Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 1997
Értékelés: 3.5/5
Az Arena a remek második albumuk, a „Pride” (1996) megjelenése után a szélesebb progresszív rock közönség szemében is végre kivívták maguknak az önálló látásmóddal rendelkező zenekar státuszát. Már nem számítottak holmi obskúrus projektnek, amely Mick Pointer, a Marillion egykori dobosa és Clive Nolan, a Pendragon billentyűse köré épült. A rendkívül karizmatikus énekes, Paul Wrightson, valamint a hihetetlen basszusgitáros, John Jowitt (IQ, Jadis) érkezése után alaposan javult a zenekar megítélése, és vele együtt a szerzői érettségük is. Megszületett egy teljesen saját lelkű banda, amelynek a korai Marillionhoz fűződő kapcsolata attól kezdve legalább annyira volt áldás, mint átok.
Az addigi gitáros, Keith More eközben már nem bírta tovább a társai egyre nagyobb ambíciói okozta terhet; azok ugyanis ekkoriban olyasmibe kezdtek, ami a korai Marillionhoz már semmi módon nem kötődött. Keith ezen eltérő irányok miatt már csak külső munkatársként szeretett volna játszani és fellépni a zenekarral. A két főnök azonban csírájában fojtotta el ezt a félmegoldást, mert tudták, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó. Így hát Keithnek – a zenekar sikeres indulása körüli óriási érdemei ellenére – megmutatták az ajtót, és meghívták a fiatal John Mitchellt, a sejtelmesen nagy potenciállal rendelkező gitárost. Mitchell azonnal ráhangolódott a többiekre, és az érkezése szinte kulcsfordulatot jelentett a zenekar történetében, hiszen a jövőbeli irányvonaluk rendkívül fontos láncszemévé vált. Elődjét felülmúlta mind jellegzetes gitártechnikájának változatosabb tárházával, mind jobb saját zenei ötleteivel. Mitchell ráadásul nemcsak kiváló gitáros volt, hanem szolid énekes és dalszerző is, aki később létrehozta saját formációját, a The Urbane-t, majd leváltotta Francis Dunnery-t a legendás prog-pop attrakciónál, az It Bitesnál. Rendkívül keresett lett John Wetton utódjaként is (utóbbinál is eltöltött egy időt): a többi zenekar sorra kereste a szolgálatait, és számos érdekes mellékprojekt létrehozója is lett.
A következő album előkészületei idején az Arena úgy döntött, hogy egy különleges mini-albummal, a „The Cry”-jal jutalmazza a híveit. Ez újraaranzsált változatokat tartalmazott a „Crying For Help” sorozat darabjaiból, amelyek az első két albumon, a „Songs From The Lions Cage” (1995) és a „Pride” lemezen jelentek meg, valamint néhány addig kiadatlan szerzeményt is. A teljes „Crying For Help” sorozatot eredetileg egyetlen kompozíciónak szánták, később azonban rövidebb darabokra bontották, amelyek az Arena első két albumának hosszabb számai között kaptak helyet.
A nyitó „Theme” egy ambient billentyűs motívumot tartalmaz, amely közvetlenül átfolyik az akusztikus balladába, a „The Cry”-ba. Ez a „Crying For Help VII” alternatív változata, amelynek keményebb verziója az Arena-koncertek kedvelt zárása lett. A felvétel Paul Wrightson melankolikus éneklésére épül, főleg a panaszos „help me” refrénre, valamint John Mitchell finom akusztikusgitár-dallamára. A nagyon kellemes „The Offering” – a „Crying For Help V” alternatív változata, egy gyengéd, klasszicizáló hangulatú darab számos szép barokkos billentyűs kiállással – ismét Clive Nolant hozza ragyogó formába. A „Problem Line”, a „Crying For Help III” alternatív változata, egy újabb klasszicizáló hangvételű szerzemény, misztikus hangulattal, amelyet a billentyűk és egy kórusvokált idéző effekt teremt meg. Az „Isolation” egy kellemes akusztikus szerzemény, amelyet kifejezetten ehhez az EP-hez írtak. Mitchell itt ismét megmutatja magát gyengéd akusztikusgitár-futamaival, noha később az elektromos gitáron nyújtott teljesítményeiről lett sokkal ismertebb. A „Fallen Idols” a „Crying For Help II” másik változata, amelyben Nolan billentyűi még hangsúlyosabban ambient és hullámzó jellegűek. Az ambient „Guidance”, a „Crying For Help VIII” eredeti verziója, hullámzó soundscape-eket, zúgó effekteket és női operett-énekkel megtámogatott kóruseffektet tartalmaz. Bizonyos értelemben Clive filmzene iránti érdeklődését mutatja, hiszen akár egy drámai, sötét hangulatú film egyik témájának is jó alapja lehetne.
Az „Only Child”-on, amely a „Crying For Help IV” alternatív változata, a zenekarhoz különleges vendégként (ismét) csatlakozott a Marillion gitárosa, Steve Rothery. Hozzájárulása messziről felismerhető szólójából jól kivehető. Ezen a szerzeményen, amely az EP két legjobb darabja közé tartozik, különösen jólesnek Clive gazdag és változatos szimfonikus hangszerelései, köztük a mellotronminták, valamint Paul szokás szerint remek énekteljesítménye. Utóbbi a dallamos refrénben ragyog igazán, amelyet Mick dobjainak berobbanása, majd Rothery jellegzetes, sírós szólója követ. „Stolen Promise”, a „Crying For Help VI” alternatív változata, Clive barokkos szimfonikus billentyűs hangszerelései teszik emlékezetessé.
Az EP legjobb darabja szerintem a záró himnusz, a „The Healer”, az egyetlen szám a lemezen, amelyben az Arena teljes zenekarként él, és egyben megmutatja jellegzetes, keményebb rockos stílusát. Ez az egyetlen dal az EP-ről, amely a (korai) koncertprogramjukba is bekerült (megtalálható az első koncertalbumukon, a „Welcome To The Stage”-en is). Bár nem Arena-klasszikus, mint például a „Jericho”, amellyel a legtöbb hasonlóságot mutatja, nagyon eltalált, energikus szerzemény, amely számos párhuzamot mutat a korai Marillionnal. Paul éneke itt néha egészen Fish stílusába csap át. Akit ez a rokonság nem zavar, az különösen élvezni fogja a „blood stained Arena” drámai sorait, amelyek tovább erősítik, hogy a szám igazi Arena-himnuszként szól. A „The Healer” egyébként a „Songs From The Lions Cage” és a „Pride” közötti időszakban született, de aztán soha nem került fel az utóbbi albumra.
A „The Cry” természetesen semmiképp sem mérhető a stúdióalbumaik színvonalához, mégis kötelező darab minden Arena-rajongónak, hiszen szép dokumentuma a korai korszaknak, és új fényt vet a „Crying For Help” sorozatra. Egyúttal azt a pillanatot is megörökíti, amikor a zenekarhoz csatlakozott a rendkívül népszerű John Mitchell, akinek érkezése a következő albumokon még nagyon jól jött. A „The Cry” biztató bemelegítés volt a következő lemez, a „The Visitor” (1998) előtt, amely – teljesen váratlanul – örökre beírta a zenekart a progresszív rock történetébe, és egyben az első remekművüket jelentette.
Felállás
Paul Wrightson – ének
John Mitchell – gitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek és vokál
John Jowitt – basszusgitár
Mick Pointer – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Steve Rothery – gitár (8)
Produkció
Clive Nolan és Simon Hanhart
Számlista
1. Theme (0:55)
2. The Cry (3:10)
3. The Offering (2:33)
4. Problem Line (4:02)
5. Isolation (1:59)
6. Fallen Idols (4:12)
7. Guidance (5:09)
8. Only Child (5:03)
9. Stolen Promise (2:58)
10. The Healer (5:44)
Az album hossza: 35:47
