Szerző: Peter Podbrežnik
Helyszín: Kassematenbuehne (Schlossberg) / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2007. 07. 26.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 25,00€
Grác az utóbbi években egyre inkább a második otthonommá válik, ha igazán jó koncertekről van szó. Ha az Orpheum színpadára épp nem téved fel elég érdekes név, akkor a koncert a gyönyörű Schlossberg-erőd tetején landol, a város fő látványosságán, amely számomra örökre az első, és még mindig a legfestőibb Jethro Tull-találkozás színhelye marad. A vár falainak tényleg van valami különleges bája, és biztosan hozzátesz ahhoz, hogy a koncerthangulat legalább egy fokozattal jobb a szokásosnál, zenei stílustól függetlenül (bár szerintem a jazz- és folkdallamokhoz illik a legjobban). Ezúttal a Passport volt soron, a német jazz fusion rock legenda, amely a helyi nyári jazzfesztivál keretében lépett fel. A fesztivál idén jó pár neves előadót csalt Gráocra, akiket a rockzene világában is ismernek (Blood, Sweat & Tears, John Mayall, Mike Stern és mások). A Passportot a kifogyhatatlan, sokoldalú szaxofonos, Klaus Doldinger vezeti, akit minden idők egyik legjobb német szaxofonosaként tartanak számon. A zenekar a jazz fusion rock aranykorának egyik legfontosabb csapata, amelyből manapság már alig maradt valami, úgyhogy szó sem lehetett arról, hogy kihagyjam. Ráadásul ez volt az egyik első zenekar, amelyet még egészen kis kölyökként megjegyeztem a „Looking Thru” (1974) című klasszikusuk révén. Ennek az albumnak a szemet szúró borítóját egyszer a 80-as években láttam egy lemezbolt kirakatában, és az agyam processzoraiban megmaradt egészen addig, amíg pár éve zeneileg is meg nem ismertem a csapatot. Azóta a jóval ismertebb Mahavishnu Orchestra, Return To Forever és Weather Report mellett az egyik kedvenc jazz fusion zenekarom.
Miután szerencsésen átjutottunk a határellenőrzésen, amely az útlevelek legnagyobb rajongóinak éber tekintete alatt zajlott, a mindig az ízetlen viccekhez is kedvet érző útitársammal, sofőrömmel és reményteli fotósommal már szorított az idő. Azért még beugrottunk egy helyi lemezboltba (néhány klasszikus kivételesen kedvező áron), amely így már meg is van jelölve a későbbi látogatásokra. Mire beértünk a városközpontba, már csak tíz perc volt hátra a kezdésig, így azonnal nekiiramodtunk a vár falának lépcsőin, és felfelé vettük az irányt. Isten tudja, hogyan sikerült, de másodpercre pontosan odaértünk, pont abban a pillanatban, amikor a művész és öreg cimboráinak csapata kivonult a színpadra. A színpad alatt, mint az ilyen „őskori korszakból” származó legendák esetében lenni szokott, az ősz és kopaszodó fejek domináltak.
A Passport fellépése már az elejétől fogva egyfajta külön kis látványosságnak indult, hiszen két részre oszlott, amely a zenekar két különböző történelmi arcát mutatta meg. Az első részben a klasszikus és legnépszerűbb Passport-felállás lépett színpadra, amely a 70-es évek első felében felvette a legjobb albumait, például a „Looking Thru”-t, a „Cross Colateral”-t (1975) és az „Infinity Machine”-t (1976). A kivételesen jókedvű és a szünetekben szokatlanul bőbeszédű Klaus, aki le sem tudott álltani a szaxofonjátszás művészetének bravúros uralásával (pontosabban alt-, szoprán- és tenorszaxofonon), mellett a „régi szép idők” cimborái álltak a színpadon: a rockos beállítottságú basszusgitáros, Wolfgang Schmid (annak idején a Kick és a Paradox tagja is, a legendás Billy Cobhammel együtt), akinek ezen az estén hiányoltam a gitárjátékát, hiszen azon általában semmivel sem kisebb virtuóz, az elektronikus hangszerek felé húzó billentyűs, Kristian Schultze, a fő „bűnös” abban, hogy a zenekar a progresszív rock rajongói körében is ilyen népszerű, valamint a remek dobos, Curt Cress, akire páran a kanadai art rockerek, a Saga alkalmi tagjaként is emlékezünk.
A legendás négyes a várakozásoknak megfelelően a közös korszakukból, a 73 és 76 közötti évekből játszotta el a klasszikusait. Közülük kiemelkedett a nyitó „Morning Sun” (Infinity Machine, 1976), amellyel rögtön bemutatták jellegzetes, szimfonikus és dallamos felépítésű jazz rock fusionjüket, de meglepetést okoztak a „Will-O’ The-Wisp” és a „Jado” kiváló előadásával is (mindkettő a „Cross Colateral” albumról, 1975). A tiszteletre méltó Klaus, aki ellentétben azzal, amit egy komor diktátorról elképzeltem, rendkívül jóindulatú, szellemes és kifinomult úriembernek bizonyult, természetesen egész este az est főcsillaga és a színpadi figyelem középpontja volt. Amikor nem épp elképesztő könnyedséggel váltogatott a három szaxofonja között, élvezettel ringatózott a ritmusra, és bedobott egy sor viszonylag szellemes beszédet, amelyek persze németül voltak, így csak nehezen értettem őket. A klasszikus Passport nagyszerű leckét adott az összeszokottságból, bár nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy egy esetleges újraegyesülés náluk hamar zátonyra futna. Ez csupán régi barátok szimbolikus találkozója volt, amely emiatt biztosan legalább valamivel több közönséget vonzott, mint egyébként. Ami a többi „útlevél” technikai erényeinek bemutatását illeti, Schmid basszusgitáros, az est egyetlen „rockere” ritkán látott sebességgel húzogatta a húrokat, ám a pengető segítségével kicsit „csalt”. Maestro Schultze szintén teljes mértékben megerősítette a billentyűs „varázsló” hírnevét. A megközelítése, az elektronikus billentyűk széles körű használatával, szerintem legalább annyira közel áll a progresszív rockhoz, mint a jazzhez, és talán ez a fő oka annak, hogy Doldinger mellett a klasszikus felállás tagjai közül őt kedveltem a legjobban. Cress klasszikus jazzdobosként végig szilárd ritmikai alapot tartott, bár tőle kicsit többet vártam, legalább az improvizálás terén. Mindenesetre a szólója így sem volt utolsó. A nosztalgiázásnak (túl) hamar vége lett, és valószínűleg nem csak nekem tűnt a klasszikus Passport alig háromnegyed órás, amúgy nagyon jó fellépése abszolút rövidnek.
A húszperces szünet után a mai Passport következett, amely Doldingerrel együtt hét tagot számlál. Ez egy tarka, nemzetközi felállás elismert zenészekből: az ausztrál Peter O’ Mara gitáron (leginkább a legendás Dave Hollanddel való együttműködéséről ismert), az olasz Roberto Di’ Gioia billentyűn, az amerikai Patrick Scales basszusgitáron, a kameruni Bibioul Darouiche és a német Ernst Ströer ütőhangszereken, valamint a hazai Christian Lettner dobon. Mivel Klaus újabb munkáit nem ismerem, csak találgattam, milyen jazzre számíthatok a második részben, de a hangszerek elrendezéséből már arra következtettem, hogy a kiváló fusion modernebb változatban folytatódik majd. A végén ez a második rész az én szememben még jobbra sikeredett, mint az első, amit soha nem mertem volna megjósolni. Klaus és kísérői a fellépés során főleg a legújabb albumról, a „To Morocco”-ról (2006) mutattak be dalokat, amely sok észak-afrikai folk etno elemet tartalmaz. Klaus az aktuális érdeklődését az afrikai etno elemek iránt egy felejthetetlen marokkói kirándulás és az ottani zenészekkel való találkozások következményeként magyarázta. Az album számainak többsége, amelyek közül a „Riyad El Capi” és a „Djema El-Fna” előadására emlékszem, lenyűgözően szólt, Klaus pedig kétszer bambuszfuvolát is a kezébe vett, és ezzel is bizonyította zenei sokszínűségét. Az újabb művek közül az est műsorából a „After Hours” (Back To Brasil, 2003) sem hiányzott. A klasszikus jazz fusion hívei pedig ismét megkapták a magukét az „Ataraxia” újraaranzsált változatával, amely az 1978-as, azonos című albumról származik. Az egyes zenészek ritkán látott ritmikai összhangot és hangszereik teljes uralását mutatták, úgyhogy a rendkívüli Klaust leszámítva senkit sem tudok kiemelni. Az ütőhangszeresek többször cseréltek hangszert, Ernst pedig különleges hangeffektekről is gondoskodott, mindegyik zenész pedig természetesen még a kötelező szólóját is megkapta.
Sajnos ma már kevesen tudják, hogy Klaus a 80-as években filmzene-szerzőként is kipróbálta magát, és olyan motívumot alkotott, amelyet jó néhány ember ismer, akik soha nem hallottak és nem is fognak hallani róla és a Passportról. Ezután következett filmes pályafutásának három legfestőibb darabja: kettő, amelyet a híres rendező, Wolfgang Petersen filmjeihez (Trója) írt, és egy, amelyet Hollywoodnak. Az elsőt nem ismertem (a „Neverending Story” főtémáját ugyan vártam), helyette viszont következett valószínűleg minden idők egyik legismertebb filmtémája, a „Das Boot”, az azonos című, egy szerencsétlen német tengeralattjáróról szóló, a 2. világháborúban játszódó film főtémája, amely egyben Klaus messze legismertebb műve. Az előadás mindenképpen különleges élmény és az est egyik csúcspontja volt, bár szerintem művészi értelemben nem tartozik Klaus pályafutásának csúcsai közé. A „tengeralattjárót” Klaus aktuális slágere, a „Soul People” követte az amerikai sikerfilmből, az „Ocean’s Thirteen”-ből, amelyet épp ezekben az időkben vetítenek a mozikban világszerte. Egy újabb kiváló, elektronikus irányultságú szerzemény után Klaus és társasága elhagyta a színpadot, de hamar visszatértek, méghozzá minden elképzelhetőnél hatalmasabb módon. A színpadra ugyanis bevonult az összes tag, a klasszikus és a modern Passportból is, kivéve Curt Cresst, akinek távolmaradása okát csak találgatni tudom (valószínűleg négy ütőhangszeres a rendelkezésre álló hangszerekhez képest tényleg kicsit „too much” lett volna). Ezután egy felejthetetlen záró jam következett, amely egyesítette a gazdag történetük minden legjobb finomságát, és kétségkívül az est csúcspontját jelentette. Ekkor a közönség is talpra ugrott, és mint egy klasszikus rockkoncerten, elkezdte „hajtani” a zenekart, amely látványosan meghatódott. A fellépés és a közönségnek mondott számos köszönet után Klaus a színpadra hívta a fesztivál főszervezőjét is, akinek szívből megköszönte a kiváló szervezést, és ismét bebizonyította, hogy igazi férfi és profi, akinek nagyvonalúságát és karizmáját sok zenész ma csak irigyelheti.
Több mint két óra csúcsminőségű jazz fusion után is az én szememben a koncertnek túl hamar vége lett, hiszen Klaus és zenészei úgy tudtak hipnotizálni, ahogy már rég nem sikerült egyetlen jazz- vagy rockzenekarnak sem. A német jazz fusion rock iskola első osztályú bemutatója a varázslatos vári hangulatban igazi mannaként hatott, tekintve a hasonló zenekarok fellépéseinek jelenlegi általános hiányát (azok ugyanis, amelyek még léteznek, általában elég ritkán tévednek ilyen délre Európa térképén). A „Looking Thru” borítójának titokzatos, napszemüveges zöld alakja az egyik legszívélyesebb zenésznek mutatkozott, akit a közönség úgy jutalmazott, ahogy egy ilyen művész megérdemli, aki letörölhetetlen nyomot hagyott a jazz és a progresszív rock világában is.
Képgaléria
