Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 38:39
Értékelés: 4.5/5
A „Sleep Dirt” egyike annak a három Frank-albumnak, amelyeknek az eredeti tervek szerint a rendkívül ambiciózus, négylemezes „Läther” projekt részeként kellett volna megjelenniük. Utóbbi hivatalos kiadását három CD-n csak három évvel a legendás zeneszerző, látnok és sokoldalú művész halála után élhette meg, és végre az eredeti zenei elképzelést kapta a hallgató. Akárcsak a másik két stúdiótestvérét, a „Studio Tan” (1978) és az „Orchestral Favourites” (1979) lemezét, a „Sleep Dirt”-et is teljesen egyedi, erősen kísérletező szerzői stílus jellemzi, amelyben ott laknak a zseniális és gyakran nyakatekert zappai hangszeres finomságok. Ez a kiadvány főleg a jazz fusion, az avantgárd és a progresszív rock elemeiből merít, helyenként a sanzonéból is, így azoknak áll a legközelebb, akik Frank legjobb munkái közé sorolják a „Hot Rats”-et (1969) és a hozzá hasonló jazz rock fusion remekműveket. Nem sok hiányzott hozzá, hogy az album bekerüljön a legnagyobb sikerei közé, de néhány olyan logisztikai húzás, amely fölött Franknek nem volt hatalma, megfosztotta ettől, így ma legfeljebb kultstátuszt élvez.
A „Sleep Dirt”-ön a Warner Bros jóvoltából – akikkel Frank a rövid együttműködés után összeveszett, és az eredeti megállapodás be nem tartása miatt szerződést bontott – jó néhány eltérés van az eredeti elképzelésekhez képest. Az első, hogy az album kompozíciói eredetileg hangszeres felvételek voltak, és ezeket a „Sleep Dirt”-étől kissé eltérő változatokban ma az „Läther”-en hallhatod. A Warner Bros kifejezetten a CD-kiadásra három számra – „Flambay”, „Spider Of Destiny” és „Time Is Money” – utólag női vokált játszatott fel Thana Harrisszel, és dobokat tetetett rájuk Chad Wackermannel. Utóbbi pusztán koncertdobosként írta be magát Frank munkatársainak történetébe, egyetlen más stúdiókiadványon sem szerepel. Frank egyébként az összes említett számhoz eleve tervezett énekszólamot, hogy aztán a Hunchentoot című musicaljében használja fel őket (abból végül semmi sem lett), de semmi köze nem volt az énekesnő és a plusz dobos kiválasztásához, akiket a Warner Bros utólag, a CD-kiadáshoz rakott rá ezekre a számokra. A Warner Bros másik nem kívánatos húzása, hogy az album eredeti címe „Hot Rats III” lett volna, ami sokat elmond az ambiciózus természetéről, a kiadó azonban ismét lábbal tiporta a közös megállapodást.
Kétlem, hogy Frank emiatt ma pont forogna a sírjában, de kétségtelen, hogy az albumnak jelentős kárt okoztak, és súlyos csapást mértek a művész szerzői jogainak és akaratának tiszteletben tartására. Igazságtalan lenne pusztán Thana énekét hibáztatni, hiszen nagyon jó énekesnő. Erőteljes, gazdagon kifejező hangja remekül illik mind a három számhoz, amelyben közreműködik, de aligha van olyan Zappa-rajongó, aki ne értene egyet azzal, hogy a teljesen hangszeres album újabb remekmű lett volna, amely teljes joggal viselhette volna a „Hot Rats III” nevet. Így viszont „csak” egy nagyon jó lemezről van szó, amely leginkább a jazz fusion-remekek híveinek fog tetszeni. A harmadik dolog, amely sosem kapta meg Frank hivatalos jóváhagyását, bár biztosan a szívéhez nőtt, Gary Panter rendkívül szellemes borítója. A borítón látható szörnyalak Hedorah, a japán Godzilla-filmek egyik groteszk szörnye, amelyre az volt jellemző, hogy minél erősebb volt a környezetében a szennyezettség, annál jobban táplálkozott és annál nagyobbra nőtt.
Az anyag zöme 1974 és 1976 között készült. Frank régi, sztárnak számító munkatársai közül itt járult hozzá a maga művészetéhez George Duke, a billentyűk mestere, a két nehézsúlyú dobos, Terry Bozzio és Chester Thompson, a fúvós Bruce Fowler és az ütős Ruth Underwood. Ezek közül az album megjelenésekor már csak Bozzióval dolgozott együtt. A három számon hallható női vokál mellett a „Sleep Dirt” egyik fő különlegessége az is, hogy szinte teljesen hiányoznak róla a Franktől megszokott komikus elemek, a társadalmi groteszk és az abszurd. A „Time Is Money” szövegének több mint nyilvánvaló szarkazmusát leszámítva sem a szövegekben, sem az egyes kompozíciók szerkezetében nem fedezhetők fel kifejezetten tréfás elemek. Ebből a szempontból az album szinte egyedülálló, hiszen Frank egyik legkomolyabb munkájáról van szó, és mint ilyen, azoknak fog a legjobban tetszeni, akik zeneszerzőként, gitárosként és zenészként nagyra becsülték, de sosem értették a sajátos humorát.
A kiváló nyitó jazz rock fusion hangszeres darabban, a „Filthy Habbits”-ben, ahol főleg Frank fantazmagorikus gitárszólói burjánzanak Bozzio dobkombinatorikájával párosulva, már nyoma sincs a szokásos zappai bohóckodásnak. A kompozíció hangulata titokzatos, néhol szinte már komor és félelmetes. Emiatt időnként olyan érzése támad az embernek, mintha Robert Frippel és a King Crimsonnal játszott volna együtt. Szemünk előtt kel életre egy régi, düledező motel éjféli képe, ahol a falak mögött rendkívüli dolgok történnek. Ez már a nyitó taktusoktól igaz, a billentyűk hullámain, amelyekhez hamarosan bonyolult gitárfutamok és kidolgozott dobátvezetések csatlakoznak, és fokozatosan építik fel a hangszeres szám rendkívül változatos menetét, miközben a háttérben Dave Parlatt kihegyezett basszusvonalai bóklásznak. Frank gitárvarázslatai, a gyorsujjú skálázástól a szellemes szólókig, mint mindig, egészen egyedi módon szóltak, ahhoz pedig soha egyik utánzója sem fog felérni, élükön a „kis olasz virtuózzal”.
A „Flambay”-n, amelyben a kísérleti jazz és a sanzon elemei keverednek, Thana Harris először mutatkozik be énekesként. Hangjának nagy a terjedelme, és megvan benne az a kifejezőerő, amelyben végig keveredik az irónia és a szatíra. Valószínűleg már átlépném a jó ízlés határát, ha Janis Joplinnak neveznem az értelmiségieknek. Bár mindig azt fogom mondani, hogy ének nélkül ez az album is egy újabb tökéletes Frank-győzelem lett volna, szerintem Thana volt a legjobb lehetséges választás, és a nagyon nehéz feladatot végül remekül megoldotta. Éneke mellett szaftos gitár- és ütőhangszeres improvizációk, vaskos basszusvonal és könnyed zongorakíséret szól.
Megszakítás nélkül követi a rövid, de annál drámaibb „Spider Of Destiny”, ahol Thana hangja szokatlanul érdes, hogy ne mondjam, férfias fekvésekbe vált. Közéjük szellemes gitárfutamok és fogas riffek ékelődnek, egy csipetnyi humorról pedig a sokféle ütőhangszer gondoskodik. A fenomenális jazz rock fusion hangszeres szám, a „Regyptian Strut” talán a legkomikusabb alkotás az albumon. Frank korábbi jazz fusion remekeivel ellentétben, amelyekben rendszerint big band közreműködött, itt csak Bruce Fowler fúvósai szólnak. Ezek Frank ütőhangszerei mellett kiválóan hozzák a jó adag szellemességet, miközben egymást követik Chester masszív dobátvezetései.
A szándékosan enyhén paranoid „Time Is Money” is, amelyben Thana Harris énekkel tér vissza, az album egyik ritka, kissé komikusabb pillanata. Thana kiváló, rendkívül átélt módon adja át a szarkasztikus szöveget, miközben a háttérben szellemes, összefüggéstelen jazzimprovizációk váltják egymást. A címadó szám, vagyis a „Sleep Dirt” egy rövid gitárduett Frank és James „Bird Legs” Youman között. James alapvetően basszusgitáros, de ritmikus kíséretével jól kiegészítette Frank szólóit és szellemes skálázásait. Bár a háttérben csak különböző akkordokat fog, a végén Frank kérdésére, hogy nem fáradt-e el, nemmel válaszol, de panaszkodik, hogy közben összegabalyodtak az ujjai.
Végül jön az album kulcsdarabja, a több mint 13 perces hangszeres „The Ocean Is The Ultimate Solution”, a jazz rock fusion és a prog rock keresztezése. A kompozíció első részében főleg Frank sci-fi gitárszólója, szellemes riffelése, a rendkívül szaftos basszusvonal és Terry kataklizmikus dobátvezetései kerülnek előtérbe, miközben a háttérben álmodozó szintetizátorfutamok is hallhatók. Egymást követik a számtalan lenyűgöző, jazzes színezetű improvizációk. Köztük feltűnik O’Hearn ínycsiklandó basszusszólója is, amelyet aztán Frank legendás gitárszólója teljesen elhomályosít. Igazi gitáros kozmikus nirvána, amelyen ma is nyáluzik minden gitárvirtuóz, élükön Steve Vai-jal, Frank egykori befújt képű tanítványával balettpapucsban és leopárdbőrben, egyben legismertebb utánzójával (róla sokkal többet fogunk mesélni a jövőbeni Zappa-kritikákban). Az album e fenomenális lezárása után mindig marad egy kis keserűség, hogy hirtelen vége is van.
A „Sleep Dirt”, a meg nem született „Hot Rats III” a Warner-testvérek felesleges és érzéketlen packázása ellenére is igazi csemege minden kísérletező rock- és jazz rock fusion-rajongónak, a szokásosan irigylésre méltó hangszeres és szerzői színvonalon. A Thana-féle vokált tartalmazó számok pedig egy-egy sanzonrajongót is megfoghatnak. A tréfás zenei elemek, a költői szatíra és az abszurd szinte teljes hiánya, valamint a női ének némileg felesleges, de semmiképp sem káros jelenléte teszi különlegessé és egyedivé az albumot a diszkográfiában. Aki hűen követi a művész hagyatékát, tudja, hogy éppen a különlegesség, a változatosság és a szinte szüntelen stilisztikai zenei forradalom az útja lényegi értéke. A „Sleep Dirt” a Warner Bros „érdeméből” nem váltotta valóra a teljes potenciálját (aki az eredeti tökély közelébe szeretne jutni, hallgassa az „Läther”-en található változatokat), de így is különleges teljesítmény, amely ma is leginkább ambivalens természetével nyűgöz le.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ütőhangszerek, billentyűk, szintetizátor
Terry Bozzio – dobok
George Duke – billentyűk, háttérvokál
Bruce Fowler – fúvósok
Patrick O’Hearn – basszusgitár
Dave Parlato – basszusgitár
Chester Thompson – dobok
Ruth Underwood – ütőhangszerek, billentyűk
James „Bird Legs” Youman – basszusgitár, gitár
Thana Harris – ének (CD-remix)
Chad Wackerman – utólag rájátszott dobok (CD-remix)
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Filthy Habits
2. Flambay
3. Spider of Destiny
4. Regyptian Strut
5. Time Is Money
6. Sleep Dirt
7. The Ocean Is the Ultimate Solution
