Előadó: Pearl Jam
Kiadó: J Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 3.5/5
Az első kézenfekvő kérdés, ami a Pearl Jam új, önmagukról elnevezett albumának, a „Pearl Jam”-nek a megjelenésekor felmerül: „Hogy lehet, hogy csak a nyolcadik lemez, vagyis a zenekar tizenöt éves működése után kapja a stúdióalbum az önmagáról szóló címet, amikor a legtöbb esetben az ilyen elnevezés az elsőlemezesek terepe?”
A legegyszerűbb magyarázat erre a jelenségre az lehetne, hogy a zenekar újjászületést él át. A kilencvenes évek viharos időszaka után, amikor elérték mindazt, amit a zeneiparban egyáltalán el lehet érni, és ezzel átvették az akkori seattle-i grunge-szín vezető szerepét, a banda tulajdonképpen újrakezdi, ugyanakkor ezzel a pozícióval kvázi örök „Grateful Dead”-et csináltak magukból a grunge-korszakban.
Szóval négy évvel az utolsó stúdióalbumuk és közel hat évvel a Roskilde Festival tragikus napja után, amikor kilenc hűséges rajongó vesztette életét, Eddie Vedder és a társaság rendezett pár üzleti gondot, eloltotta a belső tüzet, vagyis elásta a csatabárdot, és kiadott egy szuperlemezt, amit egyszerűen „Pearl Jam”-nek kereszteltek. Ezzel a húzással a srácok legalább megmutatták a világnak és a világ minden táján élő pár millió hűséges rajongónak, hogy a vén macskákban még van néhány atomnyi erő, és nem készülnek feladni. Tizenöt év közös munka, 60 millió eladott lemez és a hozzájuk tartozó megalomán, kimerítő turnék természetesen megteszik a hatásukat, és a Pearl Jam sem kivétel ez alól. Mindezen túl az egész egy generációváltásról is szól, és ezzel a Pearl Jam is nagyon tisztában van: kaméleoni adottságaikat tekintve egészen különlegesek a zeneiparban, és ez az a lényeg és hajtóerő, ami a zenekart még mindig előre viszi.
Kívülről nézve a borító sem sejtet semmi különöset: egy kettévágott avokádó kék háttéren. Freud ezen jót nevetne, mi viszont inkább vágjunk bele a kritikába. Nagy vonalakban az album háborúról, életről és halálról, szerelemről és veszteségről szól, sportos – focis – himnusz nélkül. Akiknek a Pearl Jam közel áll, azt fogják mondani: semmi újdonság, erről beszélnek az elmúlt tizenöt évben is. De vigyázat! A srácok közben megértek, és ez hallatszik is a lemezen. Egyetlen szóval: a Ten óta a Jam sosem szólt ilyen keményen és közvetlenül. A Ten ehhez képest rugalmasabb volt, a fő hangot Jeff Ament groovy basszusvonala adta meg, az új Pearl Jamen viszont Matt Cameron dobos viszi a prímet, akinek ütős dobolása annyira Neil Young-os, hogy a hallgató hallgatás közben többször is ellenőrzi, nem ugrál-e véletlenül a lemez 😉 A különleges ütőerő és üzenet az album első szakaszában érződik a legjobban, ahol a tökéletesen kontrollált „Life Wasted”, a „World Wide Suicide”, az AC/DC-s színezetű „Comatose”, a „Severed Hand” és a „Marker in the Sand” egymásra rakódik, miközben egyre fokozzák az erejüket és a tempójukat, így az albumnak valamiféle sürgető érzetet adnak. Ez az érzés a második részbe való átmenetnél sem enyhül, ahol a Jam megnyugtat minket a szép, kissé pszichedelikus akusztikus pop dallal, a „Parachutes”-zal. Bár a második rész tempóban változatosabb, az album továbbra is kemény és megalkuvást nem ismerő, ugyanakkor pontosan kijelölt politikai üzenettel, amit Vedder & Co. soha nem rejtegetett és nem szégyellt. Az album tovább ível a hetyke „Unemployable”-től egészen a tomboló „Big Wave”-ig, ami a „Come Back” és az „Inside Job” záró ikerpárjával együtt egységbe forrasztja a lemezt. Utóbbi dal a híres „Black” elhalványuló unokatestvére, és ha az említett daloknál a szellemi oldal beemeléséről beszélünk a Pearl Jam zenéjébe, az „Inside Job” egy elegáns hangulatú, eszkalálódó, epikus lezárást ad a lemeznek.
Az album igazi felfrissülés, és ellenpontja a korai Pearl Jam-kiadványoknak, amelyeket átitatott a szolgai igazságérzet és az általános politikai üzenetközpontúság. Ebből a szempontból a Pearl Jam legfeljebb olyan bandákkal vethető össze, mint a U2 és társai. Legújabb lemezükön Vedder nem marad mereven rövidlátó, hanem a globális szintre irányítja a figyelmét. A haragja ébresztően az „Egyesült Nemzetek Világa” felé irányul 2006-ban. Ezzel megadja a „Pearl Jam” lemeznek azt a rezonáns hangot, ami az új évtized legtöbb tiltakozó zenekaránál hiányzik. A Pearl Jam ugyanis egyedülálló az efféle bandák között, és csak ők képesek úgy megőrizni egy pontosan megszínezett és kijelölt zenei hangot, hogy Vedder szövegei ne zavarjanak bele. Dalról dalra ez a legjobb lemezük a „Vitalogy” óta, és a zenekar még soha nem szólt ennyire meggyőzően és határozottan. Mit tegyünk, a Pearl Jam kivételes, és kivételes a meggyőző erejük is, amellyel azt ölelték körül, amihez a legjobban értenek: a klasszikus hard rockot egyesítették a szívből jövő humanitással. Ettől talán kissé ódivatúan szólnak, ugyanakkor ezzel a lépéssel bebizonyították a világnak és maguknak is, hogy végleg megszabadultak a seattle-i mainstream színtér utolsó nyomaitól is, miközben több mint egy évtizeden át azon fáradoztak, hogy a lehető legmesszebb maradjanak mindenfajta népszerűségtől, ami e törekvés közben végül az „outsiderek” közé sorolta őket.
Mi pedig a lemez hallgatása közben nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pearl Jam a Vitalogy-korszak óta, vagy még régebben nem szólt ennyire élőn és elkötelezetten, mint éppen a puszta „Pearl Jam” című lemezen.
Felállás
Eddie Vedder – ének, gitár
Mike McCready – gitár
Stone Gossard – gitár
Jeff Ament – basszusgitár
Matt Cameron – dobok
Produkció
Adam Kasper & Pearl Jam
Számlista
1. Life Wasted (3:54)
2. World Wide Suicide (3:29)
3. Comatose (2:19)
4. Severed Hand (4:30)
5. Marker in the Sand (4:23)
6. Parachutes (3:36)
7. Unemployable (3:04)
8. Big Wave (2:58)
9. Gone (4:09)
10. Wasted (Reprise) (0:53)
11. Army Reserve (3:45)
12. Come Back (5:29)
13. Inside Job (7:08)
Az album játékideje: 49:00
