűs, Steve Walsh érdeme, aki kulcsszerepet játszott az album anyagának nagy részének megírásában.
A gitáros és alkalmi billentyűs Kerry Livgrennel ellentétben, aki mindig szívében-lelkében progos és kísérletező volt, Walsh mindig is a kompaktabb, klasszikus rockos és hard rockos hangzás felé húzott. Míg a „Leftoverture” volt a zenekar progresszív rockos csúcsa, a „Point of Know Return” a legkiegyensúlyozottabb lemezük, és híd a két zenei stílus között, amely pályájuk nagy részét uralta: a proghoz és a dallamos rockhoz.
Hogy Walsh ezen az albumon nagyobb szerepet kapott a dalszerzésben (ebben általában Livgren volt a zenekar központi alakja), annak a nagy konfliktusnak volt a következménye, amely az album elkészülte előtt robbant ki közte és a többi tag között. Walsh, aki már korábban is elégedetlen volt a zenekar további fejlődésével, emiatt még a kilépéssel is megfenyegetett, és sértődötten több hétre elbújt, de végül a többiek mégis úgy döntöttek, hogy engednek a követeléseinek, mert egy ilyen kaliberű énekes elvesztését egyszerűen nem engedhették meg maguknak. A Walsh és Livgren közötti súrlódások a következő években csak tovább erősödtek.
A zenekar iránya a „Point of Know Return” lemezen még barátibbá vált mindazoknak, akiknek a dallamos rockos oldaluk állt a legközelebb. Ez elsősorban Walsh címadó, hatalmas slágerére és Kansas-klasszikusára igaz, amely az akkori rádiókban igazán szép sikert hozott nekik. A dal tele van a zenekarra jellemző pompával, főleg a hegedű és a billentyűk ízléses barokkos hangszerelésén keresztül, amelyek fenséges szimfonikus hangulatot visznek a különben dallamos rockos szerkezetbe, himnikus refrénnel. És persze ott van Walsh kiváló éneke is, amely pillanatok alatt rabul ejti a hallgatót. A legérdekesebb ebben a klasszikusban, hogy az utolsó pillanatban került fel az albumra, és utolsóként született meg, mégis ez nyitja a lemezt. E bombasztikus felvezetés után egy jóval összetettebb dal, a „Paradox” következik, amelyben Steinhardt hegedűje a főszereplő. Barokkos szólóit Livgren szellemes gitárdíszítései kísérik, az egészet pedig az Ehart/Hope páros szellemes, ám egyúttal erőteljes ritmusváltásai támasztják alá.
A szerteágazó hangszeres szerzemény, „The Spider” is számos jellegzetes szimfonikus prog rock elemet tartalmaz, Hammond-orgonával és hegedűvel megszólaltatott fenséges futamokkal. Ismét a zenekar védjegyének számító, magas fokú virtuozitásával van dolgunk, amely ma is számos modern progresszív rock zenekar ihletforrása. Az album egyik legjobb alkotása kétségkívül a „Portrait (He Knew)”, amelynek szövege Albert Einsteinről szól. Ez egy kissé egyenesebb, szinte már hard rockos szerzemény, a központi téma körül élesre fent gitárriffek sorával, remek énekkel és érdekes ritmikai váltásokkal. A kiváló, epikus progresszív rock-mestermű, a „Closet Chronicles”, amelynek szokatlan szövege az excentrikus milliárdosról, Howard Hughesról szól, számos fenséges szimfonikus hangszerelésre épül. Van benne egy igen érdekes hangszeres rész is, a középső szakaszban kiemelkedő hegedű-, gitár- és billentyűszólókkal, valamint remek kontraszt Walsh és Steinhardt éneke között.
Meglehetősen szokatlan alkotás az ütős, hard rock irányultságú „Ligthning’s Hand”, amelyben a főszerepet Steinhardt viszi, aki énekébe Peter Gabriel stílusában próbál némi teátrális hangzásbeli modorosságot csempészni. Ez az album egyik ritka kevésbé izgalmas pillanata, mert meglehetősen jellegtelen hard rock szerzemény, amely főleg kihegyezett gitárriffekre és -szólókra, valamint masszív dobfordulókra épül. Akik a progresszív metal gyökereit keresik, nagyobb bájt láthatnak benne, a proghívőknek viszont nem jelent semmi kiemelkedőt.
Walsh a címadó dallal nagy slágert hozott a zenekarnak, de az a dal, amely a Kansast örökre a halhatatlanok közé írta, és a klasszikus rock annalesében is helyet biztosított neki, a gyönyörű, ugyanakkor rendkívül szomorú akusztikus ballada, a „Dust In The Wind”, amely a legismertebb klasszikusukká vált. Szerzője, Kerry Livgren teljes véletlenségből alkotta meg, amikor a feleségével szórakozott egy kicsit, ahogy ez a legnagyobb mesterművekkel gyakran megesik. Teljesen akusztikus jellege miatt a Kansastól igencsak szokatlan dal, ezért eleinte még azt is kétségesnek tartotta, hogy egyáltalán felkerüljön-e az albumra. Ki gondolta volna, hogy ebből lesz a legnagyobb slágerük! A melankolikus dallam Livgren harmonikus akkordjaira épül, a háttérben pedig a hegedű és a billentyűk tovább fokozzák a megrázó hangulatot. A dalban azonban leginkább Walsh éneke és maga a szöveg ragad meg és rendít meg, amely az emberi mulandóságról, valamint arról szól, hogy az ember jelentéktelen az idő és a tér határtalan mélységeiben.
A „Spark Of The Tempest” következik, amely a történelem során ismétlődő forradalmak ciklusairól szól, és teljes kontrasztot, a hangulat hirtelen felderülését hozza. Ez újabb kiváló alkotás, amelyben benne van a zenekar minden lényeges eleme: az erőteljes ének, az ütős, szaftos gitárfutamok és a potens dobfordulók adják a hard rockos vázat, amelyhez aztán epikus szimfonikus hegedűszólamok csatlakoznak. A „Nobody’s Home” című dalban, amelynek szövege űrlények és egy elpusztult civilizáció találkozásáról mesél, ismét Steinhardt a főszereplő: a nagyon jó éneken túl királyi hegedűszólókat is kínál, és számos szimfonikus hangszereléssel, amelyek fokozzák a melankolikus hangulatot, elvezeti a hallgatót az album záró csúcspontja felé. Ez a fenséges progresszív rock-eposz, a „Hopelessly Human”, amely pályájuk legjobb eposzai közé tartozik, és amelyről gyakran úgy tűnik, mintha a „Leftoverture” egyik elfeledett dala lenne. Most is először lassan fokozzák a fenséges hangulatot hatalmas riffek és drámai ének segítségével, majd gazdag zenekari hangszerelés tör be. A kompozíció középső része tele van virtuóz hangszeres szólókkal, amelyek ma is ihletforrásai olyan zenekaroknak, mint például a Spock’s Beard és a Dream Theater. E hangszeres közjáték után jön a drámai csúcspont és a templomi harangok zárókongása.
A „Point of Know Return” a legendás zenekar alkotói és kereskedelmi csúcsát jelentette, amely hirtelen a poros kocsmákból a világ nagy stadionjaiba költözött. Egy olyan album utódját megalkotni, mint a „Leftoverture” – amely továbbra is a legnagyobb mesterművük –, nagyon nehéz feladat volt, mégis kitűnően megoldották. Sok szempontból még érettebb termék volt, mint híres elődje. A Kansas mint kollektíva sem előtte, sem utána nem szólt ilyen meggyőzően. Az album ma legalább annyira a progresszív rock, mint az arénarock mestermüve. Több helyen már hallhatók azok a hangzásbeli elemek, amelyek a későbbi AOR-irányba vezettek, és amely a 80-as években uralta a hangzásukat. Ami a kereskedelmi sikert illeti, Amerikában még a korábbi legjobb listás helyezésüknél is jobb eredményt ért el, és megduplázta az elődje eladásait. A csúcs elérkezett, és innentől a Kansas lassan búcsút intett a progresszív rocknak.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűs hangszerek
Kerry Livgren – gitár, billentyűs hangszerek
Robby Steinhardt – hegedű, ének
Rich Williams – elektromos gitár
Dave Hope – basszusgitár
Phil Ehart – dobok
Producer
Jeff Glixman
Számlista
1. Point Of Know Return
2. Paradox
3. The Spider
4. Portrait (He Knew)
5. Closet Chronicles
6. Lightning’s Hand
7. Dust In The Wind
8. Sparks Of The Tempest
9. Nobody’s Home
10. Hopelessly Human
