Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Mogul Thrash
Kiadó: Disconforme Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4/5
A Mogul Thrash, James Litherland, a Colosseum egykori gitárosa és énekese agyszüleménye egyike volt azoknak a brit progresszív rockzenekaroknak, amelyeknek nem adatott meg, hogy valaha naggyá váljanak. A hozzájuk hasonló bandák jellemzően egy, de legfeljebb két albumot adtak ki, és gyorsan eltűntek az akkori zenei színtérről, ahol a kiváló előadók áradatában könyörtelen harc folyt a túlélésért. Mára néhány ilyen látszólag elfeledett lemez kultstátuszt élvez, és végre kivívták a megérdemelt elismerést, amelyben megjelenésükkor nem volt részük.
Ilyen eset a progrock úttörők névadó lemeze is, amely egyszerre volt az első és az egyetlen albumuk. Valamelyest szomorú, hogy a zenekar, amelyet Litherland azután hozott létre, hogy a legkevésbé sem szép módon kirúgták a Colosseumból, a progresszív rock rajongói számára örökre elsősorban John Wetton legendás basszusgitáros-énekes első bandájaként marad meg az emlékezetben. Wetton később főleg a King Crimson és az Asia tagjaként lett híres, pályája során pedig megfordult a Family, a Roxy Music, az Uriah Heep, a UK és a Wishbone Ash háza táján is.
A „Mogul Thrash” ugyanis rejtett gyöngyszem minden Colosseum-rajongónak és a minőségi jazz rock fusion barátainak, hiszen Litherland jellegzetes, blues-os beállítottságú gitárstílusával folytatta a Colosseum első két (és egyben legjobb két) albumának alkotói víziót és irányvonalát. A Mogul Thrash azonban az energikusabb hard rockos futamokkal náluk jóval kevésbé volt megterhelve a blues rockkal, amelyből az album egésze alatt csak egy fuvallat érezhető, főleg Litherland néhány futamának köszönhetően. A kiemelt kifinomultság, a jazz és a hard rock fúziójának energikus víziója, a szellemes fúvósaranzsmánok tömkelege és a dallamosság iránti jó érzék időnként még a Blood, Sweat & Tearshez is közelebb viszi őket.
A remek fúvósszekcióról Roger Ball és Malcolm Duncan szaxofonosok gondoskodtak, akik később a The Average White Band tagjaként arattak sikert, valamint Mike Rosen trombitás (ex-Eclection). Litherland gitármunkája mellett a hangzást Bill Harrison dobos és a már akkor hihetetlenül ígéretes Wetton remek ritmusszekciója is megtámogatta. Utóbbi már pályája ilyen korai szakaszában is a folyton zörgő, domináns basszusmenetekkel jelezte, hogy korának egyik legjobb basszerosává fog válni. Bár az album énekének nagy részét Litherland énekli fel, néhány dalban Wetton a maga jellegzetes hangszínével pályája során először sikeresen az előtérbe tör. Érdemes megemlíteni, hogy a Mogul Thrashnek fontos patrónusa volt a neves billentyűs, Brian Auger (különösen a hammondorgona-játékát tartják nagyra), aki a producerkedés mellett a zongorát is játszotta az album egyetlen kislemezes dalán, a „St. Peter”-en. Sajnos ez sem segített nekik abban, hogy áttörjenek, és a kultstátusznál többet érjenek el.
A „Mogul Thrash” az album teljes hosszában több mint meggyőzően igazolja, hogy a zenekar az első brit csapatok egyike volt (a Colosseum, a Soft Machine és a Nucleus mellett), amelyek a jazz rock fusion korai formáját ápolták szellemes fúvósaranzsmánokkal, változatos ritmusszekcióval, gitáros bűvészkedéssel és rekedtes vokálokkal. A rengeteg remek dal közül ki kell emelni a Colosseum-sláger, az „Elegy” 10 perces változatát, amely gyors gitár- és szaxofonfutamaival, ropogós ritmikai váltásaival mindig lefújja a jazz rock fusion-gurmandok fejét, a több mint 12 perces „Going North, Going West”-et, amely virtuóz gitáros mutatványaival, fúvósszekciójával és groove-os basszusmeneteivel kétségkívül az album központi darabja, valamint a kislemezként kiadott „St. Peter”-t. Ez utóbbi csaknem poprockos jellegével stilárisan elég kilóg a sorból, ugyanakkor rendkívül fontos alkotás, hiszen első alkalommal (pályáján) mutatja be John Wettont főénekesként.
A Mogul Thrash egyetlen albumával bebizonyította, hogy sokkal több volt, mint az a zenekar, amely bemutatta a zenei világnak a fiatal Wettont (aki még ugyanabban az évben, a banda felbomlása után a már jól bejáratott Familyhez szegődött, később pedig a King Crimsonnal örökre beírta magát a legnagyobbak közé). Szellemes és dallamos jazz-rock fúziójuk ma is lelkesítő. Bár nem mondhatnánk, hogy éppen elfeledett progresszív rock remekműről van szó, a „Mogul Thrash” jobb, mint az akkori, jóval ismertebb progresszív rockbandák közül sokaknak az elsőlemeze.
Ezekkel a kiváló zenészekkel és eredeti hozzáállással a zenekarnak szinte minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a nagyok közé kerüljön, de nem tudták jól eladni magukat. Kár, hogy Litherland, aki egyébként a Colosseum néhány legjobb művének (például a „Valentyne Suite”-nak) a megalkotója volt, a lemez kereskedelmi kudarca után olyan gyorsan feladta, és zenei alakként szinte teljesen eltűnt. Minden tiszteletem Clem Clempsoné, aki Litherland nem kevésbé kiváló utódja volt, de szerintem a Colosseum, amely nem sokkal később szintén feloszlott, nagy hibát követett el, amikor kitette a szűrét ennek a kiváló gitárosnak és zenésznek, aki virtuóz képességeihez és alkotói víziójához csak egy kicsivel több teret kért.
Felállás
James Litherland – gitár és ének
John Wetton – basszusgitár és ének
Bill Harrisson – dob
Malcolm Duncan – tenorszaxofon
Michael Rosen – trombita, melofon és gitár
Roger Ball – alt-, bariton- és szopránszaxofon
VENDÉGZENÉSZ:
Brian Auger – zongora (5)
Produkció
Brian Auger
Dallista
1. Something Sad (7:32)
2. Elegy (9:37)
3. Dreams Of Glass And Sand (5:07)
4. Going North, Going West (12:00)
5. St. Peter (3:39)
6. What’s This I Hear (7:17)
Bónuszdal:
7. Sleeping In The Kitchen (2:45)
Az album hossza: 47:57
