Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 4/5
Az „Everyone Is Everybody Else” volt az első Barclay James Harvest-album, amely a Polydornál jelent meg, miután felbomlott a szerződésük az eredeti kiadóval, az EMI-Harvesttel. A zenekar számára, amelynek akkoriban egyre nőtt az ismertsége és a népszerűsége, főleg Közép-Európában, ez a lemez egyúttal új fejezetet jelentett a pályafutásban. Szimfonikus, pasztorális és hard rockos energikus keverékükkel addigra szép sikert arattak, és sok progresszív és klasszikus rockrajongó szimpátiáját elnyerték, kereskedelmileg mégsem sikerült világszinten is áttörniük, a hazájuk pedig később is mostohán bánt velük (ebben hasonló cipőben jártak, mint mondjuk az Uriah Heep). Az előző lemezük, a „Baby James Harvest” (1972), amelyen nagyrészt fel kellett adniuk a szoros együttműködést a turnékon bűnösen drága zenekarral, és ez a hangzásbeli irányváltáson is hallatszott, nem hozta meg a várt kereskedelmi sikert. Ez volt a fő oka annak, hogy akkori kiadójuk kiszállt, ami később nagy hibának bizonyult, hiszen a BJH az új kiadónál egyre nagyobb támogatást élvezett az összes német nyelvű országban, ahol a 70-es évek végére igazi sztárok lettek.
Az „Everyone Is Everybody Else” producerének a zenekar a híres Roger Bainet kérte fel, akit addig leginkább a Black Sabbath és a Budgie-féle heavy rock bandákkal végzett munkájáról ismertek. Talán ez volt az egyik fő oka annak, hogy a tagok elégedetlenek voltak néhány végeredménnyel. Különösen Woolly Wolstenholme billentyűs, technikailag vitathatatlanul a zenekar központi zenésze, mondhatott néhány keresetlen szót Bainről, hiszen a „Maestoso” című szerzeményét kénytelen volt kivenni a számlistáról, az pedig később az első szólólemezén bukkant fel. Emiatt odalett az eredeti pasztorális varázs egy része, és az orkesztrális hangszerelések is megfogyatkoztak, pedig a Harvestnél megjelent korai lemezeken ezek jellemzőek voltak. Más szempontból viszont a BJH sosem szólt ennyire ütősen, mint ezen a lemezen, ami biztosan tetszett a heavy rockos oldalukat szerető rajongóknak. Bár Woolly hozzájárulása erősen megcsonkult, és ez elsősorban John és Les albuma, a szimfonikus oldalukat kedvelők sem lehettek elégedetlenek, mert az egyes szimfonikus hangszerelések az orkesztrális komponens hiánya ellenére is rendkívül ízlésesek.
A BJH már a kezdetektől azzal tűnt ki, hogy minden albumukra felvettek legalább egy számot társadalmi ébresztő üzenettel. Az egyik leghíresebb ilyen himnusz a lemez nyitódala is, a „Child Of The Universe”, amelyet eredeti formájában John „A Major Fancy” című szólóalbumára vettek fel (az még 1972-ben készült, hivatalosan viszont csak 1977-ben jelent meg). Egyszerű, de nagyon szép zongoraszólam fut benne Woolly tolmácsolásában, egy szimpla gitárriffel összefonva. A dal fő mondanivalójának ereje kétségkívül a romantikus, társadalmi ébresztő refrénben rejlik. Ez minden olyan gyereknek szól, akinek a háború megnyomorította az életét. Bár a tagok nem voltak elégedettek a végső produkciós képpel, ez az egyik legjobb és legismertebb daluk, amely ma sem veszített eredeti energiájából és üzenetéből, és teljes joggal a rockzene klasszikusai közé tartozik. A „Negative Earth”, amely az Apollo–13 küldetés drámai leszállásáról szól, amikor az űrhajósok alig élték túl a Földre való visszatérést, egy másik nagyon jó, talán kissé el is siklott felett szerzemény. John bluesos gitárvonalai remekül illeszkednek Woolly mellotronjának hullámzásához, és melankolikus központi motívumot alkotnak. Hozzáteszi a magáét Les jellegzetes, angyali, falsettóval átszőtt éneke is, amely néha idegesítő tud lenni, de itt minden, csak az nem. Ez az egyik ritka BJH-dal, amelynek szövegét a dobos, Mel Pritchard írta. Azt mondhatom, nagyon sikerült szám, amely melankolikus dallamával jól megragadja azt a magányt és tehetetlenséget, amelyet az említett űrhajósok az űrben és a leszálláskor átéltek.
A drámai „Paper Wings” az Eiffel-torony meglátogatása és egy emléktábla megtekintése ihlette, amely valakinek állt emlékére, aki leugrott a toronyról. Kétségkívül a lemez egyik legjobb száma, főleg a sok tempóváltás miatt. Itt kerül először igazán előtérbe a szimfonikus-pasztorális oldaluk, hiszen Woolly rendkívül ízléses, melankolikus színezetű orgona- és mellotronvonalakról gondoskodik Les akusztikusgitár-kíséretére. Meg kell dicsérnem John hozzájárulását is, aki a melankolikus, háromszólamú dallamok szövésével és néhány energikus gitárriffel megmutatja, hogy ez a zenekar kétségkívül otthagyta a nyomát a heavy metal fejlődésében. A „The Great 1974 Mining Disaster” című számmal a BJH (először, de nem utoljára) érdekes kísérletbe fogott: teljesen újrahangszerelték, és a szövegét is megváltoztatták egy másik rockbanda ismert dalának. Ezúttal a The Byrds klasszikusáról, a „New York Mining Disaster 1941”-ről volt szó, amelyet John úgy hangszerelt újra és írt át, hogy a brit bányászok munkásmegmozdulásainak szenteljék, amelyek végül a konzervatívok akkori kormányának bukásához vezettek. Zeneileg nagyon szolid, szinte klasszikus Johnos pasztorális balladáról van szó, rengeteg akusztikus és szimfonikus díszítéssel, humoros szöveggel, és sok utalással az akkori alkalmatlan hatalom képviselőire. A The Byrds-eredetinek alig van benne nyoma. A BJH néhány év múlva hasonlót csinál a The Moody Blues klasszikusával, a „Nights In White Satin”-nel, de erről majd egy másik kritikában.
Az ütős „Crazy City”, amely a nagyvárosi életről szól (ez esetben Londonról), a lemez egy újabb nagy nyertese és kétségkívül BJH-klasszikus. Meglehetősen érdekes szám, amelyet a szimfonikus prog rock és a heavy metal furcsa keresztezésének is nevezhetnék (egyesek ma már egyszerűen progresszív metalnak hívnák). Képzeld el, mi lenne, ha az Yest és az Iron Maident összeházasítanád, és megkapod a választ arra, hogyan szól ez a kiváló szám. John riffelése helyenként egyenesen brutálisan szól, és ezzel, a háttérben később belépő mellotron ellenére is, hozzájárul ahhoz, hogy a BJH soha többé nem szólt olyan ütősen, mint itt. A koszos gitárriffek kombinációja kissé még az Iron Maiden-klasszikus, a „Genghis Khan” központi motívumára is emlékeztet, bár kicsit kétlem, hogy az Iron Maiden egyszerűen kölcsönvette volna, inkább csak egy a sok véletlen egybeesés közül. Lenyűgöz a remek háromszólamú vokális harmónia is, amely mindig a BJH egyik legerősebb eleme volt. Kár, hogy nem készítettek több ilyen számot, amelyekben benne volt annak az alapja, ami később prog metal néven vált ismertté. Ezután jön az egyetlen szerelmes ballada, a „See Me See You”, amely sokkal ismertebb BJH-szerzemény erős pasztorális komponenssel és remek kórusos többszólamúsággal. Azt mondhatom, John egyik jobb szerelmes dala, érezhetően cinikus felhanggal, a zongora, az akusztikus és az elektromos gitár jó összjátékával, amelyben érezni a Beatles iránti szeretetét.
Ha az albumot idáig értékelném, minden kétséget kizáróan a három, ha nem a két legjobb BJH-lemez közé tartozna. Sajnos a következő két számmal a dolgok egy időre kissé lejtmenetbe kapcsolnak, és megerősítik, hogy szinte egyetlen albumukon sem kerülhették el, hogy legyenek rajta olyan szerzemények, amelyekről jobb lett volna, ha egyszerűen nincsenek ott. Ez érvényes az egymáshoz kapcsolódó páros darabra is, amely a blues, a folk és a country meglehetősen különc és a BJH-tól szokatlan keveréke. A „Poor Boy Blues” elég bizarr keresztezés a bluesballada és a country között, egyszerűen nem győz meg, míg a folytatása, a „Mill Boys” kissé kapatos refrénjével elég szokatlan pop/folk szerzemény, amelyet inkább megfelelő adag humorral kell fogadni. Ilyenkor akár szórakoztató is tud lenni. John szavai szerint mindkét darab a vidéki pamutmalmoknak szól, ami könnyedén a Jethro Tull mellé sorolja őket a „népi”, régimódi szellemiséggel átitatott zenekarok közé. Panaszaim ellenére a záró epikus szimfonikus csemege, a „For No One”, egy újabb BJH-háborúellenes klasszikus, amelyben végre a szimfonikus prog komponensük is nagyobb hangsúlyt kap, fenségesen zárja a lemezt, és még sokáig libabőrt okoz, pedig az első élő albumukon, a „BJH Live”-on (1974) hallható változat még jobb. Woolly fenséges mellotron- és zongorahangszerelései itt először igazán megelevenednek a lemezen, John pedig a pályafutása egyik legfinomabb szólójával rukkol elő. A remek többszólamú refrén, amelynek verséből a lemez rejtélyes címe is kiderül, gondoskodik róla, hogy úgy záruljon, ahogy kezdődött: ébresztő, háborúellenes himnusszal.
Az „Everyone Is Everybody Else” minden bizonnyal a legjobb albumaik közé tartozik, de a „Once Again”-nel (1971) ellentétben, amely a későbbi lemezeik egyfajta minőségi mércéjévé vált, nem sorolnám azon rockklasszikusok közé, amelyek nélkül egyetlen rendes lemezgyűjtemény sem maradhat. Ha nem lett volna az a felesleges bluesos kísérlet, és Woolly hozzájárulása legalább egy kicsit kevésbé csonkult volna meg, nem lenne kétségem, hogy a klasszikusok közé soroljam. Ajánlom mindenkinek, aki most ismerkedik a zenekarral, mert kiváló mutatója nagy sokszínűségüknek, számos stílusváltozatot és jó pár klasszikusukat tartalmazza. Az „Everyone Is Everybody Else” ma is különleges helyen áll a zenekar sok rajongójának szívében, és ezzel a lemezzel sikerült nagyon sikeresen átvészelniük pályafutásuk első nagyobb viharát, hogy végül elérhessék a csillagokat.
Felállás
John Lees – ének, gitár
Woolly Wolstenholme – billentyűs hangszerek, vokál
Les Holroyd – ének, basszusgitár, gitár
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek, vokál
Produkció
Roger Bain
Számlista
1. Child Of The Universe
2. Negative Earth
3. Paper Wings
4. Great 1974 Mining Disaster
5. Crazy City
6. See Me See You
7. Poor Boy Blues
8. Mill Boys
9. For No One
Az album hossza: 38.56
BÓNUSZ SZÁMOK A 2003-AS REMASZTEROZOTT ÚJRAKIADÁSON
10. Child Of The Universe
11. Great 1974 Mining Disaster
12. Maestoso (A Hymn In The Roof Of The World)
13. Negative Earth
14. Child Of The Universe
