Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1995
Értékelés: 5/5
a 2. számú kritika szerzője: Peter Podbrežnik (2008. 01. 15.)
A „Thrak” a progresszív rock bajnokai, a King Crimson újabb fenséges visszatérését jelentette, akikről akkoriban valószínűleg még a leghűségesebb rajongók többsége sem volt biztos benne, hogy egyáltalán feltámadnak-e még a sírból, miután Robert Fripp, a legendás gitáros, a csapat elpusztíthatatlan főnöke (vagy karizmatikus diktátora, ha úgy jobban tetszik) a 80-as évek közepén újból eltemette őket (az első temetés már a 70-es években megtörtént). Fripp ekkor úgy döntött, hogy a tehetséges gitárosok iskolájának vezetésének szenteli magát, amely később a mai progresszív rock néhány legérdekesebb gitártehetségét adta. Egy telefonhívás és egy teázás után hosszú évek óta muzsikustársával, az amerikai gitáros, énekes és szövegíró Adrian Belew-val, Fripp úgy döntött, hogy újra felébreszti első szerelmét, egy megint teljesen új köntösben, de az eredeti lélekkel. Az ő szavai szerint ismét elérkezett az idő, amikor megszületett az a zene, amelyet csak a King Crimson tudott eljátszani. Fripp mindig is a progresszív rock e apostolainak főhóhéra és éltetője volt egy személyben. Valahányszor felmerült a kereskedelmi siker bármiféle lehetősége, inkább feloszlatta az egészet, semhogy kockáztasson, és esetleg behódoljon az akkori idők valamiféle kereskedelmi kompromisszumának. A 60-as évek végének összes progresszív rock úttörője közül a King Crimson azon kevesek közé tartozott, akik a 80-as években nem tették nevetségessé magukat azzal, hogy popslágereket gyártottak az újszülött MTV-generációnak, vagy hogy könnyedén megtöltsenek óriási stadionokat. Végig hűek maradtak eredeti avantgárd lelkükhöz, és a 90-es évekbeli bandájuk hangzásban ugyanolyan egyedi és felismerhető volt, mint az együttes bármelyik korábbi verziója. Részben ezért is élveztek addig is kivételes tiszteletet a progresszív rock számos válfajának rajongói részéről, miközben az átlagos hallgatóknak továbbra is hatalmas rejtély maradtak, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. A „VROOOM” EP (1994) után, amely tíz év óta az első kiadványuk volt, és futó ízelítőt adott abból, hogyan fog szólni a banda az új évtizedben, a „Thrak” megjelenésével elérkezett az idő, hogy a legendás név megújult formában mutatkozzon be olyan új generációknak is, amelyek még meg sem születtek, amikor az együttes első ideiglenes pihenőjére indult.
Fripp ezúttal nem akart radikális változtatásokat a felálláson, ahogy azt a múltban tette, hiszen Belew mellett visszacsábította a bandába Tony Levint, a mesteri basszusgitárost és a stick használatának nagy újítóját, valamint a dobos-legendát, Bill Brufordot is. Mindkettőjükkel nagyon sikeresen dolgozott már a 80-as években. Ez a lépés kétségtelenül biztosította a kívánt hangzásbeli folytonosságot, de Fripp még tovább akarta erősíteni az együttest, főként a ritmusszekciót, egy kis „fiatal vérrel”. Ennek érdekében behozott még két, akkor kissé kevésbé ismert ritmikai erőművészt, akik a ritmusszekcióból igazi megvadult szörnyeteget formáltak, két különböző fejjel. A banda amerikai szárnya így tovább erősödött Trey Gunn basszusgitárossal, aki szintén kiváló stickjátékos, és akit Fripp a tehetséges gitárosok iskolájából halászott ki, valamint Pat Mastelotto dobossal (ex-Mr. Mister), aki addigra már meglehetősen elismert név volt. Ritmikai párosítása idősebb társaival, akik fölött éberen őrködött a két gitáros-nagyágyú, tette ezt a King Crimson-verziót az ún. double trio-vá. Ez azt jelentette, hogy időnként, főleg különféle improvizációs projektek kedvéért, két, három, olykor akár négy teljesen különböző bandára is szétválhattak (ennek eredménye lettek a „ProjeKcts” név alatt megjelent improvizációs albumok). Gyakran megengedhették maguknak, hogy a második ritmusszekció teljesen más ritmust játsszon, mint az első, és számos poliritmikus megoldás is jellemző volt rájuk. Ezzel ismét teljesen új látóhatárok nyíltak meg a ritmikai kísérletezésben, és ebből a szempontból ez kétségkívül a legerősebb ritmusszekció volt a történetükben. Az újítások persze nem álltak meg ennél. Fripp soundscape-jei (vagy ahogy mi mondjuk, hangfüggönyei) egyre inkább felváltották a szimfonikus hangszereléseket, Belew avantgárd szólói pedig a szellemesség új szintjére emelkedtek.
Ha az album hangzásvilágát egészében nézem, a rajta található számok többségén érezhető, hogy a hangzás ismét jóval sötétebbé és homályosabbá vált, és inkább a „Red” (1974) korszakának inkarnációjára emlékeztet, mint a 80-asokéra. A jellegzetes ritmikai finomságok mellett, amelyekben gyakran jazzelemek is vannak, és a számos ambient pillanat mellett nagyobb teret kaptak a gitáron megszólaló, már-már metalos futamok is. Bár a modern hangzással ismét lépést tartottak a korral, az eredeti Crimson-esszencia változatlan maradt, és Fripp kedvelt mondása, hogy ez „az együttes, amelynek lelke különböző korokban különböző testekben él”, újfent beigazolódott. Ahogy szokásos, a legjobban az egyes számok kivételes stilisztikai eklekticizmusa és a hihetetlen hangulat nyűgöz le, amely áthatja őket. A „Thrak”-on a King Crimson sikeresen egyesítette a zenekar addigi inkarnációinak minden legjobb tulajdonságát, és az egészet modern hangzásba csomagolta.
Hogy a karmazsinvörös királyok az új ruhában is a prog rock kísérletezés bajnokai maradtak, azt már a kiváló nyitó instrumentális, a „VROOOM” is bizonyítja. Fripp hegedűszerű mellotronjának nyitóhangja után kiabáló gitárfutamok zúdulnak a hallgatóra Adrian gitárjáról, Fripp gyorsujjú minimalizmusa és rúgósan lüktető ritmus, megszámlálhatatlan kiszámíthatatlan átmenettel. A hangulat egy sötét, titokzatos környezet képét idézi, ahol a haszonlesés hajszája már rég minimumra csökkentette az alapvető emberi érzelmeket. Ez a remek kezdés közvetlenül átfolyik a drámai „Coda: Marine 475”-be, ahol feszült ritmikai fokozás zajlik a két ritmusszekció között, számos közbeékelt avantgárd gitárfutammal. A háttérben valaki hangja hallatszik, aki perceket számol vissza valamiféle kilövésig, szerintem valószínűleg egy tengeralattjáró-torpedóét.
Jön a „Dinosaur”, amely kislemezként is megjelent, és azon igazi Crimson-klasszikusok egyike, amelyeknél a prog-gurmék háta borsódzik minden egyes újrahallgatáskor. A melotronon megszólaló drámai nyitóréteg után szellemes riffelés következik, amely érdekes motívumot alkot, és kissé a réges-régi Crimson-klasszikusra, a „Cirkus”-ra emlékeztet. A remek kompozíció mellett dicsérnem kell Adrian kiváló szövegét is, amelyben nagyszerű képet használt a kiásott dinoszauruszról („I’m dinousaur, somebody is digging my bones”). Ez a metafora remekül illik az együttesre, amely több év után újra kiásta a csontjait, de azt a legendás zenekart is jelképezi érett, középkorú éveiben, amelyre egyes médiumok gyakran használják a rockdinoszaurusz kifejezést. Az egyik kedvenc Crimson-klasszikusom, és az album azon pillanata, amelynél a legszkeptikusabb hívek is teljesen meggyőződhettek róla, hogy a zenekar úgy tért vissza, ahogy az dukál, ha nem épp a várakozásokon felül. A megrázó, melankolikus-romantikus ballada, a „Walking On The Air” szerintem az egyik legszebb balladájuk egyáltalán. Adrian rendkívül finom hangja itt szinte szándékosan idézi nagy példaképét, John Lennont, miközben a gitáron és soundscape-eken megszólaló romantikus, álmodozó dallam hihetetlenül elbűvölő, és belefojtja a szót mindazokba a kritikusaikba, akik a hideg intellektus túlsúlyát és a kifejező melegség hiányát rótták fel nekik. A „B’BOOM” megint kissé avantgárdabb alkotás, amelyben a két dobos energikusan mutatja meg elképesztő tehetségét, a végeredmény pedig igazi dobpárbaj, igazi győztes nélkül. A tanítvány (Mastelotto) ugyanis teljesen egyenrangúan méri össze erejét a tanárral (Brufordal). A háttérben számos avantgárd hang hallatszik, az ún. frippertronics.
A dobcsata közvetlenül átcsap a címadó instrumentálba, a „THRAK”-ba, amelyet a legkönnyebben avantgárd metal és ambient zene keverékeként lehetne leírni. Miközben mindkét ritmusszekcióban elképesztő dolgok zajlanak (a dobokon játszott vad menetelésektől a basszuson és stickeken megszólaló dühödt, dinamikus morgásokig), Adrian gondoskodik az egyik tipikus őrült szólójáról. Fripp pedig a szokásos módon egyensúlyt tart a soundscape-jeivel. A komor „Inner Garden I” afféle apokaliptikus siratóként hat. Egyszerű, ismétlődő gitárdallam, a basszusgitár dallamos vonala és melankolikus ének jellemzi, amely a Föld utolsó életben maradt emberének hangulatát adja. Jön a „People”, az album egyik legszórakoztatóbb kísérlete, amely szintén kislemezként jelent meg. Szellemes keverék funkból, popból, avantgárdból és metalból, dallamos és kifinomult refrénnel. Ismét öröm hallgatni Adrian karizmatikus énekét és gunyoros szövegét az emberi faj legkülönfélébb bogaras szokásairól. Az egyszerű refrén és a számot általában jellemző finom dallamosság ellenére sok szokatlan ritmikai átmenet és avantgárd gitárbetét is van benne, amelyek nem állnak meg Adrian elnyújtott szólójánál. Itt is két, egymástól teljesen eltérő megközelítése hallható a két ritmusszekciónak. A „Radio I” rövid avantgárd instrumentál szokatlan frippertronics-hangokkal, amely afféle bevezetőként szolgál egy újabb rendkívül finom balladához, a „One Time”-hoz. Ez még egy fokkal fatalistábban melankolikus, mint a „Walking On The Air”, és az együttest ismét a hangulatváltások sajátos mestereiként és a stílusbeli sokszínűség bajnokaiként mutatja be. Adrian romantikus énekét remekül támasztják alá a minimalista hangfüggönyök, a gyengéd gitárkíséret és a dinamikus ütőhangszerek. A központi instrumentális rész, ahol Fripp soundscape-jei és Belew gitárfutamai olvadnak egymásba, hihetetlenül zamatos.
A „Radio II” természetét tekintve hasonló az elődjéhez – Fripp soundscape-jeinek rövidebb függönye. Ez nyitányként szolgál egy újabb folytatáshoz, az „Inner Garden II”-höz, amelyben szintén megismétlődik azonos című elődjének dallama, csak a soundscape-ek kapnak egy kicsit nagyobb hangsúlyt. Jön a „Sex Sleep Eat Drink Dream”, amely szintén kislemezként jelent meg, és a megjelenés idején akár a korabeli rádióadók játszási listájáért is versenybe szállhatott, hiszen rendkívül érdekes és sikerült keveréke funkból, metalból, popból és avantgárdból, az együttes pedig itt időnként úgy szól, mint valamilyen modern avantgárd metal banda. Számos hangzásbeli elem megtalálható benne mind a hagyományaikból, mind az új irányból, amelyet a 90-es évek zenei történéseinek hatásai hoztak, sőt néhány olyan elem is, amelyeket a következő projektjeiken fognak használni. Az előtérben a funkys ritmusszekció és Adrian szarkasztikus, időnként különleges effekten átszűrt, torzított éneke áll. Ezúttal is gyakoriak a rendkívül szokatlan ritmikai átmenetek és a megvadult szólók, mind Adrian, mind Bob bácsi részéről, aki ujjai elképesztő mozgékonyságát még mindig megőrizte.
A „VROOOM VROOOM” hasonló nyitómotívummal (hegedűszerű mellotron) indul, mint album eleji elődje, de még jobb alkotás. A nyitó mellotron után rángatózó átmenet jön, majd terjedelmes instrumentális csemege következik számos avantgárd gitárfutammal és ritmikai szerkezettel. Néha egyenesen megdöbbentő, milyen minimalista módon képesek rendkívül gazdag, drámai hangulatot teremteni (egy részben Fripp csak egyetlen húron csúszkál, miközben Levin a stickjén szólózik). Itt is megérezni azt a náluk oly gyakori posztapokaliptikus hangulatot, amikor az emberek már teljesen elrobotizálódtak, és tompán átadják magukat a Nagy Testvér „oltalmának”. Az album nagy lezárásaként jön a „VROOOM VROOOM: Coda”, amely itt azt a sötét pillanatot képviseli, amikor minden remény elveszett a beteg, érzelmileg kifosztott emberiség számára. Erről meglehetősen avantgárd improvizációk gondoskodnak, ahol a két ritmusszekció még egyszer összecsap, Adrian gitárőrületei és Bob soundscape-jei mellett. Az utolsó öt másodpercben egy nagyon rövid, tréfás dallam és Adrian „yeah”-ja is hallható. Nem először engedték meg maguknak az ilyen humort.
A King Crimson ezen a progresszív rock-remekművön is igazolta szerepét a 20. század egyik legnagyobb zenei újítójaként. A „Thrak” fenséges visszatérés volt, és a 90-es évek egyik legjobb progresszív rock albuma. Személy szerint talán még a kedvenc rockalbumom is ebből az évtizedből, amelyen nagyítóval sem tudok egyetlen gyenge pillanatot sem találni. A King Crimson még egyszer bebizonyította, hogy az első generációs progresszív rock együttesek közül az egyik utolsó, ha nem a legutolsó, amely még mindig nem hagyott fel a fejlődéssel és az experimentális zene új területeinek felfedezésével. Pedig ennek igazából nem is kellene nagy meglepetésnek lennie egy olyan együttestől, amelyet sokan nemcsak úttörőnek, hanem egyenesen a progresszív rock megtestesítőjének tartanak. Kár, hogy ez az ún. dupla trió (ha nem számolom a számos improvizációt, amely nem King Crimson néven jelent meg, hanem „ProjeKcts” címén) nem adott ki még néhány albumot, bár több mint öt évig együtt maradtak. A „Thrak” a 90-es évek progresszív rock tökéletességének hiteles és teljesen egyedi megtestesülése, és azon kulcsalbumok egyike, amelyek lényegesen hozzájárultak a műfaj felfrissítéséhez és az iránta való érdeklődés újjáéledéséhez. Ezért nem hiányozhat egyetlen tisztességes progresszív rock gyűjteményből sem. Már-már ironikus, hogy a 60-as évek vége óta minden évtized elején éppen a King Crimson indította el a prog rock forradalmát, az az együttes, amely mindig elkerülte a prog rock műfaji besorolását. Hatalmas befolyásuk az experimentális zenében minden adott korszakban azóta követett trendekre az én szememben örök időkre a progresszív rock legkiválóbb együttesévé tette őket. A „Thrak” megjelenése után tehát beigazolódtak Bill Bruford egykori szavai is: „ha érdekel benneteket, milyen lesz a zenei jövő a következő öt évben, hallgassátok meg a King Crimson legújabb albumát”.
————————————————————————————————————————————————————————————————————
az 1. számú kritika szerzője: Jernej Vene (2006. 10. 24.)
A karizmatikus és önfejű gitáros, Robert Fripp életszemléletével és zenei felfogásával hamar lefektette a rock egy új irányának alapjait, és ezzel meghatározta annak progresszív ágát. Robert Fripp kivételes gitáros, akihez eredetiségben és kifejezésmódja különlegességében eddig még senki sem közelített. E hangszer mellett sokat dolgozott az egyik első monofonikus szintetizátorral, a mellotronnal, amelyet ma is használ. 1984-ben Fripp megígérte, hogy a King Crimsonról nem hallunk többet. Hát, tudjuk: sose mondd, hogy soha.
Robert Fripp rendkívül hatékony csapatot állított össze, amely képes az ő ötleteit valósággá váltani. A Thrak lemezen a King Crimson tagjai Fripp gitáros és zeneszerző mellett Bill Bruford és a Mr. Mister volt tagja, Pat Mastelotto dobosok, Trey Gunn és Tony Levin basszusgitárosok, akik álló elektromos basszust és a Stick nevű nyolchúros basszust is játszanak, valamint Adrian Belew gitáros és fő énekes, aki egykor a Talking Headsszel és David Bowie-val is együtt dolgozott. A Thrak lemezen a King Crimson továbbfejleszti a nyolcvanas években megkezdett zenei kifejezésmódját. A gyakori tagcserék miatt lemezeik mindig új keresést sugároztak abban a zenében, amelyet progresszívnek, azaz haladó rocknak nevezünk. Robert Fripp továbbra is e mozgalom vitathatatlan szellemi vezetője, a zenekar többi tagja pedig hűséges megvalósítója az ötleteinek. A King Crimson zenéjében még mindig komplex akkordmenetek, a free és az orto jazz hatásai, metalgitárok és visszafelé pörgetett felvételrészletek hallhatók, amelyekről Fripp pályafutása kezdete óta ismert. A King Crimson a Thrak lemezen új kalandba vág, amelynek pénzügyi sikere azonban nem volt kérdéses. Az egész világon létezik rajongóik hadserege, noha a King Crimson sosem adta el albumait milliós példányszámban. A King Crimson zenéje különleges, természetfeletti, és mélyen a hallgató tudatalattijába nyomja, ahol sok kérdésre ott rejtőznek a válaszok. A King Crimsonnál mindig tudták, hogyan hozzák össze az invenciót és az ambíciót, az experimentális rock csapdáit elkerülve pedig különleges, sajátos és kiváló karriert építettek. A rövidebb karrierszünetek ellenére a King Crimson még mindig az, ami az elején volt, csak minőségi, modern köntösben: a progresszív rock igazi, egyetlen és tipikus képviselője.
Felállás
Adrian Belew – gitár, ének
Bill Bruford – dobok, ütőhangszerek
Robert Fripp, gitár, mellotron, soundscape
Trey Gunn – basszusgitár, stick, ének
Tony Levin – basszusgitár, stick, álló elektromos basszus
Pat Mastelotto – dobok, ütőhangszerek
Produkció
King Crimson és David Bottrill
Számlista
1. Vrooom
2. Coda: Marine 475
3. Dinosaur
4. Walking On Air
5. B’Boom
6. Thrak
7. Inner Garden I
8. People
9. Radio I
10. One Time
11. Radio II
12. Inner Garden II
13. Sex Sleep Eat Drink Dream
14. Vrooom Vrooom
15. Vrooom Vrooom: Coda
