Előadó: Motörhead
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1986
Lemmy szerint 1986 a nagy események éveként vonul be a világ évkönyveibe. Három fontos dolgot érdemes kiemelni: az amerikai támadást Líbia ellen, Maradona híres „Isten kezét”, amely Argentínát a mexikói labdarúgó-világbajnokság döntőjébe juttatta, és ami a legfontosabb, az Orgasmatron megjelenését, a Motörhead első albumát három hosszú, kínzó várakozás után. A legviccesebb, hogy az úr egyáltalán nem tévedett. Maradona világbajnok lett Argentínával, a Motörhead pedig az Orgasmatronnal visszatért a régi dicsőség ösvényére. Az amerikaiak viszont láthatóan húzták a rövidebbet, hiszen Kadhafitól ismét kaptak egy pofont.
De hagyjuk ezeket az ostobaságokat. 86-ban visszatér Lemmy söpredéke. Hangosabban és veszélyesebben, mint valaha. Az Orgasmatron, az első igazi Motörhead-album a „Robbo”-kaland óta, két új arcot mutat be, akik hagyományosan nem éppen istenien néznek ki. Phillip Campbell és Wurzel ütős gitáros párost alkot, amely a Motörhead hangzását még egy adag káosszal, teljes anarchiával nemesíti, olyasmivel, amit utoljára valahol 476 előtt észleltek, miközben Lemmy neandervölgyi basszusdübörgése a jégkorszakokig nyúlik vissza. Az egészet legalább valamelyest rendezett külsővel igyekszik felruházni az egykori Saxon-dobos, Peter Gill, akinek közönyös dobolása erősen emlékeztet Philtyra. Az igazság kedvéért a Motörhead-től egyébként sem lehet mást várni. Lemmy bandája a nyitó Deaf Forevertől kezdve elviselhetetlen zajt csap, amely valószínűleg jobban hatna, mint sok patkányirtószer.
Az Orgasmatron sok szempontból előrelépés, legalábbis a Motörhead mércéjével. Lemmy nyilvánvalóan sok tanulságot levont az Another Perfect Day leckéjéből. Az egyik az a felismerés, hogy az öreg egyedül is megállja a helyét. Az Orgasmatron ezért jóval magabiztosabb arcát mutatja, mellette a régi idők képe már csak halovány emlék. Ha már a magabiztosságnál tartunk, meg kell említeni a brutális napalmot, amelyet a Nothing Up My Sleeve zúdít egyenesen a füledbe, az ágyi atkák elleni népirtást az Ain’t My Crime rendezésében, és végül az egész környéked kasztrálását, amelynek receptjét a Doctor Rock írta fel. E gyöngyszemek mellett a mára legendás címadó dal még a legudvariasabb Lemmy-dokumentum. Már ha az udvariasság egyáltalán létezik a szótárában. A szöveg alapján valószínűleg nem! Ez a hihetetlenül undorító zúgás Kilmister egyik legjobb teljesítményének számít, miközben Lemmy igazi költőként, tele cinizmussal és fekete humorral, kompromisszumok nélkül számol le a világ minden söpredékével. Ebben hasonlóan megalkuvást nem ismerő módon segíti a Built For Speed, egy újabb legendás „motoros” alkotás, amely kifejezetten renegát jellegével mintha csak a különféle motoros kalandokra született volna. A hátborzongató szám hihetetlen romboló erejével porrá zúz mindent, ami az útjába kerül, és Lemmy szövegeinek jellegzetes otrombasága mellett tényleg nehéz elhinni, hogy az öreg már negyven éves.
A rock & roll e fantáziája, amely a szívélyes Orgasmatron nevet viseli, Lemmy lobotómiakísérleteinek egy újabb darabja. Ha végigbírod, az azt jelenti, hogy sikerült teljesen, vagyis valószínűleg nekem is gondjaim lesznek a jövőben az agysejtjeim beindításával. Szerencse, hogy a Motörhead-hez amúgy sincs rájuk szükség.
Felállás
Lemmy Kilmister: ének/basszusgitár
Phillip Campbell: gitár
Wurzel: gitár
Peter Gill: dob
Produkció
Bill Laswell
Számlista
1.Deaf Forever
2.Nothing Up My Sleeve
3.Ain’t My Crime
4.Claw
5.Mean Machine
6.Built For Speed
7.Ridin’ With the Driver
8.Doctor Rock
9.Orgasmatron
Az album hossza: 48.25
