Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 40:15
Értékelés: 4.5/5
A Hergest Ridge című album a hegyvonulatról kapta a nevét, ahol Mike Oldfield abban az időben élt. A szép, lakatlan táj, ahol a kutyájával sétált és makettrepülőket röptetett, segített neki megtalálni az ihletet egy új vállalkozáshoz és az eladási listák csúcsának újabb megostromlásához.
A Tubular Bells után a multiinstrumentalista más megközelítést választott. A zene visszafogottabb, akusztikusabb, pásztorhangulatú és népies; végig érezni benne a természet és úgy általában az élet iránti szeretetet. Az egészet áthatja a vágyakozás érzése, ami az előző lemezen nem volt ennyire kiütköző. A Hergest Ridge több érzelmet hordoz, és kevesebb technikailag bonyolult betétet. Ezt jól mutatja, hogy míg a Tubular Bells-en a dallamok rendkívül gyors ritmusban váltogatják egymást, addig itt hosszabb lélegzetűek, és jóval kevesebb is van belőlük (ráadásul néhány közülük kapcsolódik az előzőekhez, vagy csupán továbbépíti azokat).
Az első tétel orgonával (Oldfield ritka madár: Farfisát, Gemininit és Lowrey-t használ, nem Hammond-orgonát, és ezekkel igen felismerhető hangokat csal elő) és furulyákkal indul. Rögtön hallatszik, hogy ez az album más lesz, romantikusabb, mint az elődje. Aztán a billentyűsökhöz a furulyák helyett gitárok, basszus és mandolin csatlakoznak. Az akusztikus és az elektromos gitár átveszi a vezetést, a háttérben pedig szép kóruséneket hallunk. Ebben a szakaszban a trombita időnként himnuszt zeng a természetnek, majd amikor az üstdob is becsatlakozik, ez a rész lezárul. Új, meglehetősen terjedelmes rész kezdődik, ahol az oboa és a trombita felváltva, olykor együtt, az akusztikus gitárral kombinálva vágyakozó hangulatot teremt, időnként pedig az elektromos gitár is bekapcsolódik. A basszussal új dallam indul, csatlakozik az orgona és a csengettyű, amitől a karácsonyihoz hasonló hangulat áll elő (csengettyűk a Mikulás szaniján). Ez a rész kicsit megelevenedik, ahogy az elektromos gitár, a mandolin és a zongora is beszáll. Az egészet még jobban kiemeli, amikor megérkezik a kórus és Oldfield híres csöves harangjai (tubular bells). Az album első fele ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődött – gyengéd orgona- és furulyajátékkal.
A második tételbe egy már ismert dallam vezet be minket, de az aranzsmán más (orgona, akusztikus gitár, csengettyűk), úgyhogy lehet, hogy elsőre fel sem ismered. Csatlakozik az elektromos gitár, később mindkét fő énekesnő és a mandolin is. Később a szám kicsit megnyugszik, csak a basszusgitár és az orgona szól, az elektromos gitár alkalmi közjátékaival. Az üstdob tempóváltást jelez, de előtte még egy átvezető (szintén ismerős) dallam szól orgonán és fuvolán. Aztán jön az album első és utolsó igazi rockrobbanása. Ez a rész, ahol a gitárok, a basszusok és az orgona (dobok nélkül) kakofón egésszé keverednek, jó néhány percig tart (talán túl hosszúra is nyúlik). Ami elsőre kakofonikusnak és széthullónak tűnik, az valójában nagyon szervezett és kidolgozott. Oldfield azon kevesek egyike, akik képesek olyan dallamot alkotni, ami látszólag kaotikus és „csúnya”, de minél többször hallgatod, annál inkább kiderül, hogy éppen az ellenkezője igaz. Hat perc után ez a rész hirtelen véget ér, és ismét egy nyugodtabb, folkos dallam következik, amelyben többek között vonósok is közreműködnek. A végén pedig Sally Oldfield angolul, Clodagh Simmonds pedig kelta nyelven dicsénekel a Hergest Ridge-nek, és az album lassan lecsendesedik.
A Hergest Ridge az előzőtől jócskán eltérő lemez. Ha nem lenne benne az az élénkebb rész, még azt is nehéz lenne állítani, hogy rockalbumról van szó (az alkalmi elektromos gitártól eltekintve). Többnyire a folk és a klasszikus zene elegye. A lemez esztétikai értéke kivételes, tele van fantáziával, ábrándozással és a természet iránti szeretettel, csak abban az egyetlen pillanatban érezni a felszín alatt némi dühöt és nyersességet. Oldfield valóban olyasmit alkotott, ami belevési magát az ember szívébe, de még ennél is monumentálisabb dolog következett.
Oldfield pályája elején éppen az volt az érdekes, hogy egyik lemeze sem hangzott úgy, mint a többi. Hol népies albumot adott ki, hol szimfonikusat, hol valami közteset, máskor jobban a rockra fókuszált. Mindezt ráadásul megspékelte számtalan hatással – az afrikai zenétől és a jazztől az elektronikus zenéig (a korai fajtáig, mint a Tangerine Dream). Ez a lemez azok közé tartozik, ahol a folkot és a rockot ötvözi. Az egyszerű zene és az érzelmesség ezen a lemezen áthidalja a szakadékot a Tubular Bells és az Ommadawn között, ahol Oldfield a Hergest Ridge szentimentalizmusát összeházasította a Tubular Bells összetettségével és sokszínűségével.
Felállás
– Mike Oldfield: akusztikus, elektromos és spanyol gitárok, basszus, mandolin, orgona, csengettyű, gong, harangok, üstdob, ütőhangszerek
– Chili Charles: dobok
– Lindsay Cooper: oboa
– Ted Hobart: trombita
– Sally Oldfield: ének
– Clodagh Simmonds: ének
– June Whiting: oboa
– a kórus és a vonósok karmestere: David Bedford.
Producer
Mike Oldfield
Számlista
1. Hergest Ridge, Part I 21:30
2. Hergest Ridge, Part II 18:45
